56.fejezet--Vérszomj

Megérkezett ez a fejezet is :D Köszönöm a 100 rendszeres olvasót el se hizsem hogy ennyien vagytok már :):P A fejit küldeném Dórinka csak mert jah és mindenkinek aki komizott az előzőhöz.
Jó olvasást!!! +.+




Üresség mindenhol. Mintha lebegnék vagy nem is tudom. Utolsó emlékem az volt, hogy fel akarok állni a kanapéról, de elájultam. Mi történik velem? És a baba? Ugye semmi baja nincsen? Még nem szülhetek meg… Furcsa érzések járták körbe elmémet. Vágyat éreztem, de nem azt a szexuális és érzelmi vágyat, hanem olyat, amit nem tudtam hová tenni. Még soha nem éreztem ilyet ezért nem is tudtam mi az.

Aztán azt éreztem mintha külön lennék a saját testemtől. Nem éreztem magaménak magam. Ennek van értelme? Vajon egyszer fogok e normálisan gondolkozni? Mindig meglepem magam. Hát nem hiába vagyok angyal. Egy elég szokatlan angyal. Visszatérve az érzésekre, kezdtem tisztán gondolkozni. De nem elég tisztán. Elmémet elborította egyfajta köd egy lepel, ami hirtelen terül rá az emberre. De ez még is én voltam. Halottam, hogy beszélnek hozzám, hogy szólongatnak. Azonban nem értettem mit is mondanak pontosan. De ami ezután jött attól még én is megijedtem. Éhes voltam. Rettentően éhes és ez elvette minden erőmet. Egy molylepkének nagyobb ereje lehet, mint abban a pillanatban nekem. Aztán mintha egy hajszálnyi erő visszatért volna belém megszólaltam.

- Edward. - annak a nevét suttogtam, aki a világon legtöbbet jelentette számomra.

- Bella! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. Most már értettem mit mondott. Ez erőt adott a folytatáshoz. Próbáltam kinyitni a szemem. Csakhogy ez nem ment olyan gyorsan aztán sokadszori próbálkozás után az ólomsúlyok eltűntek szemhéjamról és belenéztem férjem sötét szemeibe. Férj. Szívesen elmerengtem volna a férj szó fogalmán, ha nem nyilall éles fájdalom a nyakamba. Felszisszentem a hirtelen jött kellemetlen érzéstől.

- Mi a baj szerelmem? - nézett rám aggódóan Edward. Ezt én is akarnám tudni.

- Nem is tudom. - kezdtem bele lassan forgó nyelvel. Megijedtem hangomtól. Egészen más volt, ércesebb és rekedtebb mintha nem is én szólaltam volna meg. – A baba jól van? - simítottam kezemet – amit alig tudtam felemelni – hasamra.

- Teljes mértékben. Azonban Carlisle azt mondta nincs sok idő hátra. - jelent meg egy gondterhelt mosoly az arcán. Nem akartam, hogy szomorú legyen, vagy esetleg féljen attól, hogy mi lesz velem majd.

- Megígértem Edward. - néztem mélyen a szemébe. - És be is fogom tartani! - utaltam arra, hogy semmi komplikáció nem lesz, majd amikor világra hozom egyetlen pici babánkat. – Különben sem rázhatsz le ilyen könnyen. - fúlt el hangom egy fájdalmas nyögésben.

- Mid fáj Bella? - aggodalmaskodott. El akartam intézni egy semmi bajjal, de az égető érzés hasamban és nyakamban megállított benne. Erőtlenül kaptam torkomra a kezemet. Mintha azzal semmisé tenném fájdalmamat. Ha nem tudtam volna, hogy ez lehetetlenség azt mondanám, hogy szomjas vagyok.

- A torkod? - vonta össze szemöldökét Ed. De ekkor Jasper lépett be a szobába.

- Edward jobb lenne, ha vadásznál egyet. - közölte testvérével. Mi van?

- Nem is vagyok szomjas. - mondta értetlenül kedvesem.

- Az érzéseid nem ezt mutatják. - felelte Jazz. Nem tudtam tovább gondolkodni a szavain mivel torkomban lévő fájdalom teljesen letaglózott. Mi a fene történik velem. Jasper hirtelen kapta rám a tekintetét.

- Te… - halt el a hangja. Én?

- Az nem lehet. - suttogta maga elé Edward. - Hívd ide Carlislet! - utasította bátyját, aki erre azonnal cselekedett is.

- Mi az? - érdeklődtem rekedten. De nem válaszolt. Csak megszállottan simogatta a hasamat. Mint ha valami csoda lenne. Az is volt. Pár perc múlva megérkezett fogadott apukám is.

