Homokóra - 1.fejezet

Tádám :D đóri itt van tessék :D Ezt neked küldöm na meg mindenkinek aki komizott az előzőhöz vagy csak csendes olvasó ;)
(üzenet đórinak: a gólyás részt benn hagytam, majd ha valakit zavar kimagyarázom :D) jah...és új tagokkal bővül oldalt a szereplők listája ;D
Jó olvasást! (=

HIÁNYÉRZET

Nem csak azért hiányozhat valaki, mert akarnánk valamit tőle. Azért is hiányozhat, hogy nincs. Primitíven azért, mert nincs.
Szilvási Lajos




Szenvedélyesen tapadtam ajkaira. Selymes haja vonzotta a kezeimet. Borostás álla csiklandozta kulcscsontomat, ahogyan nyakamat csókolta. De ez cseppet sem zavart csak még izgatóbbá tette ezt számomra. Ruháim már nem voltak rajtam. Vagyis pontosítok a fehérnemű még takarta testemet. Viszont mindent megadtam volna, hogy ez ne így legyen.

Lábaim olyan szorosan kulcsolódtak dereka köré mintha mágnes vonzaná oda, és egyre csak a nevemet sóhajtozta. Pedig semmi olyan nem történt még közöttünk, ami erre ösztönözze. De nyílt titok volt, hogy ha csak egymásra nézünk, már attól elolvadunk. Kölcsönösen szerettük és tiszteltük a másikat. Olyan mélyen és őszintén, hogy még Rómeó és Júlia szerelmi története is csak gyerekes játszadozásnak tűnt. Semmi nem tudott volna jelen pillanatba elszakítani tőle. Semmi… kivéve egy dolog. Az pedig az ajtón berobbanó férfi volt.

- Már megint nem sikerült. - kiáltotta úgy, hogy szerintem nem is észlelte, hogy egy semmit sem takaró anyagban fekszek az öccse alatt.

- Jasper Masen! – morgott szerelmem fölöttem és olyan szemeket meresztett bátyjára, hogy az ő helyébe félni kezdenék.

- Hé azért nem kell bekapni. - fintorgott. – Egyébként Bella… jól áll a vörös. - kacsintott rám. Hogy a fene enné meg! Nem elég hogy az arcom jobban hasonlított a fehérnemű színére, mint kellett volna, és még vigyorog is rajta! A szemtelen fajtáját. Ráadásul ez már a héten a harmadik.

- Mi van már megint Jazz? – kérdezte meg szerelmem, közben pedig elkezdett öltöztetni. Mintha magamtól nem tudnék. De azért természetesen élveztem. Hogyne élveztem volna? Bár jobb lett volna közönség nélkül.

Jasper nem válaszolt rögtön. Leült a fotelba nem messze tőlünk és egy hatalmas nagy sóhajtás után belekezdett mondandójába.

- Megtalálni a szerelmet, azt nem sikerült. - túrt bele szanaszét kunkorodó sötét hajába. Szerelmem felhorkant. Cinikusan és gúnnyal telve. – Hé, múltkor megbeszéltük nem? Nem akarok több kalandot. - motyogta orra alatt.

- Ugyan Tesó te mindig is ilyen voltál és sose volt ellene kifogásod. – jelent meg Edward homlokán a gondolkodó ránc.

- Ja… - húzta el a száját. - De olyan jó titeket ilyen szerelmesnek látni. Néha én is úgy átölelnék egy barátnőt. - ábrándozott. Még az állát is simogatta hozzá. Igazán viccesen festett.

- Na és mi van Kellyvel?- kérdezett rá kedvesem.

- Mármint Sallyvel? - kérdezett vissza a bátyja is.

- Srácok, ki kell, hogy ábrándítsalak titeket, de Mandynek hívták a csajt. - szóltam közbe először a beszélgetés kezdetétől. Meglepetten néztek rám. – Most mi van? Együtt járunk filozófiára. - vontam meg a vállamat.

- Mindegy. - rázta meg a fejét Jazz - Amúgy meg válaszolva a kérdésedre. Semmi nincs köztünk. Lelépett. A szokásos dumával. - biggyesztette le száját.

- Ugyan haver, se perc alatt kihevered.


