1. novella

VÉRES KARÁCSONY

(Evelin szemszöge)

A nevem, Evelin, és én vagyok az utolsó druida papnő. Néhány órával ezelőtt még százan voltunk, mostanra viszont én maradtam az egyetlen. Karácsony éjszakája van. Erőnk teljében kezdtünk el nővéreimmel alkonyatkor varázsolni egy szebb jövő reményében, amikor megtámadtak minket. A támadás váratlanul ért, hiszen titkos helyen voltunk, mint minden ilyen alkalommal, de legidősebb testvérünket elvakította a szerelem. Egy vérvörös szempár, ami egy kegyetlen vámpírhoz kötődött, aki szerelmet és gyermekáldást ígért a nővérnek, de mind tudtuk, hogy ez nem áll módjában. Nem azért, mert a vámpír nem lett volna képes egy embernek gyermeket nemzeni, hanem azért, mert a papnő teste volt terméketlen. Itt ülök hát bezárva a társalkodó termünkbe, és az ajtón mindjárt bejut a gyilkosom, de még van annyi időm, hogy egy varázslattal a lelkem tovább éljen, és így lehetőségem nyíljon újrateremteni a fajtánkat, majd egyszer, egy másik hasonlóan véres karácsony alkalmával. Akkor viszont már nem csak egyszerű halandók leszünk többé, erősebbek, és gyorsabbak leszünk, köszönhetően új nemzedékünk szülőanyjának. Evanjeline, így fogják hívni a gyermeket, aki újjáépíti a druidák világát. Már láttam őt álmaimban. Még egy perc, és rendben lesz minden. Megmentem a jövőt a halálom árán. Hiszen, nem az egyed számít, csakis az élet, és az én életem most elenyészik az egészhez képest. Vámpír lesz a vesztem, és vámpír lesz az új élet forrása is. A kör bezárul. Teljes körforgás, csakis ez számít. Elmormolom az igét, háromszor, a napnak, az éjnek, és a körforgásnak, mely váltakozva hozza el őket naponta, örökkön-örökké. Még kétszer, már csak a napnak és az éjnek. Majd még egyszer, utoljára, az éjnek. Az igém véget ér, az alku megköttetett, az én időm pedig lejárt. Hangos sikolyom töri meg az éj csendjét, s vérem néhány cseppje egy fenyőre hullik, melyet magam neveltem erre az éjre, a fa pedig érezvén fájdalmam velem lép át a fénybe. A gaz, ki felelős a druidák alkonyáért, azt hiszi, hogy ennyi volt, hogy megszabadult minden papnőtől, ki megállíthatja őt, de bár messze még az új nemzedék, a fajtánk mégis él. Egy pici test fekszik a templom kapuja előtt, mindjárt megtalálják. Árva gyermekként fog felnőni, de élni fog. A gyermekben druida vér folyik, az én vérem folyik, mert megáldottam őt. Leszármazottai mind-mind tehetséges boszorkányok lesznek, míg el nem jutnak Salembe, de vérvonalunk, bár sok kín és megpróbáltatás árán, de még mindig tovább fog élni. Mert Evanjeline egy legenda. S mint ilyen, megmásíthatatlan, és eleve elrendeltetett, meg fog születni, méghozzá Szent Iván éjjelén, 2011. június 21-én, a nyári nap fordulóján, a lehető legnagyobb ünnepünkön, mert a vérvonalunk sosem szakadhat meg, míg világ a világ. Megtettem a feladatom a földön, megmentettem a jövőt, és ezzel boldoggá tettem két megtört életet is, csak még nem tudják, de ha itt lesz az ideje, akkor tudni fogják. S mikor ez megtörténik, én megtérek halott nővéreimhez, oda, ahová tartozom, s immáron együtt figyelhetem velük a druidák újravirágzását, de addig még várnom kell. Több évszázadot, sőt, évezredet, de eljön még az én időm, s én ott leszek.
