Homokóra - 8.fejezet

Meghoztam a fejezetet! Elnézést a várakozásért. Viszont mostanában többször is lehet számítani ilyenre. Itt az év végi hajrá. :/ De azért igyekszem a heti frisselést tartani. Remélem tetszeni fog a fejezet. Hat és fél oldal és szerintem izgalmas :D Képek oldalt bővül kettővel ;)
Jó olvasást!!!*-*

SOBER

Senki sem annyira objektív, hogy feltevés és bizonyított tény között mindenkor különbséget tudjon tenni. Van, hogy valamiről azt hisszük, bizton tudjuk, de elszámítjuk magunkat, és visszatalálni sokszor minden, csak éppen nem egyszerű.
Ferdinand von Schirach





/Edward szemszög/



- Edward Masen. Hányas szoba? – szegezte a kérdést Jasper a recepciós hölgynek. Már a chicagói korházban voltunk. Pontosan nyolc óra telt el mióta testvérem bemutatta az új… - minek is nevezzem? – szerzeményét. Az idegességtől már fájt a fejem.

- A hozzátartozói? – kérdezte a nő. Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képesek rákérdezni. Nem látja rajtunk – legalábbis rajtam, mivel Jazz egy merő nyugalom – hogy menyire lent van a lelki állapotunk?

- A fiai vagyunk. - vágtam hozzá kicsit se udvariasan. Anyám neveltetését mintha a szél fújta volna el. A hibátlan úriember abban a pillanatban eltűnt, ahogyan beléptünk az épület automata ajtaján.

- 104-es, a másodikon. - válaszolta készségesen.

- Köszönjük. - mondtam gyorsan, és mint akit kergetnek már a liftnél is voltam. Azonban hiába nyomogattam azt a hülye hívógombot még mindig csak az ajtó előtt álltunk. Idegesen dobogtam a lábammal.

- Edward nyugodj már le! - szólt rám bátyám mikor már megunta rángatózásomat.

- Könnyű azt mondani… - motyogtam az orrom alatt, de ő így is meghallotta.

- Figyelj ide. - fordított maga felé - Apa már rendben lesz! Oké? Bízz bennem. - nézett a szemembe én, meg mint aki beszedett egy fél doboz nyugtatót olyan voltam. Ez a hangulatmódosítós valami nem semmi.

- Kösz. - sóhajtottam fel. Kísértetiesen hasonlított ez a jelenet egy korábbira. Emlékszem éppen akkor történt mikor aput először hívták be. Soha azelőtt nem bömböltem és hisztiztem úgy. Csak tizenegy voltam és egy tizenegy éves kisfiúnak a hír, miszerint apukáját nem láthatja minden nap az felért egy terrortámadással. Jasper viszont megnyugtatott. Bár akkor még nem is tudtuk mi is az-az erő – ha lehet annak nevezni – ami a birtokába van. Csak rám nézett és azt mondta, hogy apa haza fog jönni. És én hittem neki. Akkor már Bella is velünk volt. Ó Bella! Mit csinálhatsz most?

- Nincs mit. - felelte tömören. Sosem volt a szavak embere.

- Egyre ügyesebb vagy. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Közben a lift is megérkezett – végre!

- Még mindig azt hiszed, hogy ez egy… - képesség. Így hangzott volna a kérdés vége. De a liftben lévő feketekeretes szemüvegű öreg néni miatt nem biztos, hogy jó lett volna ezekről nyíltan beszélgetni. Az ilyeneknek még a háta közepén is fül van.

- Nem hiszem. Tudom. – válaszoltam majd kiléptünk a második emeletre. Szívem a torkomba dobogott. Kilencvenhat… kilencvenhét… kilencvennyolc… Aztán mintha egy tévén keresztül nézném a valóságot orvosok rohantak be az egyik szobába. Szívem már tudta azt, amit agyam még nem volt képes felfogni. Kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy a száznégyes szobába futottak be.

