Sajnálom, hogy így eltűntem emberek. Nagyon nem fogok magyarázni, mert nem érzem szükségét.
Nincs itt semmi különleges dolog, egyszerűen csak nem volt kedvem írni. Időm is lett volna és ötleteim, de mivel én első sorban magamnak írok és azért, hogy kikapcsolódjak, hogy elfelejtsem egy picit a sulis és egyéb dolgokat, így nem éreztem szükségét klaviatúrát ragadni. Inkább pihenéssel töltöttem az időmet.
Szó sincs arról hogy befejezem/bejeztem. Lehet, hogy már a hétvégén rakok fel fejezetet lehet, hogy később.De szeretném végig írni ezt a sztorit, mert rengeteget dolgoztam vele.
Elnézést attól a pár embertől, aki mindig szokott komizni.
Akkor a majd a közeljövőbe jelentkezem.
Meghoztam a fejezetet! Elnézést a várakozásért. Viszont mostanában többször is lehet számítani ilyenre. Itt az év végi hajrá. :/ De azért igyekszem a heti frisselést tartani. Remélem tetszeni fog a fejezet. Hat és fél oldal és szerintem izgalmas :D Képek oldalt bővül kettővel ;) Jó olvasást!!!*-*
SOBER
Senki sem annyira objektív, hogy feltevés és bizonyított tény között mindenkor különbséget tudjon tenni. Van, hogy valamiről azt hisszük, bizton tudjuk, de elszámítjuk magunkat, és visszatalálni sokszor minden, csak éppen nem egyszerű. Ferdinand von Schirach
/Edward szemszög/
- Edward Masen. Hányas szoba? – szegezte a kérdést Jasper a recepciós hölgynek. Már a chicagói korházban voltunk. Pontosan nyolc óra telt el mióta testvérem bemutatta az új… - minek is nevezzem? – szerzeményét. Az idegességtől már fájt a fejem.
- A hozzátartozói? – kérdezte a nő. Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képesek rákérdezni. Nem látja rajtunk – legalábbis rajtam, mivel Jazz egy merő nyugalom – hogy menyire lent van a lelki állapotunk?
- A fiai vagyunk. - vágtam hozzá kicsit se udvariasan. Anyám neveltetését mintha a szél fújta volna el. A hibátlan úriember abban a pillanatban eltűnt, ahogyan beléptünk az épület automata ajtaján.
- 104-es, a másodikon. - válaszolta készségesen.
- Köszönjük. - mondtam gyorsan, és mint akit kergetnek már a liftnél is voltam. Azonban hiába nyomogattam azt a hülye hívógombot még mindig csak az ajtó előtt álltunk. Idegesen dobogtam a lábammal.
- Edward nyugodj már le! - szólt rám bátyám mikor már megunta rángatózásomat.
- Könnyű azt mondani… - motyogtam az orrom alatt, de ő így is meghallotta.
- Figyelj ide. - fordított maga felé - Apa már rendben lesz! Oké? Bízz bennem. - nézett a szemembe én, meg mint aki beszedett egy fél doboz nyugtatót olyan voltam. Ez a hangulatmódosítós valami nem semmi.
- Kösz. - sóhajtottam fel. Kísértetiesen hasonlított ez a jelenet egy korábbira. Emlékszem éppen akkor történt mikor aput először hívták be. Soha azelőtt nem bömböltem és hisztiztem úgy. Csak tizenegy voltam és egy tizenegy éves kisfiúnak a hír, miszerint apukáját nem láthatja minden nap az felért egy terrortámadással. Jasper viszont megnyugtatott. Bár akkor még nem is tudtuk mi is az-az erő – ha lehet annak nevezni – ami a birtokába van. Csak rám nézett és azt mondta, hogy apa haza fog jönni. És én hittem neki. Akkor már Bella is velünk volt. Ó Bella! Mit csinálhatsz most?
- Nincs mit. - felelte tömören. Sosem volt a szavak embere.
- Egyre ügyesebb vagy. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Közben a lift is megérkezett – végre!
- Még mindig azt hiszed, hogy ez egy… - képesség. Így hangzott volna a kérdés vége. De a liftben lévő feketekeretes szemüvegű öreg néni miatt nem biztos, hogy jó lett volna ezekről nyíltan beszélgetni. Az ilyeneknek még a háta közepén is fül van.
- Nem hiszem. Tudom. – válaszoltam majd kiléptünk a második emeletre. Szívem a torkomba dobogott. Kilencvenhat… kilencvenhét… kilencvennyolc… Aztán mintha egy tévén keresztül nézném a valóságot orvosok rohantak be az egyik szobába. Szívem már tudta azt, amit agyam még nem volt képes felfogni. Kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy a száznégyes szobába futottak be.
A vér is meghűlt az ereimbe mikor megláttam a számot. Nem bírtam beljebb menni, de Jazz megadta a kezdőlökést. Csak el ne felejtsem neki visszaadni! Egy kő – Mit hazudok? Egy hegy. – esett le a szívemről mikor megláttam a szobába történteket. Az ágyon fekvő férfi nem apám volt és még csak nem is hasonlított rá. A szoba két személyes volt, de a másik ágy üresen hívta magához a figyelmet. Ééés az egymilliós kérdés… hol van apa? Testvéremmel tanácstalanul néztünk össze miközben félre álltunk az ajtóból, hogy a másik férfit ki tudják szállítani. Reménykedtem, hogy semmi baj nem történt vele és csak egy rutinvizsgálat vagy hasonló miatt nincs most itt. Ráadásul anyát se láttam sehol és abba pedig teljes mértékbe biztos voltam, hogy ilyen helyzetben soha nem hagyná magára.
- Szerinted hol… ? – kérdeztem volna meg testvéremet a gondolatairól –mivel még mindig nem tért vissza képességem, mikor végre betoppantak. Jobban mondva anya toppant, apát az orvos hozta, egy hordágyon. A körülményekhez képest egész jó színben volt. Már ha szabad ilyez mondanom egy szinte halálból visszatért emberről. Nem hittem, hogy már lehet fokozni a tiszteletet apám iránt, de még is megtörtént.
- Apu, anya! – kiáltottunk fel megkönnyebbülten. Anyámnak elég meglepett feje volt. Nem gondolta volna, hogy idejövünk. Igazság szerint én sem, de most még sem bántam meg.
- Fiúk! – először apám találta meg a hangját és olyan igazi, rá jellemző vigyorral fogadott minket. Istenem, de rég láttam már! Pontosan öt hónapja. Mielőtt elkezdődött volna a nyár már mennie kellett, most meg már szeptember van. Elképesztően hiányzott. Miközben gondolataim összevissza jártak, őt már át tették az ágyára. Az orvos és az egyik ápoló, aki időközben bejött pedig halvány mosollyal arcukon hagyták el a szobát.
Muszáj volt odarohannom hozzá. Próbáltam a lehető legóvatosabban megölelni, ami kicsit sután sikerült, de neki ez is sokat jelentett. Aztán Jasper is oda ment én pedig édesanyámat zártam a karjaimba. Ő is elképesztően hiányzott, pedig csak pár hete láttam utoljára. Hihetetlen mennyire anyás gyerek vagyok. Mikor körbe pillantottam és végig néztem a jelenlévő emberek arcán megint kisgyereknek éreztem magam. Ritkán voltunk így együtt. Vagy apa volt a világ másik felén mindig, vagy bátyám bulizott valahol. Mondjuk az utóbbi időben mintha kezdeni felnőni. Épp ideje lesz.
- Mondtam, hogy nem szükséges ide jönnötök… - kezdett bele anya, de belé fojtottam a szót.
- Nem szükséges, de szerettük volna. - néztem rá. Anyám meg a hatalmas szíve!
- Hogy vagy? - kérdezte meg testvérem apánkat. Anya helyet foglalt az ágy mellett lévő kanapén, Jazz leült mellé, én pedig az egyik széket húztam közelebb.
- Egész jól. - mosolygott apa - Akár már haza is mehetnék. – Jó kedve határtalan volt. Hihetetlen hogy még egy ilyen helyzetben is megmaradt ugyan annak az embernek aki mindig is volt.
- Azért ez nem teljesen igaz. - mondta szigorú éllel felesége. Szinte gondoltam, hogy apám elódázza a dolgokat. – Tekintve, hogy kómában volt és hogy több helyen is beléfúródtak bizonyos… fém… valamik. - Úgy látszik, kereste a szavakat. Nehezére esett beszélni az esetről. Nem csodálom. Nem mi voltunk itt mikor behozták apát, mi nem láthattunk, hogy milyen állapotban is volt. - Még egy ideig a nyugton kell maradnia. - nézett ellent mondást nem tűrően férjére. Az idők nem változnak. Mindig is rengeteget civakodtak, de mérhetetlenül szerelmesek még mindig. Ezt bárki meg tudja állapítani. Apám megforgatta a szemeit. Olyan tipikus masenes szemforgatás volt ez. Ilyet csak a családunk tudott produkálni.