- Ki kér kávét? - pattantam fel mielőtt még jobban belemerülnek a „hogyan heverjünk ki egy szerelmi csalódást” című részbe. Mondjuk a jelen helyzetbe, ez inkább volt nevezhető egy „sérti a férfiúi büszkeségemet, hogy a csaj dobott engem és nem én őt” esetnek.

- Két cukorral, légy szíves. - nézett rám Jasper azokkal a vesébe látó szemeivel, amivel szokott. De mire kimondták a választ már majdnem kész is voltam.

Ismertem őket. Talán jobban, mint ők saját magukat. Ezért sem okozott egy ilyen pitiáner feladat megoldása nagy gondot. Jazz bekapcsolta a tévét. A halk zene elárasztotta a házat és abban a pillanatban egy bársonyos kéz simult derekamra.

- Mikorra kell menünk? - suttogta bele nyakam bőrébe keze pedig finoman simogatta csípőmet.

- Kettőre. - válaszoltam.

- Addig már csak egy óra van. - nyögött fel csalódottan. Hát igen, én is inkább maradtam volna vele egyéb elfoglaltságok után nézve - az egyéb alatt pedig eléggé érzéki és érdekes dolgokat értek - mint órára menni. De az ősszel együtt az egyetem is eljött. Ez nem lenne baj, ha nem azt jelentené, hogy egy újabb év telt el sikertelen próbálkozásokkal.

- Este bepótoljuk. - nyomtam csókot puha szájára és végig simítottam enyhén borostás arcán.

- Sajnos nem. - válaszolta ismételten csalódottan én meg elég értetlenül nézhettem, rá mert válaszolt ki nem mondott kérdésemre. – Este dolgozom. - mondta.

Gr… ő előbb kezdi egy héttel mind én. Pedig egy helyen melózunk. Meg van ugyan mindenünk és teljes mértékbe feleslegesen csináljuk azt, amit, de egyikőnk se szereti, ha eltartják és így én is kiélhetem a zenéért való szenvedélyemet.

- Hát akkor megint a takaródat fogom megerőszakolni. - kacagtam fel vidáman. Na, igen. Az még egy szép eset volt. Csak el kell képzelni, ahogy egy hasonlóan egyedül töltött éjszaka utáni reggelen, szerelmem úgy talál rám, hogy takarója a lábaim között miközben mindkét kezemmel átölelem, és ráadásként még csókolgatom is. Hm… kicsit őrölt vagyok, na!

Szerelmem csak somolygott a bajsza alatt és ellopva a kávét - na meg a tesójáét is – visszament a nappaliba. Én meg elkezdtem érezni azt az istentelenül hülye érzést, amit hiánynak neveznek. Ez pedig most nem feltétlen szerelmemnek szólt. Na, nem mintha nem hiányolnám őrülten a nap minden percébe, csak hogy egy másik személy is volt és van is az életembe, aki most nincs velem.

Nem akartam viszont jobban belesüllyedni a letargiába ezért én is visszamentem a nappaliba ahol szerelmem ölébe fészkeltem magam. Közelsége mindig megnyugtatott és ez most sem volt másként. De ő egyből levágta, hogy valami nem stimmel velem. Egy pillantásból tudta mi a bajom. Nem kérdezett, nem szólt és nem is sajnálkozott. Csak átölelt – jó szorosan - arcát hajamba fúrta és a lelkemet vigasztalta. Érzései most szinte biztos voltam, hogy hasonlóak lehetnek, mint az enyém. Neki is hiányzott Ő. Hogyne hiányzott volna? Hiszen bármire képes érte. Mint azt már nagyon sokszor bizonyította is.

- Na, jó én asszem megyek. – állt fel a fotelből Jazz olyan fél óra múlva. Ő nem velünk lakott. De így sem volt túl messze.

- Lassan mi is indulunk. - bólintottam. Majd kimászva szerelmem öléből a szobába mentem öltözködni. Már egészen lenyugodtam és kezdtem megint jól érezni magamat. Szerencsére volt velem valaki, aki mindig segített kihúzni a gödörből.

- Mi lesz az első órád? - kérdezte meg szerelmem. Észre sem vettem, hogy már ő is a helyiségbe tartózkodik.

- Történelem. - vágtam rá gondolkozás nélkül. Lehet, sokan strébernek gondolnak, de egy olyan életet szeretnék kialakítani, amihez kemény tanulás kell.