A világ változik, de én ugyanolyan maradok. Az év, amit az emberek most írnak 2010. Az újabb Véres Karácsony éve. Ezúttal azonban nem druida vér folyik. Ma vámpírok vére festi vörösre a fenyőket a forksi erdőben, persze csak képletesen szólva, s leszármazottam ma erőt kap hozzá, hogy megtört vérvonalunk, s az ő megtört élete újra tündökölhessen. Minden egy férfin múlik. Hm… férfiak. Sosem értettek meg engem. Nem értették, hogy miért választottam a druidák erejét, s világát, mikor szépségem lehetővé tette volna, hogy számos férfit levegyek a lábáról. Én mégis az erőt, s a hitet választottam minden más helyet. Az elveinket, melyek túlszárnyalnak mindenen. A három elvet, mely meghatároz minket. „Tiszteld az Isteneket! Kerüld a rosszat! Légy bátor!” A harc mindjárt elkezdődik. A tét viszont még annál is nagyobb, mint bárki is hinné. Két család fut egymás felé. Mindkét család vámpírokból áll. A különbség közöttük csupán annyi, hogy az egyik család támadni és gyilkolni jött ide, míg a másik család csupán élni akar. A leszármazottam természetesen abban a családban van, amelyik csupán élni akar, s én ezt az alkalmat fogom kihasználni, hogy minden megváltozzon. Még néhány másodperc, s a márványtestek összeütköznek. Utódom családja máris veszít egy szeretett lényt, s párjának fájdalmas kiáltása hangzik fel a csata zaján keresztül, aztán a társát is elnyeli az értelmetlen sötétség, s sorban, mindenkit, aki hozzájuk tartozott. Nem létező vérük áztatja el a fákat, s a fenyők velem sírnak, siratják a jó lelkek szörnyű végét. Ekkor jövök én. Megjelenek teljes valómban az előtt a vámpír előtt, ki egyszer régen élvezettel irtotta ki az én családomat is. A vámpír megtorpan, majd rémült szemeivel a szemeimbe nézz, s visszavonulót fúj. Tudja, hogy nem égetheti el őket. Először a gyermekemhez sietek. Megtört testét összeillesztem, majd elmormolok érte egy igét, s egyet a méhéért is, hogy most az egyszer még legyen termékeny. Majd eltűnök, mielőtt felnyitná a szemeit. A férfi megtette, amit kellett, szerelme elé vetette magát. S bár ezzel nem mentette meg akkor, de hatalmas ajándékban részesítette mindkettőjüket, hiszen így módomban állt megtenni ezt. Megtehettem ezt. Hiszen az alku úgy szólt az Istenekkel, hogy csak akkor léphetek közbe, ha leszármazottam és férje alkalmas. S e két lélek valóban az. Tiszták, mint a csobogó patak, mely elmossa majd a harc maradványait. A nő felkel a földről, s azonnal a szeretteihez siet, hogy segítsen rajtuk. Tökéletes gyermek, ki tökéletes leánynak fog életet adni. Bevégeztetett. Elvégeztem a feladatom. Evanjeline nem legenda többé.
Karácsony éjjele van, akkor éled újjá a remény, amikor egykoron meghalt. A Cullen család megmenekült, és velük együtt a lányom is. Bár igazából tudom, hogy nem az én gyermekem, de mivel az én vérem csörgedezik benne, ezért minden jogom megvan hozzá, hogy így nevezhessem. Mindenki a nappaliban ül. Kivéve Renesmee-t és Jacobot, és a történteken mereng. Nem értik, hogy mi is történt valójában, és hogy hogyan is maradhattak életben. A gondolatok csak úgy cikáznak a hatalmas térben, de leányom hormonjai már tudják, hogy mit akar tenni. Csábos pillantást vet kedvese felé, majd feláll mellőle, és félreérthetetlen mozdulattal adja tudtára, hogy mit szeretne. Kedvese azonnal kézzel fogja, hogy elvonulnak a szobájuk felé. Sosem volt erényem a leskelődés, de most kénytelen vagyok egy kicsit rossz lenni. Tudnom kell, hogy megfogan-e a gyermek, akit oly régóta várok. Szemeimet lehunyva várakozom. Miközben a hálószoba csendjét egyre inkább beborítják a halk sóhajok, és élvezettel teljes nyögések. Majd hirtelen egy zöld villanás töri meg az éjszaka sötétségét. Hát sikerült. A leszármazottam méhe magába fogadta a férjét, s általuk megszületik a legenda. A kislány, aki elhozza a régen porba tiport egyensúlyt. A gyermek, akire évezredek óta várok, végre eljön. Áldozataim nem voltak hiábavalók, hiszen Evanjeline nem legenda többé.