- Legalább életben vagyok. - motyogta az idősebbik Edward az orra alatt. Más, ennél fontosabb dolog tényleg nem volt ebben a pillanatban.
- Legalább… - suttogta anyám majd egy apró, de annál sokatmondóbb csókot nyomott szájára.
- Hé! Csak ne előttünk. - horkant fel Jazz mire kitört belőlem a nevethetnék. Nem tudom honnan jött a hirtelen jó kedvem, de úgy vettem észre, mintha lassan de biztosan rendbe jönnének a dolgok. Már nem voltam depressziós hangulatomba. Szegény Bella... nem is értem hogyan képes elviselni egy ilyen érzelmileg roncs embert, mint én. Bezzeg tesóm mialatt szenvedtem, becsajozott. Szép, mondhatom!
- Örülök, hogy itt vagytok! - váltott át apa, csevegős hangnemre. Mintha nem is egy kórházi szobában ülnénk, mintha nem is most lenne túl az életveszélyen és mintha lenne rajta egy ép bőrfelület is!
Akkor vizsgáltam meg őt először tetőtől talpig. Arcát milliónyi kis karcolás és egyéb horzsolás borította, ami már alig látszott, de számomra még így is kitűntek, aztán ott volt a gipszben lévő bal keze és a kiugrott vállú jobb keze. A takaró alatt lévő dolgokat inkább nem akarom tudni. Főleg hogy tisztában vagyok azzal, amit anyám is mondott pár perce és én is tudtam.
- Hiányoztatok. - folytatta.
- Nekünk is hiányoztál. - válaszoltam, de tudtam, hogy a tényen - mi szerint, ha felépül, valószínűleg visszamegy a seregbe - ez nem tudott változtatni. És megint kezdődik minden elölről.
- Mi lesz ezután? - kérdezett rá a dologra bátyám. Bizonyára érezte hirtelen elszomorodásomat. Tényleg egyre ügyesebb lesz.
- Visszamész? - kérdeztem én is, pedig sejtettem a választ. Apa pókerarccal nézett vissza ránk miközben anya kezét szorongatta. Úgy látszik Elisabeth is felettébb kíváncsi a kérdésre.
- Akivel egy szobába vagyok, a felettesem –nézett oldalra, de a szeme döbbenettől csillogott. Kérdőn fúrta szemét a miénkbe mintha mi többet tudnánk.
- Mielőtt visszajöttetek valami történt vele. – kezdtem - Egy csomó orvos jött be, aztán kivitték. - Apám arca aggódó volt, de bólintott.
- Értem. - majd folytatta - Tehát vele együtt sérültem meg… - Nem tudtam, hogy ezt most elterelésnek szánta vagy a történethez kapcsolódott-e. - A lényeg, hogy mikor tegnap felébredtünk, megegyeztünk, ha ezt túlélem, nem kell vissza mennem többé. - Nem hittem a fülemnek. - Persze egyből hevesen tiltakoztam. Hiszen tudjátok, mennyire szívügyemnek érzem ezt a dolgot. – magyarázkodott, pedig tisztában volt vele, hogy nem ítéljük el ezért. Hogyan is tennénk? Csupán csak az Amerikai Egyesült Államokat védi, a hazánkat. Remélem ez elég szarkasztikus volt. - De aztán elgondolkoztam a dolgokon. Hogy mennyire hiányoztok, mennyire hiányzol te édesem - nézett anyámra gyengéden - és döntöttem. – Lélegzet visszafojtva vártam a folytatást - Pár napon belül hivatalosan is leszerelek. - A végére megengedett magának egy halvány mosolyt.
Kis családom arcán – amiből most nagyon hiányzott Bella és legjobb barátom - hatalmas méreteket öltött a boldogság. Egy gond kilőve. Lássuk a többi ezernyi problémát! Viszont először irány vissza Seattle…
/Bella szemszög/
Tehát „Ezek a gyökök a másodfokú egyenlet megoldóképletével találhatók meg, de nem minden polinomra létezik megoldóképlet. Bár a negyedfokú egyenletre is létezik megoldóképlet, a háromnál magasabb fokú polinomok gyökeit a legtöbbször numerikus módszerekkel találják meg.”
Hogy mi van?!
Agyam mintha leblokkolt volna. Pedig én soha nem vagyok egy nehezen tanulós típus, a fenébe is! Ebben a pillanatban azonban képtelen voltam felfogni mi is az a poli izé. Grrr. Csupán két órája ment el Edward, de én már nem tudok, mit kezdeni magammal, mielőtt ebben az évben először munkába állnék. Próbálkoztam már mindennel. Kitakarítottam a házat, elmosogattam, gyakoroltam egy kicsit a gitáron és tanultam. Matekot. Én! Pedig sose szoktam túlzásba vinni a tanulást. Szerencsére jó agyam volt az ilyesmihez párszor átolvastam és tudtam is. De most mintha meghülyültem volna. De hála a magasságosnak az óra elütötte a hetet és én, mint akit ágyúból lőttek ki, öltöztem fel és indultam a klubba.
Hosszú sor kígyózott már a bejárat előtt, muszáj volt előre tolakodnom, majd a kidobó fiú egy üdvözlő mosollyal beengedett. Páran - az úgy nevezett törzsvendégek közül - felismertek miközben jöttem. Állítólag imádják a zenémet, bármennyire is szerettem volna ezt megcáfolni szerénységem álltál, nem tudtam. Bizonyíték erre a rengeteg ember, akik mind azért jönnek el, hogy a saját és nem saját számaimra táncoljanak.
- Hello Drake! – köszöntem főnökömnek mikor beértem a „színfalak” mögé. Drake éppen az italokat vitte előre Ryen-hez.
- Szia, kislány! - üdvözölt és már ott sem volt. – Negyed óra és kezdünk. - tájékoztatott még mielőtt kiment a bárba. Villámgyorsan az öltözőbe rohantam majd felkaptam a szokásos pólómat, amit ilyenkor hordanom kellett, aztán a helyemre sétáltam.
Furcsa érzés volt megint a terem közepén lévő DJ pultnál állni, amin csak én és Lee csináljuk a hangulatot. Beraktam az első CD-t, tudtam, hogy pár perc múlva több száz ember fog beözönleni az ajtón. Olyan rég volt mikor utoljára ezt csináltam. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyire is hiányzott ez, és talán egy kicsit Edward hiánya is elraktározódik egy kisebb helyre, hogy majd ha ennek az egész mai hajcihőnek vége lesz, újult erővel törjön rám. Aztán az ajtó kinyílt és elkezdődött az őrület.
A rengeteg főiskolás arc, akiket nap, mint nap látok egymás hegyén, hátán tekerték magukat az ütemre. Valamelyik már totálisan részeg volt, valakit pedig ezerszer is visszautasítottak. Én pedig folyamatosan csináltam a hangulatot majd hirtelen egy hideg kezet éreztem meg a hátamon, amitől ijedtemben majdhogynem felsikítottam.
- Lee! – néztem rá nevetve. Legjobb barátnőm igencsak meglepett jelenlétével. Nem gondoltam volna, hogy ma itt fogunk még találkozni.
- Sose fogom olyan jól csinálni, mint te. - intett a fejével a pult felé. Nincs mit tenni, Lee mindig is alulértékelte saját magát.
- Ó dehogynem. – vigyorogtam rá. Majd belekezdtem egy saját számba. Örültem, hogy senki se figyel, rám miközben éneklek.
*.*
- Fenékig! – mondta Lee, és én lehúztam a sokadik beazonosíthatatlan sárgás színű italt.
Hajnali öt lehetetett. Mi pedig zárás után csináltunk egy munka utáni after party-t. Drake elnéző mosollyal pillantott felénk, ahogyan eléggé illuminált állapotban énekeltünk. Ryen csak röhögött rajtunk. Ezt még egyszer nagyon vissza fogja kapni. Különben is, az egész „kezdjünk el inni, Bella, mert úgy sem voltál még olyan igazán berúgva” ötlet is ő tőle származott. Kitől-mástól?
Igazából tényleg nem éreztem magam még ennyire öhm… mi is a legjobb szó rá? Részegnek. Tudatában voltam mindennek, amit csináltam, de mintha elmémre egy fehér lepel hullott volna és átvenné az irányítást a testem felett. Talán egy pindurit közrejátszott jelenlegi állapotomon, hogy iszonyatosan hiányzott Edward. De olyan szinten, hogy már fizikai fájdalmat okoz, ha bele gondolok még hány óráig kell nélkülöznöm. Olyan kettő felé telefonált, hogy egy hajnali géppel már indulnak is vissza. Akkor még totál józan voltam. Ch…
- Asszem én haza megyek. - jelentettem ki akadozó nyelvel és próbáltam felállni a bárszékről, de valahogy mindig visszapottyantam rá. Nem is értem ez hogyan történhetett meg!
- Hát sok szerencsét! - vihogott Lee majd bele ivott a pult mögül kivett vodkás üvegbe.
- Ez nem biztos, hogy jó ötlet Bells. - nézett rám Ryen miközben a poharakat törölgette csillogóra. Na, igen. Neki még ép, volt az elméje.