A vér is meghűlt az ereimbe mikor megláttam a számot. Nem bírtam beljebb menni, de Jazz megadta a kezdőlökést. Csak el ne felejtsem neki visszaadni! Egy kő – Mit hazudok? Egy hegy. – esett le a szívemről mikor megláttam a szobába történteket. Az ágyon fekvő férfi nem apám volt és még csak nem is hasonlított rá. A szoba két személyes volt, de a másik ágy üresen hívta magához a figyelmet. Ééés az egymilliós kérdés… hol van apa? Testvéremmel tanácstalanul néztünk össze miközben félre álltunk az ajtóból, hogy a másik férfit ki tudják szállítani. Reménykedtem, hogy semmi baj nem történt vele és csak egy rutinvizsgálat vagy hasonló miatt nincs most itt. Ráadásul anyát se láttam sehol és abba pedig teljes mértékbe biztos voltam, hogy ilyen helyzetben soha nem hagyná magára.

- Szerinted hol… ? – kérdeztem volna meg testvéremet a gondolatairól –mivel még mindig nem tért vissza képességem, mikor végre betoppantak. Jobban mondva anya toppant, apát az orvos hozta, egy hordágyon. A körülményekhez képest egész jó színben volt. Már ha szabad ilyez mondanom egy szinte halálból visszatért emberről. Nem hittem, hogy már lehet fokozni a tiszteletet apám iránt, de még is megtörtént.

- Apu, anya! – kiáltottunk fel megkönnyebbülten. Anyámnak elég meglepett feje volt. Nem gondolta volna, hogy idejövünk. Igazság szerint én sem, de most még sem bántam meg.

- Fiúk! – először apám találta meg a hangját és olyan igazi, rá jellemző vigyorral fogadott minket. Istenem, de rég láttam már! Pontosan öt hónapja. Mielőtt elkezdődött volna a nyár már mennie kellett, most meg már szeptember van. Elképesztően hiányzott. Miközben gondolataim összevissza jártak, őt már át tették az ágyára. Az orvos és az egyik ápoló, aki időközben bejött pedig halvány mosollyal arcukon hagyták el a szobát.

Muszáj volt odarohannom hozzá. Próbáltam a lehető legóvatosabban megölelni, ami kicsit sután sikerült, de neki ez is sokat jelentett. Aztán Jasper is oda ment én pedig édesanyámat zártam a karjaimba. Ő is elképesztően hiányzott, pedig csak pár hete láttam utoljára. Hihetetlen mennyire anyás gyerek vagyok. Mikor körbe pillantottam és végig néztem a jelenlévő emberek arcán megint kisgyereknek éreztem magam. Ritkán voltunk így együtt. Vagy apa volt a világ másik felén mindig, vagy bátyám bulizott valahol. Mondjuk az utóbbi időben mintha kezdeni felnőni. Épp ideje lesz.

- Mondtam, hogy nem szükséges ide jönnötök… - kezdett bele anya, de belé fojtottam a szót.

- Nem szükséges, de szerettük volna. - néztem rá. Anyám meg a hatalmas szíve!

- Hogy vagy? - kérdezte meg testvérem apánkat. Anya helyet foglalt az ágy mellett lévő kanapén, Jazz leült mellé, én pedig az egyik széket húztam közelebb.

- Egész jól. - mosolygott apa - Akár már haza is mehetnék. – Jó kedve határtalan volt. Hihetetlen hogy még egy ilyen helyzetben is megmaradt ugyan annak az embernek aki mindig is volt.

- Azért ez nem teljesen igaz. - mondta szigorú éllel felesége. Szinte gondoltam, hogy apám elódázza a dolgokat. – Tekintve, hogy kómában volt és hogy több helyen is beléfúródtak bizonyos… fém… valamik. - Úgy látszik, kereste a szavakat. Nehezére esett beszélni az esetről. Nem csodálom. Nem mi voltunk itt mikor behozták apát, mi nem láthattunk, hogy milyen állapotban is volt. - Még egy ideig a nyugton kell maradnia. - nézett ellent mondást nem tűrően férjére. Az idők nem változnak. Mindig is rengeteget civakodtak, de mérhetetlenül szerelmesek még mindig. Ezt bárki meg tudja állapítani. Apám megforgatta a szemeit. Olyan tipikus masenes szemforgatás volt ez. Ilyet csak a családunk tudott produkálni.

- Legalább életben vagyok. - motyogta az idősebbik Edward az orra alatt. Más, ennél fontosabb dolog tényleg nem volt ebben a pillanatban.

- Legalább… - suttogta anyám majd egy apró, de annál sokatmondóbb csókot nyomott szájára.