- Ne már. - nyögött fel szerelmem. Ez volt ez egyetlen olyan óránk, ami nem közös és akkor még ráadásul este se leszünk együtt… Nehéz nap lesz a mai.

Életem felé fordultam, de a levegő megfagyott bennem. Ott állt előttem teljesen meztelen felsőtesttel. Kopott farmerja addig le volt csúszva, hogy fekete bokszere kilátszott belőle. Beszívtam alsó ajkamat. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes és szexi? Szerelmem kajánul vigyorgott évődésemen és egy szívdöglesztő vigyorral a karjaiba zárt. Tökéletes pontossággal illettem belé. Izmos karjai úgy fonták körbe testemet mintha mindig is oda tartoztam volna. Puha mellkasába fúrtam fejemet és nem is szándékoztam onnan elvenni.

- Nagyon szeretlek édesem. - suttogta bársonyosan rekedt hangján. A szívem pedig ezerszeres iramba kapcsolt. Egyetlen rezdüléséből megértettük a másikat. Nem is csoda. Már tizennégy éve ismerjük egymást és bár csak két éve vagyunk teljes értékűen is egy pár mindig is fontos szerepet töltött be a másik az életünkbe. Ő és családja jelentette nekem a paradicsomot a kietlen pusztaságban.

- Ahogyan én is téged. - súgtam vissza és egy csókot nyomtam mellkasára. – Na, öltözz, fel mielőtt még elkésünk már rögtön az első napon. - bontakoztam ki öleléséből.

- Ahogy parancsolja hölgyem. - hajolt meg előttem. Na, igen tökéletesen úriember volt már kisebb korában is. Szerelmem megfogadva tanácsomat felhúzott egy V nyakú pólót, magára kapott egy pulcsit és már kész is volt. Ez alatt én is felöltöztem. Majd összeszedve cuccainkat elindultunk az egyetem felé.

Mi ketten egy nagyobb féle apartmanba laktunk a sulitól nem messze. Jazz meg pár házzal arrébb. Felajánlottuk, hogy költözzön hozzánk, de mivel nem volt ínyére az öccsén „élősködni” – ahogy ő fogalmazott – így visszautasította a lehetőséget. Nő ügyeiből ítélve már nem is annyira sajnálom. Sajnos ő ilyen volt. Nem viselte annyira jól a veszteséget, ami családjukat érte pár évvel ez előtt, mint szerelmem. Talán mert ott voltam mellette én. Lehet, hogy Jaspernek is kellett volna valaki és akkor nem süllyed bele a party drogos bulik világába. Azonban másfél éve teljesen tiszta.

- Már megint a mi múltunkon rágod magad?- fordított maga elé szerelmem a suli bejáratánál. Na, igen. Fogalmam sincs, már megint hogyan csinálja. De néha ráérez az emberek gondolataira, állítása szerint volt mikor egy-egy gondolatot is hallott. Én pedig ezt egy cseppet sem kérdőjeleztem meg. Nem csak ő számított csodabogárnak. Az én átkozott képességemmel sem voltam jobb. Na meg ott van Jazz is. Aki mintha a lelkemet is látná és egyetlen nézésével váltja ki belőlem a legkülönfélébb érzéseket.

- Csak eszembe jutott. - vontam meg a vállamat. De szerelmem hirtelen megfeszült.

- Mi az? - néztem rá kérdőn. Nem értettem most mi a baja.

- Nem lehet igaz, már megint kezdik. - morgolódott majd birtoklóan átölelte derekamat és úgy léptünk be a hatalmas forgó ajtón. Mintha egy hangyaboly kellős közepébe csöppentünk volna. Ezernyi diák ment ide-oda. Volt köztük rengeteg ismerős arc, de voltak újjak is. Nyílván most se szenved hiányt gólyákból a Seattle-i egyetem. Viszont mikor egy mellettünk elhaladó fiú csoport feltűnően végig pásztázott szemeivel egyből rájöttem miért ilyen morcos szerelmem.

- Szeretem, ha féltékeny vagy. - öleltem át nyakánál és lassan csókot nyomtam ajkaira.

- Milyen meglepő látvány fogad minket. – halottunk meg egy nevetős férfihangot.

- Hagyd már őket szívem. – Feléjük fordulva barátainkat pillantottuk meg.

- Lee. - ugrottam barátnőm nyakába, ő meg csak nevetve ölelt át. Jó volt megint látni, és még ha nem is árulhattuk el neki titkomat mégis szinte mindent tudott rólam. Nem is vettem észre hogy ennyire hiányozott már.