- Semmi bajom nem lesz. - vigyorogtam rá. Majd sikerült felállnom végre.
- Majd én haza kísérem. - jött egy hang mögülem. Hát ő meg mit keres itt?
- Nathan! – néztem rá kérdőn - Hogy jutottál be?
- Nyitva volt az ajtó. - mutatott a kapu felé. Lehet elfelejtettem bezárni? Látva, hogy nem válaszolok, megint fel tette a kérdést.
- Végül is… Legalább nem csap el egy kamion. – kacagtam, pedig cseppet sem volt vicces. Tényleg kezdek megőrülni.
- Gyere. - karolta át a hátamat. Kicsit – na jó, nagyon – zavaró volt ez az érintkezés, de nem szóltam. Biztos voltam benne, hogyha elenged, én kidőlök, mint egy fa a viharban. A többiektől elköszönve és megígértetve velük, hogy valamikor majd átjönnek hozzánk elindultunk a parkoló felé.
Nathannek egy fekete Mercije volt, puha bőrülésekkel. Bele ülve pedig szinte azonnal elnyomott az álom pedig nem is éreztem magam fáradtnak. Csodálatos víziók tárultak szemem elém. Edward félmeztelenül a nyári napsütésben, egy medence partján. Lehet meghaltam és ez a mennyország? Már semmibe sem voltam biztos, kivéve hogy szerelmem ajkai mindjárt találkoznak az enyéimmel, mikor egy hang felébresztett.
- Bella a kulcsot ideadnád?
- Hmm? - néztem Nathre cseppet sem értelmesen.
- Lakáskulcs. Tudod… - mintha fogyatékos lennék úgy beszélt hozzám.
- Tessék. - adtam oda neki a farzsebemből kiszedett vackot. Aztán végre bejutottunk és én azonnal leestem a kanapéra. Egy szempillantás alatt álomra tudtam volna hajtani a fejem, de segítőm nem hagyta.
- Figyelj rám Bells! –nézett mélyen a szemembe. Lehetetlen volt nem azt csinálni, amit ő kért, és ezt most tényleg komolyan mondom. Egyszerűen nem tudtam ellenkezni neki.
- Ötszázhetvenharmadik oldal. - nyomott kezembe egy könyvet - Olvass! Hangosan! - utasított. Ujjaim önálló életre keltek, ahogyan az utolsó előtti oldalra lapoztak. A számat sem én irányítottam. Hiába voltam bódult ezt semmilyen körülmények között nem csináltam volna magamtól. Semmilyen. Kivéve most.
„ – El se hiszem, hogy megint veletek vagyok. - ugrándozott. Olyan volt, mint Csingiling sötétebbik változata. Mosolyogva pillantottam feleségemre, aki mérhetetlen szeretettel nézett lányunkra.
- Hát mi sem húgi. - dörmögte egyetlen fiúnk. - Baby mit szólsz, ha itt hagynánk az ősöket, egy picikét? - nézett szirén szépségű feleségére és játékosan rácsapott a fenekére. Uh… erre aztán már nem vagyunk kíváncsiak!
- Na, jó már én kérem, hogy hagyjátok el a házat. - mondtam tettetett apai szigorral - Talán mi is felmehetnénk drágám… - néztem szerelmesen, életem egyetlen értelmére. Ha eltudott volna, pirulni most biztosan vörös lenne az a csodaszép arca.
- Na, jó ez volt az a dolog, amit sose akartam előre látni. - bosszankodott a koboldszerű lány.
- Azt hittem a leskelődés…”
Belemerültem a betűkbe. Nathan után becsapódó ajtó hangja, rángatott vissza a valóságba. Hirtelen éreztem, hogy kicsúszik kezeim közül az irányítás. Eldőltem a kanapén, szemeim pedig mázsás súlyúakká váltak. Utolsó éber állapotomba még érzékeltem, hogy a könyv halk puffanással éri el a földet.
Elaludtam vagy elájultam. Nem voltam benne biztos...
Mint oldalt már láthatjátok csináltam egy oldalt a blognak! Lájkoljátok ha szeretnétek :D Ha az oldal már egy kicsit beindul akkor majd mindenféle információkat kirakok majd. Remélem ott aktívabbak lesztek majd :)
Hát sziasztok :) Itt a következő dózis jó sok mindennel :D Amúgy elgondolkoztam egy dolgon... azt hittem hogy az első pár fejezet után kérdésekkel fogtok majd bombázni. Például Hol vannak Cullenek? Hol van Alice? Vámpírrá változnak majd ők is? és satöbbi. Na mindegy :) Csak úgy eszembe jutott a dolog. Ha nem izgat titeket nem baj :P Küldöm a fejit mindenkinek aki most fog ballagni. Sok szerencsét az érettségizőknek! ;) Jah, a szereplők oldalt megint bővült egy képpel... Jó olvasást!!! (:
SÜTEMÉNY
Lennék a könnycsepp arcodon, Lennék egy dallam ajkadon, Lennék én az út, hol csendben jársz.
Lennék a kéz, mely felsegít, Lennék egy szó, mely felvidít, Lennék én a hír, mit régen vársz. Szekeres Adrien
Életem szerelmének napjai mostanában szinte csak a színészkedésről szóltak. Előadta, hogy a világon minden rendben van, hogy nem haldoklik az apja, és hogy nincsen a szakadék szélén a lelkiállapota. Játszott a suliban, az utcán, a tanároknak szerintem még magának is. De engem nem tudott átvágni, ahogy észrevettem nem is akart. Mostanában csak akkor volt önmaga mikor kettesben voltunk otthon. Akkor ugyanis felszínre hozta igazi érzéseit. Azt a szomorú férfit, aki belül volt. Hihetetlen az-az erő, ami benne van.
Csak pár nap telt el az ominózus estétől és még mindig semmi változás. Elisabeth-tel naponta beszélünk, de az idősebbik Edward állapota még mindig ugyan olyan – na, nem mintha a fiatalabbiké nem lenne az. A történtek után én is megtudtam a baleset pontos részleteit. Egy bomba pár tíz méterre Edward mellett, ami felrobbantott egy kisebb épületet és a szilánkjaiból nem egy, találta el a férfit. Elvileg már rég meg kellett volna halnia. Azért remélem ez nem most fog bekövetkezni hiába állnak a dolgok nagyon rosszul. A remény hal meg utoljára – szokták mondani. Visszatérve kedvesemre, azt veszem, észre mintha egy kicsivel jobban lenne. Talán, de lehet, csak azt akarom hinni és még a rendben szó egy halvány szikrája sincsen benne.
- Min gondolkoztál ennyire? - szakított ki egy rekedtes, de mégis édes hang, bambulásomból. Kettő izmos karja pedig a derekam köré kulcsolódott.
- Te vagy a gondolatolvasó mond meg te! - fordultam felé ölelésébe. Szemeibe végtelen letörtséget láttam, de ott csücsült száján az-az ellenállhatatlan csibészes mosoly, amiből tudtam, hogy nagyon mélyen, belül boldog.
- Mostanában nem vagyok formába. - hajtotta le a fejét - A képességem is felmondta a szolgálatot. – nem ijedtem meg attól, amit mondott. Máskor is volt már olyan, hogy egy időre eltűnt a gondolatolvasós tehetsége. Pontosabban egyetlen egyszer, de az egy másik történet.
- Legalább egy picit nyugtod lesz. - simítottam végig enyhén borostás arcán. Nem tudtam hogyan segíthetnék rajta. A tehetetlenségbe belepusztultam!
- Inkább zümmögjenek fejembe egyes emberek hülyeségei, mint… - így is borotvaélen táncoló hangja elcsuklott a végére. Elgyötört arcán már a másik kezem is kalandozott. Nem hagyhatom, hogy eméssze magát. Csak egy kicsit kéne elfelejtenie a dolgokat, hogy javulni kezdjen. Valahogyan át kell billentenem a másik oldalra, onnan pedig egy kis segítséggel – na, meg csodával határos hírrel, miszerint édes apukája rendbe jön – már újra a régi lenne.
Szerelmemről nem is gondolná senki milyen érzelmes ember, hogy mennyi erő lakozik a szívébe. Aki meghallgatja, a dalait talán egy picit felfedezheti ezt. De teljes mértékbe úgy érzem, hogy nekem mutatta meg önmagát. Bámulatos.
- Hogyan segíthetnék rajtad? - kérdeztem magamtól és választ sem vártam rá, mivel úgy tűnt csak magamba teszem fel a kérdést…
- Ezen nem igazán tudsz segíteni Kicsim. - ezek szerint hangosan is kimondtam. - Már az is hatalmas nagy, dolog, hogy itt vagy velem és támogatsz. - puszilta meg a homlokomat. - Köszönöm. - mosolygott. Végre! Azt hittem már soha többet nem látom őszintén elmosolyodni.
- Ezt nem kell megköszönnöd. - suttogtam érzékien vagy legalábbis az akart lenni. Ajka az enyém felé kezdett közelíteni miközben vakítóan zöld szeme fogva tartotta az enyémet és börtönébe tartotta még érintkezésünk közbe is.