(Evanjeline szemszöge)

Karácsony van, méghozzá ez az én első karácsonyom. Anyu szerint egy igazi kis csoda vagyok, akit az ég ajándékozott a családnak. Igazság szerint, mindenki ezt mondja, amióta csak megtudták, hogy létezem. Aznap éjjel fogantam, amikor a családom meghalt, majd újjáéledt. Ezen az éjjelen. Karácsony éjjelén. Most pedig itt fekszem, a meleg ágyikómban, forró csokis bögrét tartok a kezemben, és várom, hogy anya bejöjjön hozzám, és elmesélje nekem a mesét, amit minden este kérek tőle. Az életem történetét.
- Hát te még nem alszol, kincsem? – dugta be a fejét anya az ajtón.
- Nem mondtál még nekem mesét – húztam fel az orromat.
- Ez igaz – mosolyodott el. Majd bejött a szobámba, én pedig letettem a forró csokim, és odébb csusszantam, hogy le tudjon feküdni mellém, én pedig hozzábújhassak egy kicsit. Imádtam a megnyugtató illatát, és a selymes, hideg bőrét.
- Akkor mesélsz nekem? – néztem fel rá lelkesen, miután elhelyezkedtünk.
- Mit szeretnél, mit meséljek? – kérdezte kíváncsian. Mintha nem tudná a választ. Minden éjjel ezt a mesét kérem, pláne ma, amikor pont egy éve történt az egész.
- Tudod, hogy mit szeretnék, anya – öleltem magamhoz a macimat.
- Rendben, ma még elmesélem, de holnaptól végre megismertetek veled egy másik varázslatos történetet is, rendben? – csóválta meg a fejét anya. – Itt lenne az ideje, hogy elmondjam neked a Csipkerózsikát, vagy a Hófehérkét is.
- Jól van, ígérem, hogy holnap este másik mesét kérek – fogtam meg a kezét a szabad kezemmel.
- Szavadon foglak – nyomott puszit a fejem búbjára.
- Rendben, de most halljuk – dugtam a hüvelykujjam a számba.
Tudtam, hogy ez rossz szokás, és egyszer le kell szoknom róla, de végül is, még csak fél éves múltan néhány napja. Az már csak részletkérdés, hogy ötnek nézek ki, ez még az én koromban megengedett.
- Hol is kezdjük? – gondolkodott el anyu.
- Az elején – cuppantam le egy pillanatra az ujjamról.
- Jól van, de cenzúrázok néhány részletet továbbra is – mondta komolyan.
- Úgyis tudom, hogy mi történt – forgattam meg a szemeimet.
- Nem baj, még csak fél éves vagy, úgyhogy én nem mondok neked ilyeneket – mondta ellentmondást nem tűrve.
- Hát jó – sóhajtottam fel.
- Egyébként el fogod árulni valaha, hogy honnan tudsz ilyen részleteket? – kérdezte kicsit aggódva.
- Már mondtam, mami. Álmodtam róla – húztam magunkra a takarót. Evelin mesélte álmomban. Mindig eljön hozzám, de ezt nem szoktam anyuék orrára kötni.
- Akkor is különös, hogy úgy álmodtál valamiről, hogy ott sem voltál – simított végig a hátamon. Ezt annyira szeretem. – Ne hagyd ezt abba – nyomtam a hátam megint a kezének.
- Rendben, kincsem. Tehát, visszatérve a meséhez. Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy vegetáriánus vámpírcsalád. Összesen heten voltak, amíg az egyetlen egyedülálló fiú meg nem találta a szerelmet Bella személyében, aki akkor még halandó lány volt. A két fiatal olthatatlan szerelemre gyúlt egymás iránt, és néhány év múlva megszületett gyönyörű kislányuk, Renesmee. Sosem gondolták volna, hogy megszülethet az a kis csoda. Mindenki imádta őt a családban, és bármit megtettünk volna érte. Akár az életünket is gondolkodás nélkül feláldoztuk volna érte, de végül is nem miatta támadott meg minket a Volturi. Az első ostromuknál meg tudtuk védeni magunkat észérvekkel, de másodszorra már nem a szabályszegés miatt jöttek hozzánk, hanem koholt vádakkal. Hiszen, hogy lett volna képes bárki is közülünk mészárlást rendezni Port Angelesben? Mi sosem ártottunk az ártatlan embereknek. Viszont sajnos nem tudtuk kideríteni, hogy ki tette igazából, így megtámadtak minket. Hideg éjszaka volt, és mindannyian féltünk, hogy nem lesz holnapunk. Jasper vezetésével