Egy házőrző utolsó gondolatai /novella/

Mint fent is olvashatjátok említettem hogy írni fogok egy novellát a Vörös iszap katasztrófáról. Hát itt van ;) Remélem tetszeni fog...
Jó olvasást!!!+.+




Izgatottan csaholtam körbe és körbe az udvart. Ma jön haza Anna a fő suliról. Már vagy két hete nem láttam és két hete nem simogatott meg azzal a barack illatú kezével. Imádom, ha simogatnak. Ilyenkor rettentően boldog vagyok. Bár mikor nem? Szerény személyemnek elég egy kis gesztus, egy kis jutalom falatka és máris a fellegekben jár. Ez a mai a nap – annak ellenére, hogy kis gazdám megérkezik – furán indult. Különös félelmet éreztem mikor reggel felébredtem vackomból. Nem olyat mikor esni fog és nem is olyat mikor idegenek környékezik meg a házat. Ez a reggel más volt, mint az összes többi egész életem során. Hirtelen fontosnak tartottam minden olyat elvégezni, amit még soha nem csináltam. El tudjátok képzelni, hogy még soha nem kergettem meg a macskánkat. De ami késik, nem múlik. Sebesen száguldoztam a virágágyásban, ami az őszi időnek következtében elég kihalt volt. A cica farkát megharaptam mire panaszosan nyávogni kezdett. Erre meg kiviharzott a ház összes lakója. Mérgesen meredtek rám. Említettem már hogy ebben a családban csak Annának számítok valamit? A többieknek egy megtűrt valami vagyok, akibe néha belerúghatnak, és még sorolhatnám. De ezért a lányért érdemes elviselni a dolgokat. Ebben az esetben igaz az, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Együtt nőttünk fel és ő nem vert meg, ha megrágtam a papucsát ő nem kiabált velem mikor feldöntöttem a virágokat vagy kikapartam a vetést. Ő egy kincs, az én kincsem. A macskát felvették karjukba majd visszamentek. Vajon ő mivel jobb, mint én. Elkergette már egyszer is a betörőket? Megvédte már gazdáját egyszer is valakitől? Virrasztott e vele mikor annak fájt a hasa? Nem hinném. A szél furcsa szagokat hozott. Furcsa, irritáló és kellemetlen szagokat. Máskor is szokott, de nem ilyen intenzíven. Nem foglalkoztam vele. Farkamat csóválva vártam, hogy az óra mutatója elhagyja a négyes számot. Milyen jó hogy a kertben is van egy ilyen szerkentyű. Lassan teltek a percek én pedig egyre izgatottabb lettem. Tik-tak. Tik-tak. Most átkoztam azt, hogy Devecserre csak kétóránként vannak buszok Veszprémből. Hogy honnan tudok én ilyen sok mindent? Kutya vagyok és nem hülye. Ugyan olyan intelligensek vagyunk, mint ti emberek. Csak nincsen behajlítható hüvelykujjunk, amivel fogni tudnánk. Nem is bánom igazából. Az emberek felszínesek, buták és önfejűek, hogy az önzőt már meg se említsem. Tisztelet a kivételnek. De mi házőrzők nem ilyenek vagyunk. Önzetlenül szeretjük igazi gazdáinkat. Te milyen önzetlen dolgot tettél életedben? Fel tudnál sorolni legalább ötöt? Fogadjunk, hogy nem tudsz! Na, jó azért ez nem mindenkire igaz. Valaki igenis jószívű és kedves. Talán a várakozás, talán az elmélkedés miatt aludhattam el a teraszon. Az álmaimra nagyon ritkán emlékszem. De ez valahogy más volt. Olyan valóságszerű álom. Éreztem minden egyes dolgot képzeletem világába. Először a fájdalomra lettem figyelmes, égető, viszkető és szúró, elviselhetetlen fájdalomra. Hirtelen pattantak fel szemeim. Egy álom nem lehet ilyen fájdalmas. Igazam lett. Mikor feleszméltem már a szememnél is éreztem, ezt az égést. Nem láttam semmi. Csak nyüszítettem keservesen. Mi ez az egész? Mi történt? Hol van Anna? Kellett pár perc még rájöttem, hogy valami sűrű dologban vagyok. Nem olyan, mint a víz, hanem sokkal töményebb. Egy tompa rémült kiáltás…