- Ed. - hangzott fel mellettem Ryen örömteli hangja. Oldalra nézve a fiúkat is láttam egy baráti ölelésbe fonódni. Üdítő látvány volt nézni őket.

- Engem nem is üdvözölsz kislány? - tárta ki karjait Ryen én meg nevetve mentem oda hozzá.

- Hogy vagytok srácok? - kérdeztem mikor már megint szerelmem karjaiba voltam. Lee cinkosan mosolyogva pillantott szerelmére majd felénk mutatta kezét.

- Ejha. Gratulálunk. - válaszolta Ed. Jesszus, hogy szalad az idő, még emlékszem mikor tavaly találkoztak most meg már esküvő. Nem semmi. Kedvesem mutatta be Lee-t Ryennek, mivel szerelmem és ő egy zenekarban játszottak. A lány pedig zongorázik, mind a ketten imádják a zenét nem csoda, hogy úgy oda vannak egymásért.

A bandára visszatérve. Edwardból, Ryenből és Jazzből áll a fő suli legkirályabb együttese. Gondolataim azonban már megint elég jól elkalandoztak mivel már csak arra eszméltem fel, hogy szerelem ad egy csókot majd elindul első órája felé.

A töri unalmasan telt… eleinte, aztán kinyitódott az ajtó. Hoppá egy késő diák. Pont Miss. Millary óráján. Eléggé rossz pont ez egy gólyának. A fiú elnézést kért majd elbattyogott egy üres helyre. A professzorasszony azonban nem ilyen vajszívű.

- Mr. Coleman… - kezdte a tanár.

- Nathan, asszonyom. Csak így egyszerűen. - Hűha de felvágták a nyelvét.

- Nos, kedves Nathan, ha már ennyire nagy a szája felolvasná, nekünk kérem az Amerika ellen kifejlesztett atombombák történetét. - utasította.

- Sajnos lehetetlent kér, tanárnő. - rázta meg a fejét a fiú.

- Az én órámon nincs olyan, hogy lehetetlen fiam. Talán nem tud olvasni? - húzta le sokdioptriás szemüvegét orrára a nő. A fiú helyébe én már világgá szaladtan volna. Hiszen senki nem mer ujjat húzni a történelem tanárral.

- Erről szó sincs.

- Egyetlen épeszű okot mondjon rá, hogy miért ellenkezik.

- Nem akarom elpusztítani a világot. - a nő felnevetett. Megjegyzem soha nem halottam még így nevetni. Aztán a fiú felé fordult, kioktatta, hogy ez egy egyetem nem szinitanoda és hogy ne beszéljen hülyeségeket. Meglepetésemre viszont egy másik lánnyal olvastatta fel a szöveget.

Elgondolkozva néztem a fiút. Furcsa volt ez az egész helyzet nekem. A kicsöngetés rángatott ki gondolataimból. Én meg szaladtam az irodalom terem felé. Nagy örömömre ez már kedvesemmel volt. Összekulcsoltam kezeinket a pad alatt miközben Mr. Lighting szavalt egy verset.

- Bella most te jösz! - szóltak hozzám. Basszus észre se vettem mi történik. – Oh vagyis nem. Mindig elfelejtem a felmentésedet. - mosolygott rám a tanár és szerelmemhez fordult.

Azt adtuk be, hogy diszlexiás vagyok, és azért nem olvashatok, mert nem is tudnék. Pedig ez nem így volt. Tökéletesen tudtam olvasni és szerettem is. Csak nem hangosan. Még egyszer nem esek abba a hibába, mint tizennégy éve és még az után is. Az órának hamar vége lett, úgy ahogyan a napnak is. Ezek után semmi érdekes nem történt velünk. Este pedig szerelmem egy hossz búcsúcsók után dolgozni ment.

A ház az ürességtől kongott. Bennem meg megint felébredt a magány. Úgy látszik elviselhetetlen kényszert éreztem a társaságra. Mivel fáradt is voltam egy forró zuhany után belebújtam szerelmemmel közös ágyunkba és aludni próbáltam. Hangsúly a próbálon volt. Mert mire elmerültem volna álmaim tengerébe az ablaküveg kitörött és egy jéghideg tenyér fogta be sikítani kész számat...