indultunk harcba, amit a farkasok nem vállalhattak, hiszen a vámpír barátaink ezúttal nem értek ide időben, így nem hagyhattuk, hogy a farkasok is velünk halljanak, és természetesen Nessie-t is meg akartuk védeni. Így megeskettük Jacobot, hogy elviszi őt az akarata ellenére is a harc előtt, és így is történt. Nem is volt igazán harc, inkább leigázás. Nyolc vámpír, egy egész hadsereggel szemben. Ráadásul ők embervérrel táplálkoztak, míg mi, akik állatok vérén élünk korántsem voltunk annyira erősek. Kitartottunk, ameddig csak tudtunk, de kevés volt az erőnk. Bármennyire is erős volt az akaratunk, nem tehettünk semmit azért, hogy megmeneküljünk. Egyesével kaptak el minket, és végeztek velünk, legalábbis azt hittük, hogy végeznek velünk. Az utolsó emlékem az volt, hogy apukád elém veti magát. Azután egy pillanatra minden elsötétült előttem, de hirtelen magamhoz tértem. A csatamezőről eltűnt a Volturi, de szörnyű látvány fogadott. A családunk tagjai súlyosan megsérültek, de nem volt menthetetlen a helyzet. Azonnal vadászni mentem, hogy mindenki táplálékhoz jusson. Néhány órával később pedig már mindenki a saját lábán hagyta el a csatamezőt. Aznap éjjel kaptunk ajándékba téged is – nyomott puszi a fejem búbjára. – Sosem fogjuk megtudni, hogy hogyan eshetett meg, hogy teherbe estem, de nem is érdekel. Csak az számít, hogy te megszülettél.
- Szeretlek, mami – kúsztam fel a mellkasára.
- Én is téged, kincsem, mindennél jobban – kezdte el cirógatni a hátamat.
- Nocsak, ma megint egyedül töltöm az éjszakát? – kérdezte apa halkan.
- Aludj velünk te is, apuci – motyogtam félálomban.
- Roppant csábító ajánlat, de ez az ágy hármunknak már kicsi lenne – suttogta a fülembe, majd puszit nyomott az arcomra. –Viszont, ha elrabolom életem két legcsodálatosabb hölgyét, és átviszem őket a nagy hálószobába, akkor ott mind elférünk – kapott fel apa mindkettőnket. – Indul a mandula – mondta nevetve. Mire anya felhúzta a pizsama felsőmet a pocakomról, apu pedig fújni kezdte a hasamat.
- Segítség, valaki – sikoltottam nevetve. – Papi, ne már. Ááá… - próbáltam meg összehúzni magam.
- Na mi ez a nagy vidámság? – jelent meg az ajtóban Emmett.
- Em, segíts – túrtam bele apa hajába védekezően.
- Nem kell ide segítség, úgy látom, hogy elbírnak veled ketten is – nevetett fel öblösen. Majd a többiek is kuncogni kezdtek, amint meglátták, hogy apa mit csinál velem. Pedig mind tudták, hogy nagyon csikis a hasam, mégsem segítettek.
- Ezért még csúnyán kikaptok – húztam vissza a pizsamámat a hasamra, miután apa és anya megkegyelmezett nekem.
- Hátha mégsem – mosolyodott el Alice. – Talán, ha reggel meglátod az ajándékaidat a fa alatt, akkor megbocsátod a bűneinket – mondta izgatottan.
- Ajándékaimat? Többet is? – csillantak fel a szemeim.
- Hát persze – vágták rá egyszerre.
- Hogyha olyan sok van, akkor mi lenne, hogyha kibontanék egyet, esetleg kettőt? – pislogtam anyára ártatlanul.
- Nem lehet, az ajándékokat reggel együtt fogjuk kinyitni – mondta határozottan. – Most pedig szépen alszol egyet – indult el velem a hálószobájuk felé.
- Apu, te is velem alszol, vagy megint megpróbálod kideríteni, hogy hogyan vagyok lehetséges? – fordultam vissza az apukámhoz.
- Már néhány hete letettem róla, hogy valaha is rájövök, de nem is számít, csak az a fontos, hogy lettél valahogy – nyomott puszit a homlokomra.
- Fogadjunk, hogy csak szünetet tartasz egy új elmélet előtt – sandítottam rá.
- Túl sok időt töltöttél ma Emmettel, hogyha állandóan fogadni akarsz – kuncogott fel.
- Hé, kikérem magamnak, Carlisle – mordult fel mackós testvérem. Na jó, tényleg bírom Emmett idióta szokásait. Viccesek.
- Na jól van, mindenki kifelé – terelgette ki őket a hálóból anya.