- Ez lehetséges? - mormolta a kérdést az orra alatt szerelmem rá se pillantva apjára.

- Tekintve hogy a kicsi félig vámpír elképzelhető. - már megint miért csak én nem értek ebből egy szót sem?

- Valaki elmondaná nekem is hogy miről van szó? - határozott akartam lenni, de az a tény, hogy hangom alig volt több egy suttogásnál eléggé tompította ezt az érzést.

- Mit érzel pontosan Bella? - vette elő apám az orvosi hangját.

- Öhm… elég furcsa, de mintha égne, a torkom mintha tüzes vassal kínoznának. - köhögtem. Apám és férjem egy jelentőség teli pillantás után hozzám fordultak.

- Bella te szomjas vagy. - jelentette ki Carlilse úgy mintha maga sem hinné el a dogokat. - Mivel egy félig vámpír, félig angyal gyermek növekszik benned ezért bár neked, nem, de neki szüksége van vérre, ezért érzed te a szomjúságot. Hogy ez eddig, hogy nem jutott eszembe. - rázta meg fejét. Majd kiviharzott a szobából.

- Most mit csinálunk? - estem kétségbe. A babának szüksége van vérre, de én nem tudok vadászni, sőt még arra sem vagyok képes, hogy felkeljek az ágyból.

- Bella ez valószínűleg nagyon kellemetlen és undorító lesz a számodra. - kedvesem nyugtatgatni próbált, de nem is értettem mitől igazán, míg nem a vámpír doktor vissza nem tért kezében egy sötétkék bögrével melyben valamilyen gőzölgő folyadék lehetett.

- Ezt most muszáj meginnod kedvesem. - fintorgott. Kérdeztem volna, hogy mi az, de mikor Edward elém tolta eltűnt értetlenségem. Vér. Mi lenne más? Nem gondoltam volna, hogy egyszer meg fogom kóstolni a férjem számára éltető táplálékot.

- Kicsim? - kérdezte Ed gyönyörűen remegő hangján. Kezem megtalálta az ő szabad kezét. Muszáj volt bátorítanom egy kicsit. Tudnia kell, hogy ennyit el tudok viselni Teo érdekében.

- Semmi baj. - nyeltem egy hatalmas nagyon, amit szerintem fél Forks hallott. Ki vettem szerelmem kezéből a bögrét majd egy mély levegő után a számhoz emeltem. Az íze letaglózott. Rossz értelemben. A sós, rozsdás, facsaró íz elképesztő volt. De ennek ellenére úgy a fél pohár elfogyasztása után élvezni kezdtem. Ha mondhatok ilyet, akkor elöntött a mámor. De azért nem annyira, mint egy vámpírt ebben a helyzetben. Kétségkívül élveztem azt, amikor a meleg vörös nedű lefolyt a torkomon, ezzel enyhítve a kínzó fájdalmat. Még többet akartam és többet és többet.

De a pohár kifogyott. Mikor kinyitottam szemem – egyáltalán mikor csuktam be? – két csodálkozó szempárral néztem szemben. Nem tudtam semmit mondani vagy tenni kiszámíthatatlanul tört rám az émelygés. A szoba forogni kezdett. Hirtelen felindulásból azonban megragadtam Edward ingjét és magamhoz húztam. Megmagyarázhatatlan szenvedély fogott el. Véres ajkaim erotikusan játszadoztak az övéivel. Szerelmem pedig vadul tépte számat. Távolban mintha egy torokköszörülés hallatszódott volna. De jelen pillanatban az se érdekelt, hogyha kitör a III. Világ Háború. Olyannyira szükségem volt erre, mint nőnek a csokira.

- Szomjas vagyok. - jelentettem ki természetesen. Magamon is meglepődtem mennyire nem is érdekel igazán, hogy mit ittam az előbb. Kedvesem döbbenten nézett rám, de szemében még mindig fellelhetőek az előbbi akcióm nyomai. Már ugrott volna, hogy hoz nekem, de megállítottam.

- Majd én. - mondtam ellent mondást nem tűrve. Nem tudott azzal érvelni, hogy gyenge vagyok, mert határozottan nem voltam az. Erős voltam, nyugodt és optimista. Optimista a jövőre nézve. Sikerülni fog. Sikerülni kell…


A következő egy hét mintha nem is lett volna. Mintha az idő csak repülne, és mi nem érnénk utol a szél szárnyán. Néha azt kívántam bárcsak megállna az idő néha pedig már kisfiamat szerettem volna dajkálni. Carlisle azt mondta pár nap és szülők leszünk. Ennek örültem is, meg nem is. De ha minden összevettünk szerettem volna már túl lenni rajta. Ezekben a napokban jobban hasonlítottam egy elefántra, mint egy nőre.