- Hé! Csak ne előttünk. - horkant fel Jazz mire kitört belőlem a nevethetnék. Nem tudom honnan jött a hirtelen jó kedvem, de úgy vettem észre, mintha lassan de biztosan rendbe jönnének a dolgok. Már nem voltam depressziós hangulatomba. Szegény Bella... nem is értem hogyan képes elviselni egy ilyen érzelmileg roncs embert, mint én. Bezzeg tesóm mialatt szenvedtem, becsajozott. Szép, mondhatom!

- Örülök, hogy itt vagytok! - váltott át apa, csevegős hangnemre. Mintha nem is egy kórházi szobában ülnénk, mintha nem is most lenne túl az életveszélyen és mintha lenne rajta egy ép bőrfelület is!

Akkor vizsgáltam meg őt először tetőtől talpig. Arcát milliónyi kis karcolás és egyéb horzsolás borította, ami már alig látszott, de számomra még így is kitűntek, aztán ott volt a gipszben lévő bal keze és a kiugrott vállú jobb keze. A takaró alatt lévő dolgokat inkább nem akarom tudni. Főleg hogy tisztában vagyok azzal, amit anyám is mondott pár perce és én is tudtam.

- Hiányoztatok. - folytatta.

- Nekünk is hiányoztál. - válaszoltam, de tudtam, hogy a tényen - mi szerint, ha felépül, valószínűleg visszamegy a seregbe - ez nem tudott változtatni. És megint kezdődik minden elölről.

- Mi lesz ezután? - kérdezett rá a dologra bátyám. Bizonyára érezte hirtelen elszomorodásomat. Tényleg egyre ügyesebb lesz.

- Visszamész? - kérdeztem én is, pedig sejtettem a választ. Apa pókerarccal nézett vissza ránk miközben anya kezét szorongatta. Úgy látszik Elisabeth is felettébb kíváncsi a kérdésre.

- Akivel egy szobába vagyok, a felettesem –nézett oldalra, de a szeme döbbenettől csillogott. Kérdőn fúrta szemét a miénkbe mintha mi többet tudnánk.

- Mielőtt visszajöttetek valami történt vele. – kezdtem - Egy csomó orvos jött be, aztán kivitték. - Apám arca aggódó volt, de bólintott.

- Értem. - majd folytatta - Tehát vele együtt sérültem meg… - Nem tudtam, hogy ezt most elterelésnek szánta vagy a történethez kapcsolódott-e. - A lényeg, hogy mikor tegnap felébredtünk, megegyeztünk, ha ezt túlélem, nem kell vissza mennem többé. - Nem hittem a fülemnek. - Persze egyből hevesen tiltakoztam. Hiszen tudjátok, mennyire szívügyemnek érzem ezt a dolgot. – magyarázkodott, pedig tisztában volt vele, hogy nem ítéljük el ezért. Hogyan is tennénk? Csupán csak az Amerikai Egyesült Államokat védi, a hazánkat. Remélem ez elég szarkasztikus volt. - De aztán elgondolkoztam a dolgokon. Hogy mennyire hiányoztok, mennyire hiányzol te édesem - nézett anyámra gyengéden - és döntöttem. – Lélegzet visszafojtva vártam a folytatást - Pár napon belül hivatalosan is leszerelek. - A végére megengedett magának egy halvány mosolyt.

Kis családom arcán – amiből most nagyon hiányzott Bella és legjobb barátom - hatalmas méreteket öltött a boldogság. Egy gond kilőve. Lássuk a többi ezernyi problémát! Viszont először irány vissza Seattle…


/Bella szemszög/


Tehát „Ezek a gyökök a másodfokú egyenlet megoldóképletével találhatók meg, de nem minden polinomra létezik megoldóképlet. Bár a negyedfokú egyenletre is létezik megoldóképlet, a háromnál magasabb fokú polinomok gyökeit a legtöbbször numerikus módszerekkel találják meg.”

Hogy mi van?!