Megmagyarázhatatlan volt így csókolózni. Mintha beleláttam volna a lelkébe. A bensőjébe, ami most egy picit bánatosan fénylett, de a terv már készen volt fejembe. A „hogyan segítsünk szerelmünknek túljutni a depresszión” című projekt kezdetét vette. Hiszen mi nyugtatja le az embert legjobban, mi nyugtatott le engem nem is olyan rég? Tudom, hogy egy végtelenül gyengéd szeretkezés nem old meg szinte semmit. De azokra a percekre vagy talán órákra minden kiürül az ember fejéből és most erre volt a legnagyobb szükségünk. Ráadásul több mint három napja nem történt köztünk semmi intimebb érintkezés a csóknál kívül és lássuk be hiányzott közelsége. Persze ezért egy pillanatig sem hibáztatom őt.
Kezeim végig simították mellkasát a pólóján keresztül. Próbáltam finoman rávezetni a dolgokra. Életem szexi felsőtestű értelme vette a lapot. Ajkaim végtelen táncba hívták az övéit lábaink pedig a nappali kanapéja felé vittek bennünket. Mintha tényleg táncolnánk. Hm… tánc, szex. Egy lángész vagy Bella! Azt hiszem később se fogunk unatkozni, de most a gyengédségé lesz a főszerep. Hol is tartottunk? A kanapé. Tehát az említett bútor már elérhető közelségbe került. A konyhában most nem lett volna a legmegfelelőbb. Szerelmem kezei lágyan simogatták bőrömet a trikóm alatt. Az enyémek pedig tarkóján lévő hajat túrták egyfolytában. Edward elégetett morgásai és sóhajai tudatták velem, hogy imádja, amit csinálok. Na, nem mintha nem tudtam volna már, hogy hol és hogyan érintsem meg őt szerelmeskedés közbe. Lágyan döntött le a kanapéra én, pedig mint a fagyi úgy olvadtam el izgató érintéseitől.
Egy mozdulattal bújtatott ki picike trikómból, ajkai pedig egyből csókolni kezdtek. Előbb nyakamat hintette be puszikkal majd kulcscsontomat tüntette ki figyelmével. Puha szája már a mellemet csókolgatta, vagyis azt a kicsi részt, amit nem fedett a melltartó. Aztán fogaival ügyesen kipattintotta elöl kapcsolós melltartóm kapcsát és már hajította is el kezeivel a zavaró ruhadarabot.
- Sajnálom, hogy elhanyagoltalak. - motyogta bele hasam bőrébe. Az arcán lévő borosta csiklandozta köldökömet és muszáj volt felkuncognom. – Mi az? - nézett rám mosolygós szemekkel. Igen! Pont ezt akartam elérni. Hihetetlen hogy az érzelmeink hogy függenek egymásétól. Ha ő boldog én is az leszek, ha szomorú én is az leszek.
- Egyáltalán nem hanyagoltál el. - ráztam meg fejemet vigyorogva. Olyan voltam, mint egy drogos, aki még pár napot sem bír ki kábítószere nélkül.
- Hogy nem-e? - villant fel egy szívdöglesztő mosoly az arcán.
- Nem. - vágtam rá pimaszul pedig már arra sem emlékeztem mire mondtam nemet. Teljesen elkábít ez a pasi.
- Biztos vagy te ebben? - kérdezte meg nevetve, majd ujjai támadásba lendültek testemen, megcélozva a legcsikisebb pontjaimat. Na, ne! Ezt nem hagyhatom bosszú nélkül. Ja, de először normálisan kéne levegőt vennem. Az egész ház az én kacajomtól zengett, szerintem még a szomszédban is hallották.
- Ne! Edward! - úgy sikítoztam, mint egy őrült, de tökre nem érdekelt. Végre szerelmem jól érzi magát. Kell ennél több? Ugye, hogy nem… - Hagyd abba! Kérlek! - nem tudom, hogy hogyan de sikerült átfordítanom magunkat és nem estünk le a kanapéról. Kész csoda!
Gyenge kezeimmel próbáltam lefogni izmos karját, de nem igazán akaródzott sikerülni. Látva szerencsétlenkedésemet szerelmem végre abba hagyta. Lihegésemtől volt hangos a nappali. Kimerültségemen csak mosolyogni tudott és muszáj volt megcsókolnom azt az édesen kunkorodó száját. Hirtelen bűnösnek éreztem magam, mert hagytam, hogy előbb csak ő kényeztessen. Pedig most neki van gyengédségre szüksége és nem nekem. Eldöntöttem, hogy egy felejthetetlen délutánt fogok neki adni.
Finoman húztam le róla a pólóját végig csókolva minden egyes ruhától felszabadult részt. Mellkasát külön figyelemmel kitüntetve. Szájához elérve pedig próbáltam egy olyan csókot adni neki, amibe benne van minden iránta érzett szerelmem, csodálatom, és feltétel nélküliségem. Amilyen gyengéden szabadítottam meg felsőjétől ugyan olyan gyengéden szedtem le róla farmerját is. Az alsónadrágját azonban még rajta hagytam azzal másképp szerettem volna bánni. Villámgyorsan bújtam ki a maradék ruhámból majd – már teljesen meztelenül – visszaülve rá, ajkaira hajoltam. Édes érintése elvette az eszemet, vagyis csak próbálta, de nem hagytam neki. Edward izmos karjai mindenfelé kalandoztak testemen. Mint ha egy bálványt érintene, úgy simított végig fenekemen majd újai felkúsztak hasamra, hogy onnan tovább haladva melleimet kényeztesse lepkeszárny finoman. Én se voltam rest „csak” csókolni őt. Szám bebarangolta karcos állát, nyakát majd a nemrég kényeztetett mellkasáról, csigalassúsággal haladtam egyre lejjebb.
Nyelvem izgató köröket írt le szálkás testén. Vágytól fűtött morgásai és sóhajai zene volt fülemnek. Ez majdnem ugyan olyan jól esett mintha nekem csinálná valaki. A bokszer mentén fogaimmal karcolgattam az érzékeny bőrt, amitől szerelmem láthatóan majd meg őrült. Keze elindult felém, hogy felhúzzon magához, de nem engedtem neki. Mélyen a szemébe néztem, tudatosítva hogy itt és most én fogok irányítani és ő csak dőljön hátra. Ha jól vettem észre beletörődött, mivel megadóan hátra hajtotta a fejét. Folytattam előbbi tevékenységemet és a vékony anyagon keresztül finom puszikat nyomtam kemény férfiasságára. Hangos nyögései csak tovább ösztönöztek és fogaim közé véve az alsónadrág gumírozott részét eltüntettem róla. Magam sem értem, hogy sikerült, úgy látszik, tudok még meglepetéseket okozni. Valószínű szerelmemnek ez volt az utolsó csepp a pohárba, mert figyelmen kívül hagyva a tiltakozásomat magára húzott. Elégedetten nyögtünk fel mind a ketten. Próbáltam elhúzni a pillanatot és gyengéd lenni. De valahogy nem sikerült. Ne kérje tőlem senki, hogy menjen, mikor egy ilyen félisten van alattad! Lehetetlen.
Ed megbabonázva nézte testem rezdüléseit – mint mindig ilyenkor – mikor pedig összekapcsolódott tekintetünk, többé nem is eresztettük el azt. Kivéve egy alkalmat. Hirtelen rátapasztottam ajkaimat az övéire. Úgy tépte számat, hogy az elképesztő. Azt éreztem felrobbanok az érzésektől, amiket kiváltott belőlem. Lehet a tébolyultság miatt, de eszembe jutott egy hirtelen ötlet a „hogyan okozhatnánk még nagyobb örömet kedvesünknek” listán. Felültem csípőjén majd óvatosan és egy millimétert sem távolodva kedvesemtől háromszázhatvan fokosat fordultam kedvesem büszkeségén, amitől konkrétan azonnal elment. Homályos tekintetét az enyémbe fúrta, de nem ált le a mozgással. Pár perc múlva én is követtem őt. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a megnyugtatásra szánt tervem kiválóan működött.
- Ez eszméletlen volt szerelmem. - motyogta hajamba mikor már a mellkasán pihegtem. Nem tudtam nem elvigyorodni elégedettségétől. – Fogalmam nincs honnan tanultál ilyeneket… - motyogta inkább magának, de én meghallottam. Nem tudtam nem elpirulni mondatán, de muszáj volt vissza szólnom neki valamit.
- Ha elárulnám meg kéne, hogy öljelek. - búgtam mellkasába. Edward őszintén felkacagott, ami nagyon is cirógatta lelkemet. Már csak az a csoda kéne, amiről az előbb beszéltem…
- Hm… - mormolta cseppet sem értelmesen – Szeretlek Kicsim! - sóhajtott fel.
- Én is szeretlek. - csókoltam meg érzéki ajkait. Aztán elszakadva tőle a hálószoba felé vettem az irányt.