Imádnivaló férjem viszont cseppet sem mutatta ki nem tetszését. Sőt a gondoskodása és szeretete túlment minden határon. Na, nem mintha nem lett volna hízelgő önbizalom hiányos szívemnek. A vért továbbra is fogyasztottam, de már annak ellenére is nehézkesen mozogtam a saját lábaimon. Most pedig itt ülök a zongora padnál szerelmemmel és kiélvezzük terhességem utolsó napjait. A „ha” szócskát bele kellett tennem. Ha Alice nem mutogatna nekem itt rózsaszínűbbnél rózsaszínűbb kismama ruhákat.

- Alice, pár nap múlva ügy se lesz ezekre már szükség. Addig meg nem jó, ami van? - próbáltam észszerű érvel meggyőzni, de nem használt.

- Ugyan már! Nem halsz bele! - ch… könnyű azt mondani. Bezzeg babaruhákat nem mutogat. Azért ez nem teljesen igaz.

Ugyanis fantasztikusan, eszméletlenül aranyos és cuki meg minden ehhez hasonló jelzőkkel felruházott dolgok lappangnak a babaszobába. Ami az Edwarddal közös szobánk mellet lett kiépítve. Csodálatos sötétzöld és almazöld falakkal és mindenféle aranyos kiegészítőkkel ez a világ legédesebb baba szobája. Ezt elhihetitek nekem. Őrangyalságom alatt sok babaszobába tettem üdvözlésemet szóval én már csak tudom. De Alice hajthatatlan volt. Egyre csak a ruhákat mutogatta nekem. Edward vállának döntöttem fejemet. Nem bírtam ezt idegileg és egyre kényelmetlenül éreztem magam a bőrömbe.

- Alice. - nyöszörögtem. De nem hagyta abban. Egy fájdalmas nyögés hagyta el a torkom. Görcsbe rándult a hasam. Ed ijedten nézett rám. Mire megráztam fejem jelezve hogy semmi bajom.

- Nézz rám Bella! - parancsolta szelíden. Mikor engedelmeskedtem neki és feltártam előtte szemem világát még egy görcsös érzés jött. Mi a fene történik velem? Valami meleget éreztem a lábamnál. Megfagytam. Ne, ne, ne. Elfolyt a magzatvizem!

- Carlisle! - kiáltotta Ed miközben már vizsgálóban feküdtem. Alice már nem beszélt. Alice már nem idegesített. Még is most azt kívántam volna, hogy százszor inkább az, mint ez az érzés. Ugyan is én féltem. Féltem? Rettegtem.

- Bella nyugodj meg. - beszélt hozzám fogadott apukám orvosi hangján. - Nem sokára vége lesz. - Könnyű ezt mondani mikor öt percenként iszonyatos fájdalom tőr rá az emberre. Valami reccsent. Belém pedig még egy adag kínzó érzés költözött.

- Nem lesz ez így jó. - motyogta maga elé. Aztán még egy reccsenés. A bordáim szépen lassan felmondják a szolgálatot. Csak addig bírjam ki, míg világra hozom a babámat. Egy iszonyatos hang hallatszódott a levegőben. Mintha üvegszilánkok törnének és sercegnének. Elmém ködös volt. Nem tudtam pontosan mindenre koncentrálni. Egy hideg érintést érzetem homlokomon.

- Még egy kicsit tarts ki Bella. - suttogta elgyötörten férjem. A fenébe is már. A fájdalom csak nem akart szűnni és a baba egyre csak ki akart törni belőlem. Hiába láttam eddig optimistán most mintha elveszet volna józan ítélőképességem. Felsikítottam fájdalmamban mikor még egy valamimet eltörte, fiam. Nem haragudtam rá. Hiszen ő nem akar bántani. De máshogy sajnos nem tud kijönni onnan abból a szűkös helyből.

- Kint van. - kiáltott fel Carlisle majd abban a pillanatban gyereksírás hasított a csendben. Én, meg mint egy magára hagyott játék baba feküdtem az ágyon. Üresnek éreztem magam túl üresnek. Nem tudtam megkönnyebbülten fellélegezni, mert olyan kómás voltam, hogy alig láttam valamit.

Egy pillanatra megijedtem magamtól. De aztán eszembe jutott, hogy Hé! Bella, hiszen itt vagy. Élsz. Nem haltál meg. A családoddal maradsz. Edwarddal és Teoval. Igen Edwarddal és Teoval. Ezekkel a gondolatokkal nyomott el a gyógyító álom miután belenéztem kisfiam smaragdzöld szemeibe.

Megszületett ő. Akire oly régóta vártunk. És akinek nincsen párja széles a világon. Teodor Cullen*. A mi kicsi fiúnk...


*kép oldalt