- Esme, holnapra ígértük magunkat az árvaházba, ne felejtsd el – mondta Rose határozottan. Azon gondolkozik, hogy örökbe fogad egy kisbabát. Ha már vele és Emmettel nem történik csoda.
- Sosem felejteném el, drágám – mosolyodott el anya.
Olyan lágy, és kedves vonásai vannak. Sosem gondolnám, hogy egy ősi druida papnő leszármazottja, hiszen olyan törékeny, és gyengéd. Nem egy tipikus független, erős nő, aki semmitől nem riad vissza, hogy elérje a céljait. Vajon én felnőttként kire fogok jobban hasonlítani? Erős leszek, és hajthatatlan, mint Evelin, vagy kedves és lágy, mint anya?
- Te legyőzhetetlen leszel, édesem – jelent meg egy pillanatra Evelin. – A Nap és az Éj között. Az arany középúton, ahol a legerősebbek lehetünk. Te pontosan olyan leszel. Egyszerre leszel erős és független nő, és szelíd, gyengéd családanya. Csak az egyensúly a fontos, ezt sose felejtsd el, kicsilány – magyarázta boldogan.
Majd intett egyet és eltűnt. Már párszor megkérdeztem, hogy ilyenkor hová megy, de mára már úgyis tudom a választ. Mindig ugyanoda megy, vissza a Sena szigetre, a családjához. Oda, ahová tartozik. Hiszen mindegy, hogy ki vagy, vagy mi vagy. A lényeg, hogy a szeretteiddel lehess. A szíved tudja, hogy hol van az otthonod. Az enyém pedig itt van. Ott, ahol szeretnek.
- Aludj, kicsim, reggel pedig meglátod, hogy mi mindent rejt magában a karácsony – puszilta meg anya az arcomat.
Néhány pillanattal később pedig apa is csatlakozott hozzánk. Én pedig befészkeltem magam kettejük közé. A világ legmegnyugtatóbb, legbiztonságosabb helyére, s néhány perccel később elnyomott az álom.

(Esme szemszöge)

Miután Evanjeline elaludt ismét elmerengtem az egy évvel ezelőtt történteken. Egyszerűen semmit sem értettem. Jó, azt persze igen, hogy miért támadtak ránk. Viszont arra egyikünk sem jött rá, hogy miért hagytak minket mégis életben. Talán örök rejtély marad. Bár végül is nem is ez számít igazán, hanem az, hogy olyan ajándékot kaptam valamiért az élettől, amiről már régen lemondtam. A világ legszebb karácsonyi ajándékát, amit egy vámpír valaha kaphatott. Életet adhattam a saját gyermekemnek, aki az imádott kedvesemtől fogant.
- Megint elmerengtél a múlton, igaz? – simított végig Carlisle a hátamon.
- Boldog vagyok, mint még soha életemben, egyszerűen csak nem értem, hogy hogyan lehetünk még életben – mondtam elgondolkozva. – Habár, nem is érdekes. Sokkal jobban érdekel ez a gyönyörű kislány, akit nekünk ajándékoztak.
- Már csak az a kérdés, hogy mégis hogyan kaphattuk meg – vette elő szerelmem megint az orvosi énjét.
- Nem fogadhatnánk el egyszerűen, hogy a mi személyes kis csodánk? Ne akarj mindig mindenre tudományos magyarázatot, mert nem lesz. Neki csak élnie kell. Velünk, békében és szeretetben. Az hogy hogyan történhetett már csak mellékes – mondtam mosolyogva.
- Igen, igazad van, drágám. Csak annyiszor visszapörgettem már a gondolataimban azt a napot, és nem jutottam előrébb, hogy mi miért, és hogyan is történt.
- Igen, én is számtalanszor lejátszottam magam előtt az egészet – merengtem el ismét.

Egy évvel korábban…
Egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy a Volturi már megint koholt vádakkal támad ránk. Ráadásul ezúttal nincs segítség. Alice még csak ma látta meg, hogy mit terveznek, és néhány órán belül ideérnek. Nem tulajdonítottunk nekik eredetileg jelentőséget, hiszen Alice azt látta, hogy Port Angelesbe tartanak, nem pedig hozzánk. Most meg kiderül, hogy minket jöttek leigázni. Segítséget hívni még csak esélyünk sincs, és ekkora sereggel szemben sincs esély az életben maradásra sem. A rejtőzködés megint csak nem jöhet szóba, mert Demetri bárhol megtalál bennünket. Bármennyire is szörnyű ezt kimondani, de most szó szerint, nincs remény. Annyira hihetetlen, hogy ez pont velünk történik, ráadásul éppen ma este, amikor már minden készen állt az ünnepléshez.