- Hová mész? - kérdezte ijedten. Szegény tényleg nem volt itt mostanában lélekbe! Csodálom is, hogy én nem vagyok olyan nagyon kikészülve. Edward apukája nekem is nagyon fontos volt. Valószínűleg csak a fiúk miatt próbáltam tartani magam. A fiúk… akiknek egyik fele meztelenül fekszik a kanapén a másik meg vár minket.
- Jazz, ma mutatja be az új barátnőjét. Nem emlékszel? - néztem rá kérdőn, megállva az ajtóban.
- Ja, de… - húzta el a száját. Igaz az összeveszésük utáni napon már rögtön ki is békültek, de egy kis tüske még maradt szerelmembe főleg mikor tegnap benyögte Jasper, hogy bemutatja a barátnőjét.
- Ne haragudj rá! Mindenki máshogy kezeli a helyzetet. - lehet Jasper így jobban érzi magát, vagy elterelődik a figyelme. Nem róhatjuk ezt fel neki. Csak nehogy megint valami szőke cicababa legyen. Még egyet nem bírnék ki.
- Nem haragszom. – felelte - Csak fura nekem ez egy kicsit… - megrántottam a vállamat. Jazz már csak Jazz. Villámgyorsan surrant be előttem szerelmem az ajtón. Mikor elhaladt mellettem nem tudta kihagyni, hogy ne csapjon rá finoman a fenekemre. A kéjsóvár fajtáját! Bagoly mondja verébnek, mi Bella?!
- Mikorra kell mennünk? - kérdezte, miközben már az ingét gombolgatta.
- Ötre. - vágtam rá egyből, de gondolataim már a gardróbban jártak.
- És most van háromnegyed. - gondolkozott el. - Szerinted haragudni fognak, ha késünk egy kicsit. - karolt át hátulról. Ő persze már teljesen fel volt öltözve én meg még mindig egy szál bugyiba flangáltam.
- Az előző nem volt elég? - kérdeztem vissza kajánul. Tudtam, hogy nem.
- Nem igazán. - csókolt bele nyakamba majd maga felé fordított. - Csak kicsi késés. - mutatta fel a hüvelyk és a mutatóujját.
- A-a - ráztam meg a fejem. Könyörgő kiskutya szemeinek még az isten sem tudott volna ellenállni. Én mégis megtettem.
- Még egy ilyen picike sem? - szűkítette össze az ujjai közt távolságot. Az utolsó cérnaszálba kapaszkodott.
- Olyan picike nem lenne elég semmire. - vigyorogtam rá mire mormogott valami dehogynem félét, én meg csak nevetve megcsókoltam és a szekrényből kikapva az első ruhát már öltöztem is. Meg se néztem mit veszek fel, de csak egy kávézóba megyünk és nem bálba, szóval…
***
- Srácok hadd mutassam be Cloé-t! – mutatott rá egy barna hajú lányra Jazz. Egy helyes kis cukrászda szerűségbe ültünk.
- Sziasztok! – köszönt nekünk Cloé, hát hogy is mondjam… eléggé furcsa a hanglejtése. Tipikusan az a lány volt, akiről első ránézésre megállapítod, hogy egy plázacicmic féle, aztán második benyomásra vagy kellemeset csalódsz benne vagy bebizonyosodik, hogy igazad volt.
- Hello! – mondtam neki kedvesen. Edward is elmormolt valami üdvözlés félét. Végül is lehet tök aranyos a csaj. Ne ítélj elsőre Bella!
Na, igen. Az oroszlán is aranyos addig, míg meg nem simogatod! Az első szelet oroszkrém torta után és a második kocka krémes előtt már tisztában voltam vele hogy félig tévedtem másik részben viszont nem. A csaj a maga módján kedves, sőt még viccesnek is nevezhető, de egy kicsit talán sznobnak tűnt. Olyan, én bármit megkapok, amit akarok kisugárzása volt és néhány dologgal szembeni nézetei is eléggé irritáltak.
Edward feje olyannak tűnt, mint aki citromba harapott. Prüszkölve próbáltam meg nem kiköpni az ásványvizet, amit ittam. Úgy látom neki is vannak némi kétségei Cloé-t illetően. Csak tudnám, hogy Jasper honnan szedi ezeket a lányokat. A múltkori se volt százas, meg az, az előtti se, de ilyet én még nem láttam.
- Na és Cloé te is a fő sulira jársz? – kérdeztem meg csakhogy mondjak én is valamit. Különös módon nehezen jöttek számra a kérdések.
- Oh, dehogy! - legyintett azokkal a baba kék műkörmös ujjaival. – Modellként dolgozom itt Seattle-ben. - Ki gondolta volna!?
- Ez remek! – válaszoltam és nagyot kortyoltam a vizemből. Hirtelen megszólalt szerelmem telefonja. Elnézést kérve felállt az asztaltól és a cukrászda egyik kis terasz féleségére lépett ki. Arcán a gondterheltség játszott. Sejtettem, hogy Elisabeth az, de mikor pár perc múlva mosolyogva (!) visszatért butaságnak gondoltam előbbi gondolataimat.
- Anyu volt az. – mondta. Mi a franc? Akkor talán… Nem akartam előre ilyen bizakodó lenni.
- És? – kérdezte izgatottan Jazz.
- Apa felébredt és az orvosok szerint javul az állapota. - felelte úgy, mint aki maga sem hiszi el.
- Mikor indulunk? - kérdezett rá Jasper. A jó hírtől felspannolva szórakozottan tekintettem Cloé felé. Úgy kapkodta a fejét ide-oda mintha semmit sem értene. Pár másodperc kellett mire felfogtam, hogy valószínűleg tényleg így van. Na, ennyit a nagy szerelemről.
- Jó. – sóhajtotta szerelmem. - De Bella is jön! – nézett rám.
- Holnap este dolgozom. - mondtam. - Valakinek itthon is tartania kell a frontot. - simítottam végig Edward combján. Féltően nézett a szemembe. Tudtam mit érez. Tartott Caleb esetleges váratlan újra látogatásától. Tulajdonképpen én is rettegtem tőle, de csak kihúzom valahogy. Láttam, hogy életem vitatkozni szeretne érveimmel, de egy csókkal még időben elhallgattattam.
- Minden rendben lesz. - suttogtam szájába. Beletörődően szusszantott egyet. Muszáj volt megint rányomnom ajkaimat az övéire. Majd’ meghaltam a csókjaitól!
- Felhívom a repteret. – állt fel a székből Jasper. Cloé meg éppen a mosdóba ment, ha jól láttam.
- Siessetek haza! - Leheltem ajkaira szerelmemnek. Érintésébe ott volt az ígéret pecsétje is. Atyaisten! Mi lesz velem nélküle?
Hoztam nektek egy kis ízit :D Kicsit megint elcsúsztam a frisseléssel de már csak nagyon pici kell hozzá :) Tehát holnap este már olvashatjátok is :D Addig meg élvezkedjetek ezen (:
- Ne haragudj rá! Mindenki máshogy kezeli a helyzetet. - lehet Jasper így jobban érzi magát, vagy elterelődik a figyelme. Nem róhatjuk ezt fel neki. Csak nehogy megint valami szőke cicababa legyen. Még egyet nem bírnék ki.
- Nem haragszom. – felelte - Csak fura nekem ez egy kicsit… - megrántottam a vállamat. Jazz már csak Jazz. Villámgyorsan surrant be előttem szerelmem az ajtón. Mikor elhaladt mellettem nem tudta kihagyni, hogy ne csapjon rá finoman a fenekemre. A kéjsóvár fajtáját! Bagoly mondja verébnek, mi Bella?!
Itt a következő feji :) Kicsit lelkizős kicsit más de szívből jött és sok munkám van benne (: Döntsétek el hogy tetszik-e vagy sem ;) Jah és a képek oldalt megint bővült egyel :D Jó olvasást!!! :D
A HOLNAP NEM JÖN EL
Egyszer szeretném megkérdezni már: nem fáj néked, hogy néked sose fáj... ? Galgóczi Erzsébet
/Josh szemszög/
Futni, futni és futni. Ez a szó jellemezte az elmúlt két évemet. Ha nem a vámpírok elől vagy a halál elől akkor éppen magamtól futottam. Nem is tudom, melyik lehet a rosszabb. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy megint a normális és valós világba legyek. Hiába okolhattam a történtekért ezer és egy embert, köztük imádnivaló húgomat is. Nem tettem. Mivel lenne jobb, ha bűnöseket keresnék és dühöngenék, mint egy őrült? Valószínűleg semmivel. Hosszú itt létem során akaratlanul is rájöttem pár dologra. Az élet képkockái nem úgy jönnek sorba, ahogyan te szeretnéd. Valakinél előbb jön a boldogság aztán a szomorúság végül vagy a happy end vagy a dramatikus rész. Nálam ez a sorrend kétségkívül felcserélődött. Oly annyira hogy – mit is szoktak mondani? Áh, megvan… - már nem látom a fényt az alagút végén és már nem látok tavaszt a tél után, na meg egyéb költői szarságok.