- Herceg! -… erőt adott mindenhez. Anna itt vagyok, kiáltottam volna, ha beszélnék emberül. De nem beszéltem. Helyette csak mindenre elszánt mancscsapásokkal próbáltam a felszínre jutni. Nagy küszködés árán sikerült. Hihetetlen dolog tárult elém. A jól ismert környék, a fák, a házak minden vörös volt. Az iszap tározó! csapott fejbe a felismerés. Kiöntött… Anna kb. kétszáz méterre volt tőlem. A teraszon ált és a szemével engem kutatott. Derékig vörös volt és az a gyönyörű tündér arca most csillogott a könnyektől. Mikor meglátott egyik lába előre lendült a sűrű masszába. Értem jön!- ujjongtam. De túl hamar elkiabáltam. Kegyetlen anyja visszarántotta még mielőtt megtette volna az első lépést. Anna kiabált, sírt és kapálózott, de egyik se használt. Szülő anyja visszaráncigálta a házban - azért meg kell jegyeznem, hogy a macska ott csücsült a vállán. Hol itt az igazság kérdem én? Aztán meg csapott valami és újra elmerültem a gyilkos anyagban. Tudtam, hogy most láttam Annát utoljára. Most láttam utoljára szerető tekintetét. Vége lesz mindennek. Örökre elszakadunk egymástól. Ő – ha szerencséje van, és nagyon remélem, hogy az lesz – megmenekül és visszamegy a főiskolába. Lediplomázik és családot alapít. Ez az élet rendje. De én? Én meghalok. Vége lesz rövid kis életemnek és jó esetben a mennybe kerülök. Vajon hány cipő megrágása kell ahhoz, hogy a pokolba juss? Ugye nem sok? Fuldoklottam a vörös iszap alatt. Légcsövemet szétmarta a méreg és nem tudtam elképzelni, hogy megmenekülök egyáltalán. Azt mondják, hogy mielőtt meghalsz, lepereg előtted az egész életed. Ez esetben nem így volt. Különben sem szeretném, megint végig nézni, esetleg csak a jó dolgokat. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a mai nap vége… Valami megváltozott. Már nem volt olyan sűrű a massza, amibe hadokoltam. Kisebb lett, elkezdett apadni. De az én állapotom csak tovább romlott. Nem maradt erőm még arra sem, hogy megmozdítsam mancsomat. Az emberek felelőtlenek, az emberek hülyék, az emberek szeretnek szenvedést okozni másoknak, az emberek kegyetlenek. Anna nem volt ember ő egy angyal volt. Akivel már soha többet nem játszhatok, nem kapom meg a spagettije maradékát, nem simogat puha keze és nem becézget selymes hangján. A legjobb barátomat nem látom többé. Éreztem, hogy már csak pár pillanatom van földi létemből. Szívem egyre lassabban vert. Hangokat halottam. Autó, lábdobogás és beszéd hangját. Utolsó leheletemből már semmire se tellett. Elvesztem. Én, egy sok időt megélt bernáthegyi, akit gazdája Hercegnek szólított, meghaltam. Ha tudtam volna sírni, sírtam volna. Könnyű lettem, pihe könnyű. Már nem fájt semmi. Nem éreztem semmit. A boldog öntudatlanság következett. De hirtelen két kéz ragadott meg.
- Még lélegzik! - kiáltotta valaki. Késő volt itt bármit tenni már. Ennyi élet járt nekem. Azért még érdekelne, hogy a macskát miért mentették meg és engem miért nem? És hogy mi lesz ezután Annával? Anna… ezt a szót gondolva süllyedtem bele a boldog öntudatlanság tengerébe. Meghaltam.



A jólét valódi értékét nem tudjuk megítélni mindaddig, amíg nem éreztünk fájdalmat, éppúgy, ahogy nem élvezzük az édest, amíg meg nem kóstoltuk a keserűt, vagy a jót, amíg meg nem ismertük a gonoszt, sőt magát az életet sem értékeljük igazán, amíg szembe nem kerülünk a halállal.

Sadhu Sundar Singh


Ha te is segíteni szeretnél a károsultakon akkor hívd a 1749 számot és 200 forintal te is hozzá járulsz.