- Anyu, én nem megyek sehová – kapálózott Nessie. – Jake, azonnal tegyél le – kiabált rá a farkasára.
- Sajnálom, kislány, de most nem tehetem azt, amit szeretnél. A saját érdekedben – mondta Jacob bocsánatkérő hangon.
- Rose néni, segíts – fordult kedvenc nagynénje felé.
- Tudod, hogy normál körülmények között soha nem értenék egyet a korccsal, de most igaza van, hogy messzire elvisz téged innen – mondta Rosalie gyengéden.
- Nem akarok elmenni – sírta el magát. – Ha ti nem vagytok, akkor én miért legyek?
- Jake miatt – ölelte magához Bella egy pillanatra.
- Na és persze azért, mert ameddig te létezel, addig mi is élünk, itt bent – tette Edward a kezét Nessie hevesen dobogó kis szívére.
- Nem magyarázhatnánk meg nekik, hogy rosszul gondolják, mint a legutóbb is? – kérdezte unokám reménykedve. – Vagy csináljunk úgy, mintha csatlakoznánk, utána pedig megszökünk valahogy – próbálkozott tovább. Annyira aranyos volt, ő még azt hitte, hogy lehet észérvekkel hatni Aróra, és a családjára, vagy inkább hadseregére.
- Mennünk kell, hogy ne fogjanak szagot - mondta Jake halkan. Azután pedig magához szorította Bellát egy pillanatra.
Mi pedig sorban megöleltük a mi kis csodánkat, és puszit nyomtunk a homlokára, arcára. Mindenki oda, ahol érte ezt a kis csöppséget, akinek már patakokban folytak a könnyei. Miután elmentek mindenki a szobájába indult, de én megállítottam a szétszéledő gyerekeinket.
- Nem maradnánk inkább együtt? Hiszen karácsony van – mutattam a fenyő felé.
- De – mosolyodtak el egy pillanatra. Majd mind visszajöttek a nappaliba, és leültek hozzám, és Carlisle-hoz.
- Jobb lenne, hogyha mi mennénk eléjük – szólalt meg hirtelen Jasper. – Menjünk biztosra. A szagunk elnyomja majd Nessie és Jacob nyomait. Így biztosan nem jut eszükbe utána menni a partra.
- Igen, ez ésszerűen hangzik – gondolkodott el szerelmem. – Minden rendben lesz, kicsim – simította tenyerét a kezemre.
- Mi lenne, ha csak ketten mennénk, és a többiek addig próbálnának menekülni? – suttogtam a fülébe. Edward és Alice ügyes, talán el tudnak tűnni jó hosszú időre, és addig összehívhatják megint a barátainkat. Csak egy kis elterelés kell a mi személyünkben, vagy akár mehetnék csak én, egyedül.
- Ilyet még csak ne is gondolj – csattant fel az összes gyermekünk.
- Tulajdonképpen nem rossz ötlet – állt mellém Carlisle. Lefogadom, hogy neki is megfordult a fejében, csak én szólaltam meg előbb.
- Stratégiailag nem, de ez egy család. Nem hagyunk itt senkit – mondta Jasper határozottan.
- Induljunk, legalább néhányat kinyírok közülük, hogyha sokat nem is. Kár az ilyet kerülgetni. Végül is, zajosan érkeztem közétek a medve incidenssel, legalább zúzós lesz a távozás is – pattant fel Emmett. Rose pedig azonnal mellé állt.
Majd mi magunk is felkeltünk, és a gyerekek elé álltunk. Carlisle és én vezettük a sort, míg Edward és Bella zárta. Nem telt sok időbe, amíg összetalálkoztunk a Volturival.
- Aro, minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte Carlisle nyugodtan.
- Pontosan tudjátok, hogy a mészárlások miatt vagyunk itt – mondta Aro ingerülten.
- Nem mi vagyunk érte a felelősek – mondta szerelmem még mindig nyugodtan.
- Bizonyíték? Egy nomádot sem találtunk Port Angelesben, márpedig, ha volt ott valaki, akkor Demetri megtalálta volna a nyomait. A közelben pedig csak ti vagytok – válaszolta kimérten.
- Számodra ez elengedő bizonyíték? – kérdezte férjem.