Azt sem lehet kihagyni, hogy talán egy picikét, de tényleg csak egy pindurit megváltoztam. Na, jó. Száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Régen én voltam a minta fiú, az okos, intelligens művész lélek, akinek minden vágya, hogy véget vessen minden harcnak és ellenségeskedésnek a Földön. Csodás álmok voltak. Igen, és ez itt a bökkenő. Álmok. Tudja egyáltalán valaki, hogy az álmokat hogyan lehet a legegyszerűbben definiálni? Nem? Hát persze… Egy optimista, kedves és lelkileg tökéletesen bizakodó ember azt válaszolná rá, hogy az álmok olyan vágyak, amik kemény munka árán valóra válhatnak. Ez azonban baromság. Hiszen mi van mikor, azaz álom nem csak rajtad múlik? Mi van, ha minden porcikáddal úgy érzed soha nem fog teljesülni? És benn ragadsz egy kurva régi, poros könyvbe? Az álom fogalma nem más, mint olyan vágy, ami a büdös életbe nem fog teljesülni, még ha megszakadsz is annyira próbálod valóra váltani. Ilyenkor jön az a rész, hogy csak a csodába bízhatsz. Ch… mintha itt lenne is egyetlen egy csoda.
A lehetetlen is lehetséges. Innen bentről fel sem bírtam fogni, hogy az író hogyan tudta elnevezni így ezt az idióta könyvet. Na, jó Josh, be kell vallanod magadnak hogy nem is olyan béna ez a regény. Legalább is kívülről. Az olvasónak valószínűleg ez tűnt a legizgalmasabb, legdrámaiabb, legszívszorítóbb, történetnek, amit valaha is el tudott képzelni. Minden megvolt benne, ami a mai világba kell. Vámpírok, szerelem, szex, bosszú, dráma és a végén az elmaradhatatlan jó győz, a rossz veszít effektus. Na de kinek is olyan jó ez? A hősnek minden bizonnyal. De mi van a rossz fiúval? Az ő sorsa senkit sem érdekel? Valószínűleg ezt csak az tudja megérteni, aki hasonlóan, mint én bekerül egy ilyen könyvbe. Ugyan is van, amit még az író sem tud.
Ha a lapok között élsz benn a betűkben, akkor rájössz, hogy van egy külön élet, ami nincs rákörmölve a lapokra. Ennek az életnek voltam a részese és olyan kapcsolatokat alakítottam ki, amit lehet nem kellett volna. De kit érdekel? Ép eszemet és hitemet, hogy egyszer valaha is visszatérek legjobb barátomhoz és életem kisebbik értelméhez egy ember tartotta életbe. Aki mellettem volt mikor lelki roncsként zokogva rogytam a földre az első időkben. Ő volt az, aki bevatatott ennek a történetnek igazi lényegébe. És ő volt a lány, aki közel másfél éve a másik, életem értelme volt. Most itt alszik előttem egy lepukkant motel ágynak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető valamijén.
Öhm… mondtam, hogy az életem egy futás… Igen és ő velem fut mindig, mindenhová. De most nem jöhet velem, muszáj, hogy itt hagyjam, túl veszélyes lenne neki tovább menekülnie. Őt úgysem bántanák, hiszen vámpír. És különben is, én csesztem el az egészet. Ez egy hosszú történet, de nagy vonalakban annyi, hogy a rossz oldalba kötöttem bele és mivel az egész Lehetetlen is lehetséges arról szól, hogy egy csajszi üldöz egy vámpírt, aki megölte szerelmét és közbe beleszeret újdonsült társába. Ez egy pöppet megváltozott. Ők ugyan úgy üldözik, a vámpírt csak azt nem tudják, hogy ő nincs is e világban, csakhogy Caleb - vagyis akit üldöznek – csatlósai meg engem kergetnek egy olyan kérdéssel, amire én sem tudom a választ. Hogyan lehetne Calebet visszahozni? Érzem, hogy nem bírom tovább ezt a dolgot. Mi lesz akkor, ha feladom? És a vérszívók elé vetem magam? Szégyenkeznem kéne majd ez miatt vagy büszkén fogom felszegni államat akkor is mikor az utolsó csepp vért is kiszívják belőlem?
- Josh…- sóhajtott fel szerelmem majd a másik oldalára fordult. Biztosan szépet álmodik. Milyen fantasztikus lenne, ha bemutathatnám húgomnak és Edwardnak ezt az angyalt. A nyakamat merem rá tenni, hogy kedvelnék egymást. Ilyen szenvedélyes és ártatlan, de mégis harcias lénnyel még nem igazán találkoztam.
Tényleg… Vajon az én kis hercegnőm meg legjobb barátom összejöttek már és boldogan élik napjaikat? Vajon hiányzok nekik vagy annyira elmerülnek egymásba, hogy el is felejtettek? Ne gondolj ökörségekre Joshua! Szeretnek téged és minden bizonnyal a megoldást próbálják megtalálni, hogy visszaszerezzenek. Bárcsak sietnének vele. De még ha sikerülne, akkor is lenne egy kis gond. Bár gondolkozás nélkül vissza akarok menni, de Daphnét nem tudnám itt hagyni, már nem. De most mégis azt teszem. Most tűnj el Josh! Míg nem fáj még jobban! Meg tudod tenni! El tudod hagyni!
- Szeretlek. – motyogta érthetetlenül kedvesem, de én mégis megértettem.
Tényleg képes vagyok itt hagyni? Miért ilyen kibaszott nehéz? Az elhagyós rész megtétele egyre nehezebbé és elképzelhetetlenné vált. Nagyrészt mert szerelmem forgolódni kezdett majd nagy zihálások közepette, körbetapogatózott az ágyba és kinyitotta ragyogó kék szemét. Szőke haja hátra libbent miközben felült az ágyon, tudatosulva benne nem vagyok mellette.
- Miért nem alszol? - kérdezte kedvesen. Nem tudtam szemébe nézni. Le fogsz bukni Josh és aztán megint veszélybe sodrod szerelmedet! Miért vagy ilyen önző, gyáva alak? Tudtam volna még szidni magam egy ideig de Daphné hangja megállított.
- Mi a baj Josh? Itt jártak ugye? - kérdezgetett egyre kétségbeesetten. Muszáj volt megnyugtatnom.
- Nem. Biztonságba vagyunk. – feleltem, de még mindig nem néztem fel az arcába.
- Josh? - kérdezte gyengéden, de úgy, hogy a lábam is beleremegett selymes hangjába. Halottam, ahogy nyikordul az ágy miközben felkel róla majd azt is észleltem, ahogyan az öreg parketta recseg, léptei közbe. Szemem előtt – ami nagy beleéléssel a lyukas szőnyeget bámulta – pedig feltűnt édes, kis harminchatos, meztelen lába.
- Mi a baj szívem? – kérdezte remegő hangon miközben aprócska tenyerét arcomra simította.
- El kell mennem. – rájöttem, hogy sunyi dolog lett volna csak így itt hagyni egyetlen egy szó nélkül, ő ennél sokkal többet érdemel. De most, még ha szemtől szemben is, de muszáj megbántanom azzal, hogy elmegyek.
- Együtt megyünk. - jelentette ki természetesen és talán már fordult is volna táskáink felé, de a határozott, nem, ami elhagyta ajkaimat mozdulatlanra dermesztette édes kis testét.
- Miért? - remegő hangja késként fúródott szívembe és egyre jobban elgyengültem. Mi a fenének is kínzom magunkat? Mert meg akarod védeni őt! Tök jó már skizofrén is vagyok.
- Nem akarlak több veszélynek kitenni. - vallottam be halkan. Minek hazudozzak? Úgy se tudnék. Másik puha keze, ami nem arcomon simított végig újra és újra most csípőmre tapadt, be a póló alá. Bársonyos, pici újai gyengéden cirógatták oldalamat én pedig egy hajszálra voltam attól, hogy a fülébe suttogjam, felejtse el, amit mondtam neki.
- Együtt kell, hogy ezt végig csináljuk. – kezdte ellentmondást nem tűrően. Meg is lepődtem harciasságán. De aztán rájöttem, hogy ha kell, tud ő vadmacska is lenni. – Nem engedem, hogy elhagyj! - mondandója közbe folyamatosan cirógatott, de még így sem voltam teljesen eltérítve. A kegyelemdöfés viszont nem sokat váratott magára.
- Nézz a szemembe! - utasított gyengéden és nem tudtam nem engedelmeskedni neki. Talán túlságosan is alárendelt voltam, de nekem jelen pillanatban ő foglalta el a legnagyobb teret a szívembe. Így hát elkövettem a legnagyobb hibát, amit elkövethettem és belenéztem tengerkék szemébe, amibe azonnal el is vesztem. Hát ennyi volt. Csak mondja ki, hogy mindennél jobban szeret, és én itt maradok vele örökké.