Agyam mintha leblokkolt volna. Pedig én soha nem vagyok egy nehezen tanulós típus, a fenébe is! Ebben a pillanatban azonban képtelen voltam felfogni mi is az a poli izé. Grrr. Csupán két órája ment el Edward, de én már nem tudok, mit kezdeni magammal, mielőtt ebben az évben először munkába állnék. Próbálkoztam már mindennel. Kitakarítottam a házat, elmosogattam, gyakoroltam egy kicsit a gitáron és tanultam. Matekot. Én! Pedig sose szoktam túlzásba vinni a tanulást. Szerencsére jó agyam volt az ilyesmihez párszor átolvastam és tudtam is. De most mintha meghülyültem volna. De hála a magasságosnak az óra elütötte a hetet és én, mint akit ágyúból lőttek ki, öltöztem fel és indultam a klubba.

Hosszú sor kígyózott már a bejárat előtt, muszáj volt előre tolakodnom, majd a kidobó fiú egy üdvözlő mosollyal beengedett. Páran - az úgy nevezett törzsvendégek közül - felismertek miközben jöttem. Állítólag imádják a zenémet, bármennyire is szerettem volna ezt megcáfolni szerénységem álltál, nem tudtam. Bizonyíték erre a rengeteg ember, akik mind azért jönnek el, hogy a saját és nem saját számaimra táncoljanak.

- Hello Drake! – köszöntem főnökömnek mikor beértem a „színfalak” mögé. Drake éppen az italokat vitte előre Ryen-hez.

- Szia, kislány! - üdvözölt és már ott sem volt. – Negyed óra és kezdünk. - tájékoztatott még mielőtt kiment a bárba. Villámgyorsan az öltözőbe rohantam majd felkaptam a szokásos pólómat, amit ilyenkor hordanom kellett, aztán a helyemre sétáltam.



Furcsa érzés volt megint a terem közepén lévő DJ pultnál állni, amin csak én és Lee csináljuk a hangulatot. Beraktam az első CD-t, tudtam, hogy pár perc múlva több száz ember fog beözönleni az ajtón. Olyan rég volt mikor utoljára ezt csináltam. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyire is hiányzott ez, és talán egy kicsit Edward hiánya is elraktározódik egy kisebb helyre, hogy majd ha ennek az egész mai hajcihőnek vége lesz, újult erővel törjön rám. Aztán az ajtó kinyílt és elkezdődött az őrület.

A rengeteg főiskolás arc, akiket nap, mint nap látok egymás hegyén, hátán tekerték magukat az ütemre. Valamelyik már totálisan részeg volt, valakit pedig ezerszer is visszautasítottak. Én pedig folyamatosan csináltam a hangulatot majd hirtelen egy hideg kezet éreztem meg a hátamon, amitől ijedtemben majdhogynem felsikítottam.

- Lee! – néztem rá nevetve. Legjobb barátnőm igencsak meglepett jelenlétével. Nem gondoltam volna, hogy ma itt fogunk még találkozni.

- Sose fogom olyan jól csinálni, mint te. - intett a fejével a pult felé. Nincs mit tenni, Lee mindig is alulértékelte saját magát.

- Ó dehogynem. – vigyorogtam rá. Majd belekezdtem egy saját számba. Örültem, hogy senki se figyel, rám miközben éneklek.

*.*

- Fenékig! – mondta Lee, és én lehúztam a sokadik beazonosíthatatlan sárgás színű italt.

Hajnali öt lehetetett. Mi pedig zárás után csináltunk egy munka utáni after party-t. Drake elnéző mosollyal pillantott felénk, ahogyan eléggé illuminált állapotban énekeltünk. Ryen csak röhögött rajtunk. Ezt még egyszer nagyon vissza fogja kapni. Különben is, az egész „kezdjünk el inni, Bella, mert úgy sem voltál még olyan igazán berúgva” ötlet is ő tőle származott. Kitől-mástól?

Igazából tényleg nem éreztem magam még ennyire öhm… mi is a legjobb szó rá? Részegnek. Tudatában voltam mindennek, amit csináltam, de mintha elmémre egy fehér lepel hullott volna és átvenné az irányítást a testem felett. Talán egy pindurit közrejátszott jelenlegi állapotomon, hogy iszonyatosan hiányzott Edward. De olyan szinten, hogy már fizikai fájdalmat okoz, ha bele gondolok még hány óráig kell nélkülöznöm. Olyan kettő felé telefonált, hogy egy hajnali géppel már indulnak is vissza. Akkor még totál józan voltam. Ch…

- Asszem én haza megyek. - jelentettem ki akadozó nyelvel és próbáltam felállni a bárszékről, de valahogy mindig visszapottyantam rá. Nem is értem ez hogyan történhetett meg!