- Egyelőre elegendő, de elintézhetjük békésen is a dolgot – tette meg a javaslatát. Hát persze, már megint a képességeinkre vágyik. Pontosabban csak néhányra közülünk.
- Mi lenne az a békés megoldás? – kérdezte Carlisle.
- Csatlakozzatok a Volturihoz, és akkor szemmel tudunk titeket tartani folyamatosan. Így nem lesz több félreértés – ajánlotta a lehetőséget. Micsoda váratlan fordulat.
- Hogyha élhetünk állatvéren, akkor talán megfontoljuk – egyezkedett Carlisle. Bár nem hittem a fülemnek. Még hogy a nagy Volturi ilyesmit engedélyezne.
- Épp itt lenne az ideje, hogy átszokjatok a normálisra. Nem egyezkedem. Az ajánlat csatlakozz, vagy ne. Hogyha a válasz nem, akkor annak egyéb következményei is lesznek – mondta kegyetlen hangon. Szerelmem körbenézett rajtunk. Mi pedig egy emberként, vagyis vámpírként ráztuk meg a fejünket. – Hát rendben, én felajánlottam – sóhajtott fel unottan. – Nos, mivel gondolom, Bella miatt Jane és Alec most nem adu a kezemben, így maradnak a hagyományos módszerek. Támadás – intett a kezével. Jasper jelére pedig mi is mind rohanni kezdtünk, ahogy megbeszéltük.
Sosem gondoltam, hogy egyszer így ér el minket a vég. Sosem ártottunk senkinek, sem a fajtánk tagjainak, sem pedig az embereknek. Leszámítva persze Jamest és néhány halandót, akiket az utunkba vetett a sors, amikor még nem voltunk képesek kontroll alatt tartani magunkat. Az első fájdalmas sikolyt Rose adta. Majd Emmett, aki az élete árán akarta megvédeni kedvesét. Majd Bella és Edward következett. A következő pedig én lettem volna, hiszen sosem voltam igazán jártas a harcban, de mielőtt még rám vethette volna magát Félix, Carlisle elém ugrott, hogy megvédjen, de még mielőtt a férjem a földre zuhant volna, már engem is elkapott valaki. Hát itt a vége.
Azután nem tudom mennyi ideig a sötétségben voltam. Majd hirtelen felnyílt a szemem, és teljesen jól voltam. Mintha mi sem történt volna. Rémültem pattantam fel, és néztem körbe. Azt hittem, hogy a családom tagjai mind-mind egy máglyán égnek valahol, de legnagyobb örömömre és megdöbbenésemre, bár csúnyán megsérültek, de nem voltak menthetetlenek. Pedig én láttam meghalni Rose-t, Emmettet, Edwardot, és Bellát, és azt hiszem, hogy Carlisle-t is. Most pedig bár súlyos sérülésekkel, de mégis itt vannak. Azonnal elrohantam vadászni, és mindenkinek hoztam élelmet, hogy minél előbb meggyógyuljanak. Öt szarvassal később pedig már mindenki a lábára tudott állni, kivéve Carlisle-t, akinek fognunk kellett még egy állatot. A legsúlyosabban ő sérült meg. Biztos akkor, amikor engem próbált megvédeni.
- Hogy vagy? – kérdeztem a második szarvas után aggódva.
- Egész jól, a körülményekhez képest – húzott le magához. Én pedig boldogan bújtam hozzá. – Szeretlek, drágám.
- Én is nagyon szeretlek – ültem óvatosan az ölébe.
- Hogy menekültünk meg? – tette fel a következő kérdést.
- Fogalmunk sincs. Én azt hittem, hogy meghaltam – válaszolta Edward.
- Igen, én is azt hittem, hogy itt a vége – mondta Rose Emmetthez bújva.
Miután mindenki felépült annyira, hogy fel tudjon állni, hazamentünk, és ugyanúgy ültünk a nappaliban, ahogy a harc előtt. Edward és Bella azonnal felhívta Renesmee-t, hogy jól vagyunk, és az unokám boldog sikolya olyan hangos volt, hogy még a ház is belerezgett telefonon keresztül. Ezen pedig muszáj volt felnevetnünk. Akkor éreztem igazán, hogy feloldódtunk a mai nap után. Még sokáig ücsörögtünk, néha-néha boldog pillantást vetve családunk tagjaira, de hirtelen valami furcsa vágyat éreztem magamban. Még soha nem kívántam ennyire a férjemet, pedig eddig sem volt olyan pillanat az életemben, amikor ne lettem volna az övé gondolkodás nélkül. Félreérthetetlen jelekkel adtam a tudtára, hogy mit szeretnék, és ő azonnal követett engem.