- Nem hagylak magadra. Szeretlek teljes szívemből. - mondani akartam neki, hogy én is őt, de félreértette a dolgot - Nem érdekel, mit mondasz. Akkor is veled tartok. – nézett rám szigorúan. Helyesbítek, csak próbált szigorú lenni. De velem sose tudott. Olyan kis édes volt ilyenkor - nem mellesleg gyönyörű - hogy nem bírtam ki és muszáj volt megcsókolnom. Mint szomjazó egy kis csepp vízért úgy kapott ajkaim után. Mind a ketten beleszédültünk a csókba. Előbb még csípőmet simogató keze most elindult felfelé és hasamat szántották végig újai. Nem bírtam betelni vele. Talán ez lehetett az oka, hogy hevességembe ledöntöttem őt lábairól – szó szerint. Aztán egy hatalmas puffanás kijózanított.
- Mi a… - kezdtem volna bele, de mint aki megvilágosult rájöttem, hogy saját vágyam bizonyítékaként eltört az ágy alattunk. Daphné csilingelő kacaja hatalmas mosolyt csalt arcomra, egy reszelővel sem tudták volna letörölni onnan.
- Akkor? – kérdezett rá félve miközben már egymással szemben feküdtünk a matracon.
- Asszem maradok. – suttogtam majd szájára tapasztottam az én számat. Valóban elöntöttem a dolgot, de ez nem garancia arra, hogy megint el ne határozzam. Sőt holnap vagy az után biztos, hogy el akarom majd hagyni. De szerencsére ő itt lesz, mikor valami marhaságot készülnék tenni és talán majd idővel arra a kérdésre is tudok válaszolni, hogy hol van Caleb, Daphné ikertestvére…
/Bella szemszög/
Szörnyű volt ilyennek látni szerelmemet. Arcán ezernyi kín tükröződött és egyszerűen nem tudtam megszólalni. De ugyan mit is mondhatnék? Egyelőre próbáltam biztosítani arról, hogy nincs egyedül, és hogy vele vagyok. Az ölelésem által, talán de csak egy nagyon picit megnyugodott. Egyáltalán le lehet csillapodni egy ilyen helyzetben? Bár nem mondta el, még hogy mi is történt pontosan, szinte ezer százalék hogy apukájával van valami. Csodálkoztam, hogy csak „ennyire” borult ki. Azért ez se semmi. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor láttam Edwardot ilyen megtörten.
Azaz erős férfi, akit mindig mutatott a külvilág felé – kivéve felém – most sehol sem volt. Nyugtatóan simogattam a hátát, az agyam pedig már a legrosszabban gondolkozott pedig valahol éreztem, hogy az nem történhet meg. Én is szerettem az édes apukájukat. Ő volt az a férfi, akit apámnak tekintettem... azóta… amióta nekem nincsen saját. Bátyámmal mindig felnéztünk rá, de aztán történt valami, ami miatt Jazz belesüppedt a drogok világába, és amiért az idősebbik Edward beállt katonának…
Szerelmemnek volt egy húga.
Gyönyörű világos barna fürtökkel és ugyan olyan smaragdzöld szemmel, mint ami Ednek van. Az élet akkor ajándékozta a kedvesem szüleinek mikor már azt hitték nem éri őket több gyermekáldás, de mégis megtörtént és akkor ők voltak a legboldogabbak. Kathrine nyolc éves korában már imádnivalón intelligens volt. Azon a szülinapján apukája elvitte őt egy hatalmas múzeumba, már nem emlékszem pontosan melyikbe, de azt tudom, hogy hihetetlenül örült neki Kathy. A meséből viszont pillanatok alatt rémálom lett, mikor az épület egyik szárnya felrobbant.
Kathy meghalt, az idősebbik Edward pedig súlyosan megsérült. A rendőrség azt mondta terrortámadás volt. Elizabeth pedig magába fordult ugyan úgy, mint szinte az egész család. Soha többet nem akarok arra az időszakra emlékezni…
- Hello srácok! Leszerveztem az első koncertünket a Hallowen-i bálra. Valami sötét és tombolós zenét kérnek. Mr. Lewis azt mondta…- Jasper, ahogy berontott az ajtón annyira belefeledkezett mondandójába hogy nem is vette észre a dolgokat. Vajon őt miért nem hívta Elisabeth? De aztán lassan elkezdte felfogni a dolgokat.
- Mi történt? – suttogta. Az arca egészen elsápadt, mikor öccse könnyáztatta arcára nézett és hihetetlen gyorsasággal leült mellénk a kanapéra. Megjegyzem észre sem vettem, hogy ott ülünk. Viszont az elhangzott kérdésre én is kíváncsi voltam.
- Anya hívott. – kezdett bele szerelmem rekedten, de a folytatás nem akart olyan könnyen jönni. Jazz minden idegszála megfeszült.
- Mit mondott? - nyögte ki nagy nehezen.
- Apa korházba van. - hajtotta le a fejét. – Az orvosok szerint lehet a jövő hetet sem éri meg. - csuklott el a hangja. Nem hittem a fülemnek. A mindig is rendíthetetlen Edward Masen most haldoklik. Elképzelhetetlen. Talán ezért is állt ilyen közel a gyermekeihez. Olyannak mutatta magát, mint egy legyőzhetetlen félisten, ráadásul pontosan ugyan olyan féloldalas mosolya volt, mint fiának. A bátorsága tette őt naggyá gyermekei szemébe. Felnéztek rá és imádták őt, ugyan ez pedig fordítva is meg volt. Nem tudom mi lesz így a fiúkkal…
- Oda kell mennünk! - pattant fel Jazz. Most valahogy hálás voltam előbbi gondolataimért, amik elterelték figyelmemet arról, hogy miért is van az apukájuk korházba. Nem tudnám végig hallgatni és elképzelni sem szeretném.
- Anya azt kérte, hogy ne menjünk. - felelte szerelmem. Nem is vártam mást Elisabethtől.
- Mióta hallgatunk mi a szüleinkre? - tette fel a nyilvánvalóan költői kérdést Jasper.
- Csak most az egyszer legyél egy kicsit engedelmesebb Jazz! - válaszolta vissza dühösen Edward. Az idegességet és az aggodalmat sajnálatos módon most csak így tudja levezetni. – Ne nehezítsd meg még jobban a dolgokat.
- Miért nehezíteném meg? Csak mert látni szeretném még egyszer és lehet, hogy utoljára az apámat? - már Jasper is dühös volt. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol a dolgok már csak rossz irányba terelődhettek. Nem lesz ez így jó.
- Hé! Srácok, azzal hogy egymásnak estek még nem lesz az apukátok jobban. – kezdtem bele a szövegelésbe. Hiába éreztem üres dumának, de úgy vettem észre mintha csillapodtak volna a kedélyek így hát folytattam. - Ha Elisabeth azt akarja, hogy itt maradjatok, akkor tegyetek is úgy. Neki is borzalmasan nehéz lehet… - az utolsó mondatot már csak nagyon halkan, szinte magamnak mondtam, de ők még így is meghallották.
- Igazad van Kicsim. - suttogta – Anyának lehet most a legnehezebb. Halottam a hangján, hogy tartja magát, nyilvánvalóan miattunk… - Jasper csak bólogatott ő sem tudott megszólalni. – Minden rendben lesz. – motyogta magának szerelmem majd a szobánkba ment. Nem akartam nagyon egyedül hagyni őt, megvoltak a módszereim a tökéletes nyugtatóra. Már indultam volna be mikor Jazz hangja megállított.
- Mond meg Edwardnak, hogy sajnálom. - motyogta lehajtott fejjel - Tudom milyen nehéz neki. Érzem… Ráadásul nekem is ugyan olyan rossz. – hihetetlen, gyötrődő kifejezés ült ki arcára, ami szinte vágyakozott egy szeretetteljes ölelésre.
- Semmi baj Jazz. - motyogtam mellkasába miután a kezdeti meglepettség után visszaölelt.
- Megyek, felhívom anyát. - bontakozott ki karjaim közül majd egy gyors puszit kaptam arcomra és már ott sem volt. A hálószobánk felé indulva a halk gitárszóló és szerelmem őrjítően szexi rekedtes hangja állított meg. Ha jól halottam egy új dalt énekelgetett.
Mikor szomorú volt vagy boldog akkor ezt tette és én minden egyes alkalomkor meghallgatom. Csak leülök mellé – ahogyan most is tettem – és szemeimet lehunyva érzem át Edward érzéseit.
Vajon jobb lesz a holnap vagy a mába ragadunk nagyon hosszú ideig?
Itt a friss :D Bocsesz a késésért, de ebbe a töribe igényesebb munkát szeretnék hozni, na meg hosszabb fejiket így hát idő kellett megírni (amiből nem volt sok) de most itt van :D és remélem tetszik :)Küldeném, ami egyetlen Kristen Stewartunknak ;) Boldog 21-et neki /így utólag is/(:(= Jó olvasást!!! :D
DERÜLT ÉGBŐL VILLÁMCSAPÁS
A világot úgyse tudod megváltoztatni, hogy jobban megfeleljen az igényeidnek! (...) Neked kell egy kis belátással lenned... Egy kicsit kevesebbet várnod az emberektől... és elfogadnod, hogy ami lehetetlen, az lehetetlen! Rakovszky Zsuzsa
- Áuu. - nyavalygott már megint. Nem igaz, hogy nem tud egy helyben maradni legalább két percre.