- Hát sok szerencsét! - vihogott Lee majd bele ivott a pult mögül kivett vodkás üvegbe.

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet Bells. - nézett rám Ryen miközben a poharakat törölgette csillogóra. Na, igen. Neki még ép, volt az elméje.

- Semmi bajom nem lesz. - vigyorogtam rá. Majd sikerült felállnom végre.

- Majd én haza kísérem. - jött egy hang mögülem. Hát ő meg mit keres itt?

- Nathan! – néztem rá kérdőn - Hogy jutottál be?

- Nyitva volt az ajtó. - mutatott a kapu felé. Lehet elfelejtettem bezárni? Látva, hogy nem válaszolok, megint fel tette a kérdést.

- Végül is… Legalább nem csap el egy kamion. – kacagtam, pedig cseppet sem volt vicces. Tényleg kezdek megőrülni.

- Gyere. - karolta át a hátamat. Kicsit – na jó, nagyon – zavaró volt ez az érintkezés, de nem szóltam. Biztos voltam benne, hogyha elenged, én kidőlök, mint egy fa a viharban. A többiektől elköszönve és megígértetve velük, hogy valamikor majd átjönnek hozzánk elindultunk a parkoló felé.

Nathannek egy fekete Mercije volt, puha bőrülésekkel. Bele ülve pedig szinte azonnal elnyomott az álom pedig nem is éreztem magam fáradtnak. Csodálatos víziók tárultak szemem elém. Edward félmeztelenül a nyári napsütésben, egy medence partján. Lehet meghaltam és ez a mennyország? Már semmibe sem voltam biztos, kivéve hogy szerelmem ajkai mindjárt találkoznak az enyéimmel, mikor egy hang felébresztett.

- Bella a kulcsot ideadnád?

- Hmm? - néztem Nathre cseppet sem értelmesen.

- Lakáskulcs. Tudod… - mintha fogyatékos lennék úgy beszélt hozzám.

- Tessék. - adtam oda neki a farzsebemből kiszedett vackot. Aztán végre bejutottunk és én azonnal leestem a kanapéra. Egy szempillantás alatt álomra tudtam volna hajtani a fejem, de segítőm nem hagyta.

- Figyelj rám Bells! –nézett mélyen a szemembe. Lehetetlen volt nem azt csinálni, amit ő kért, és ezt most tényleg komolyan mondom. Egyszerűen nem tudtam ellenkezni neki.

- Ötszázhetvenharmadik oldal. - nyomott kezembe egy könyvet - Olvass! Hangosan! - utasított. Ujjaim önálló életre keltek, ahogyan az utolsó előtti oldalra lapoztak. A számat sem én irányítottam. Hiába voltam bódult ezt semmilyen körülmények között nem csináltam volna magamtól. Semmilyen. Kivéve most.


„ – El se hiszem, hogy megint veletek vagyok. - ugrándozott. Olyan volt, mint Csingiling sötétebbik változata. Mosolyogva pillantottam feleségemre, aki mérhetetlen szeretettel nézett lányunkra.

- Hát mi sem húgi. - dörmögte egyetlen fiúnk. - Baby mit szólsz, ha itt hagynánk az ősöket, egy picikét? - nézett szirén szépségű feleségére és játékosan rácsapott a fenekére. Uh… erre aztán már nem vagyunk kíváncsiak!

- Na, jó már én kérem, hogy hagyjátok el a házat. - mondtam tettetett apai szigorral - Talán mi is felmehetnénk drágám… - néztem szerelmesen, életem egyetlen értelmére. Ha eltudott volna, pirulni most biztosan vörös lenne az a csodaszép arca.

- Na, jó ez volt az a dolog, amit sose akartam előre látni. - bosszankodott a koboldszerű lány.

- Azt hittem a leskelődés…”


Belemerültem a betűkbe. Nathan után becsapódó ajtó hangja, rángatott vissza a valóságba. Hirtelen éreztem, hogy kicsúszik kezeim közül az irányítás. Eldőltem a kanapén, szemeim pedig mázsás súlyúakká váltak. Utolsó éber állapotomba még érzékeltem, hogy a könyv halk puffanással éri el a földet.

Elaludtam vagy elájultam. Nem voltam benne biztos...