Még szinte be sem értünk a szobába, de én már csuktam is be az ajtót, és szó szerint rávetettem magam a férjemre. A hirtelen jött rohamom meglephette, mert mindketten eldőltünk az ágyon.
- Minden rendben, édesem? – nézett rám döbbenten. – Tudom, hogy nagyon közel volt a vég, de azért nem kell szétcincálnunk a házat, ha már megmenekültünk.
- Igazad van, de valahogy nem tudok uralkodni magamon. Ne haragudj – sütöttem le a szemeimet.
- Haragudni? Talán éppen akkor haragudnék, hogyha a feleségem nem kívánna már ennyire – jelentette ki határozottan mosolyogva. – Csak tudod, most mind itt vagyunk a házban, és te szereted a diszkréciót.
- Meg se hallanak – suttogtam a fülébe. – Ahogy hallom Rose és Emmett már bontják le a szobájukat, Alice és Jasper sem fogja vissza magát kivételesen, bár ez a ház túlfűtöttségének is betudható, és Edward, meg Bella is jól érzi magát. Egyszer nekünk is lehet – gomboltam ki az ingjét.
- Mit szólnál közben egy zuhanyhoz? Eléggé koszos lettem néhány helyen – ajánlotta a lehetőséget.
- Jó ötlet – pattantam fel, és magammal húztam a fürdőbe, miközben letépkedtem magamról a ruhákat, majd szerelmem legnagyobb meglepetésére róla is eltávolítottam a felesleges darabokat.
- Hm… váratlan ez a hirtelen jött hevesség, de tetszik – húzta végig kezét a nyakamon, majd magához rántott egy szenvedélyes csókra.
Életem leghevesebb és eddigi legcsodálatosabb éjszakáját töltöttem a férjemmel. Egész éjjel szeretkeztünk, és hogyha nem ért volna haza Renesmee, akkor talán abba sem hagytuk volna, még jó sokáig.
Néhány héttel később kezdődtek el velem a furcsa dolgok. Amikor Nessie és Jacob reggeli palacsintáját, és rántottáját sütöttem az illatok elöntöttek, és iszonyatosan megkívántam az édes, juharszirupos palancsintát, pedig ez egy vámpírra nem igazán jellemző. Nem is akartam szólni a többieknek, mert biztosan aggódni kezdtek volna, de egyik reggel lebuktam, amint rendes reggelit ettem. Az ételnek most nem volt föld íze, és a teának sem. Mindenki aggódva figyelt engem, de senki nem értette, hogy mi történhetett velem, még szerelmem sem. Aztán hirtelen hízásnak indult a hasam, ami szintén nem jellemző egy vámpírra. Akkor jöttünk rá, hogy kisbaba van a dologban, amikor Carlisle meghallotta a dobogó kis szívet a hasamban. Hosszú évtizedek után újra képes voltam elsírni magam örömömben. Egyszerűen nem tudtam betelni a gondolattal, hogy anya lehetek, bármennyire is lehetetlen volt még csak a gondolat is. Néhány héttel később pedig már tisztán kivehető volt az is, amikor Evanjeline rugdalózni kezdett. A pici lábnyoma néha még meg is látszott, amikor nekem feszítette magát. Eleinte rettegtem, hogy Rosalie hogyan reagál majd a hírekre, de rögtön megnyugodtam, amikor elmondta nekem, hogy talán én vagyok az egyetlen nő a földön, akire sosem tudna irigyen, és gyűlölködve nézni, és örül neki, hogy nekem megadatott a gyermekáldás valamiért, hogyha már neki nem sikerült. A mi gyönyörű gyermekünk végül hat hónapig volt a pocakomban, azután pedig természetes úton született meg. Ahogy kibújt, én rögtön visszaváltoztam teljes értékű hagyományos vámpírrá. Többé nem kívántam az emberi ételeket, és innivalókat. Kicsit sajnáltam, hogy megint nem érzek ízeket, de minden tekintetben kárpótolt az a kis csöppség, aki az Evanjeline nevet kapta. Nem tudom, hogy miért éppen így neveztük el, de szerelmemnek és nekem ez a név volt az első gondolatunk, amikor megpillantottuk a hosszú, göndör fürtös, pirospozsgás arcú kisbabánkat. Így lett létezésünk legszörnyűbb karácsonya mégis életem legszebb emléke.