- Maradj nyugton! – szóltam rá. Edward csak somolygott az orra alatt, szemben velünk. Nathan meg továbbra is nyöszörgött. Komolyan olyan, mint egy óvodás.
- Ti akartátok, hogy idejöjjek, viseljétek a következményét. – mormogta. Hát igen. Nem győztem eléggé megköszönni a megmentését és úgy éreztem nem is elég egy sima, köszi ezért a minimum az, hogy ellátom, szemöldökén lévő vágást a saját házunkba.
- Szögezzük le, hogy csak Bella akarta. - morogta szerelmem. Hm… tudom milyen mormogás ez. A „féltékeny vagyok egy olyan pasira, akiről tudom, hogy nem tetszik a szerelmemnek, de már csak azért se szimpatikus.”
- Hé! - méltatlankodott megint. De már kész voltunk.
- Ennyi. Nem is volt olyan vészes. Nem tudom mi a bajod. - mondtam neki majd felálltam a kanapéról és szerelmemhez mentem egy csókért. Annyira imádom azt a féltékeny fejét. Azonban a gyors csókocskából egy szenvedélyes smárolás lett, mire alkalmi vendégünk megköszörülte a torkát.
- Bocsi, hogy közbe szólok, de merre találhatóm a mosdót? - kérdezett rá. Szerelmem csúnya nézése után - na meg mikor megmondtam merre is található az említett helyiség
– Nath kislisszolt, én meg Ed felé fordultam. Kérdő tekintetem láttán magyarázkodásba kezdett.
- Ne nézz így rám! - felelte, de nem tudta elrejteni teljesen vigyorát. Köztünk a féltékenység, mint dolog szinte minden naposnak számított. De ha nem is, akkor hetente legalább háromszor szerette volna valamelyik hímnek a nyakát kitekerni. Ez rettentően hízelgő számomra. Ugyan kinek ne lenne az? Hiszen így csak még jobban tudom, hogy szeret, és hogy mennyire is ragaszkodik hozzám. Na de engem sem kellett félteni.
- Szeretem mikor féltékeny vagy. - csókolgattam a nyakát, amit olyan finom bőr borított, hogy bárki megirigyelhetné. És ezt, csak is én puszilgathatom és harapdálhatom. Ajaj, a harapásról eszembe jutott Caleb. Hogy a retkes vérivó fajtáját vinné el!
- Nem is vagyok az! – válaszolta durcásan és olyan volt, mint egy rosszcsont óvódás.
- De. – vágtam vissza.
- De nem. – felelte ő is.
A végtelenségig folytathattuk volna vitánkat, főleg hogy ismertem szerelmem és nem utolsó sorban a saját természetemet, amik abból álltak, hogy hihetetlenül és majdhogynem bosszantóan makacsak voltak. De álltalába én nyerem az ilyen vitákat. Hiába de a – szerelmem szerint – csábítóan gyönyörű csokoládébarna szemeim, igen is nagy meggyőző képességgel rendelkeznek.
- Na, jó. – kezdett bele – Több oka is van, hogy miért vagyok vele olyan amilyen. Azon kívül pedig hálásnak kellene lennem, azért amit tett és hálás is vagyok csak…
- Csak? – kérdeztem vissza arcát simogatva egy kis bátorítás képen.
- Ahogy rád néz. – mondta hevesen. - Mintha kincset talált volna, de azt én találtam nem ő. Te az én kincsem vagy. - szorított magához és arcát mellkasomba fúrta. Más lány lehet, megsértődne, vagy ki kérné magának ezt a birtokló és tulajdon hangnemet. De én nem. Tudom, hogy mennyire kétségbeesetten szeretjük egymást. Én akkor sértődtem volna meg, ha nem így cselekszik.
- Edward. - toltam fel gyengéden fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. – Pontosan tudod, hogy az se érdekelne, ha szerelmes lenne belém…
- Még az sem kizárt… - motyogta alig érthetően.
- …én akkor is téged szeretlek, és mindig te leszel nekem az egyetlen, igazi. - fejeztem be megkezdett mondatomat vigyorogva.
- Oh, hát hogyne tudnám? - villantott felém egy csibészes vigyort. - De a gondolatait furcsa módón nagyon is tisztán halottam és tele van a feje hitetlenkedéssel és csodálattal meg talán egy kis kíváncsisággal is. Amúgy meg talán még bírnám is, ha nem mászna rád.
- Eddig még nem is mászott rám. - nevettem. Hihetetlen ez a pasi.
- Nem is ajánlom neki. - fenyegetőzött. Tudtam, hogy ha arra kerülne a so,r simán neki menne Nathnek. Hm… kis tigrisem.
- Az utolsó mondatod tükrébe, kérlek, egy picit próbáljatok kijönni egymással. - csókolgattam a nyakát puhítás képen.
- Miért olyan fontos neked, hogy jóban legyünk? Hiszen alig ismered. - kérdezte komolyan. Ez a dolog engem is elgondolkoztatott. Tényleg, tulajdonképpen én miért is kedvelem ennyire Nath-et? Talán azért mert vissza mert szólni a sziklaszilárd történelem tanárnak? Vagy, mert megmentett egy őrült karmai közül? Nem. Kétség kívül valami láthatatlan dolog miatt.
- Ne válaszolj, halottam az előbbi kis gondolatmenetedet…- nyomott csókot homlokomra.
- Ha nagyon nem szeretnél vele barátkozni, akkor nem kell. Ne haragudj, nem akarlak semmire sem kényszeríteni. - vallottam be félelmemet. Lehet, hogy túl parancsoló voltam?
- Semmi baj kicsim. Megteszem, ami tőlem telik. - bólintott majd abban a pillanatban a szóban forgó személy is feltűnt. Mind a ketten felé kaptuk tekintetünket, amit ő nem igazán viselt nyugodtan.
- Öhm… Nincs rajtam gatya vagy mi? - nézett szét magán zavartan.
- Bocsi. –kértem tőle elnézést. - Kérsz valami kaját vagy egy kávét esetleg? - milyen kis szorgalmas házi gazda lettem hirtelen.
- Nem köszi. Már mennem kéne. - utasította vissza a felajánlást. Zavartnak tűnt és kapkodónak, mintha megváltozott volna valami benne.
- Hívok neked egy taxit. - kelt fel Edward a kanapéról miután én kimásztam az öléből. Büszke voltam rá, hogy már is normálisabban kezd viselkedni vele.
- Nem szükséges. Kollégista vagyok. Tíz perc és haza érek. - eresztett meg egy mosolyt. Aztán mintha kergetnék egy „kösz mindent, sziasztok” beszólással már el is tűnt a bejárati ajtóba. Hát ezt meg mi lelte?
- Látod erről beszéltem! - mutatott rá a dolgokra szerelmem. A furcsaságokkal igaza volt. De ki nem, különös és furcsa az ismeretségembe. Nagyjából senki. Képesség nélküli barátaink is a maguk módján különcök.
- Hm… - ásítottam egy hatalmast. Pedig valami értelmes felelet akart lenni, de nem jött össze. A szemeim nyitva maradásán már csak a rajzfilmekből ismert szemhéj kitámasztós módszer segíthetne. De most egy zuhany is megteszi. Édesem mintha gondolatokat olvasna – hoppá, azt is csinálja – jött oda hozzám majd a hátára lendített.
- Hé! - nevettem fel. Szerettem ezeket a gondtalan, boldog pillanatainkat. Mert ilyenkor úgy tűnt minden rendben és minden szép és tökéletes. De csak a rózsaszín köd tette azzá, ami már jó pár éve előjön ilyenkor. Jobb, mint a drog.
- Imádom mikor annyira fáradt vagy, hogy teljesen rám hagyatkozol. - vigyorgott önelégült fejjel, miközben melltartóm levétele után bugyimat szedte le rólam. Persze hihetetlenül gyengéden és puhán.
- Ühüm. - nyögtem ki.
A fáradtságtól nem tudtam értelmesen beszélni, de valószínű az is rontott a helyzeten, hogy tökéletes valójában érzékeltük a másikat. Tökéletesen meztelenül. Önkéntelen nyaltam meg szám szélét. Szerelmem erre magához vont, megfogta fenekem és felemelt a földről. Ahhoz se volt energiám, hogy dereka köré fonjam lábaimat, de készségesen segített benne. Mint egy kígyó úgy tapadtam testére miközben belépett velem a zuhany alá. Egyik keze erősen tartott fenekemnél a másik kezével pedig megnyitotta a csapot. Végtelennek tűnő másodpercek múlva érték el a vízcseppek testemet. De bár ne folytak volna végig rajtam. Ugyan is a víz jéghideg volt.
- Edward! - sikoltottam. Álmosságomat mintha elfújták volna. De ez a szemét csak röhögött rajtam. – Ezt még visszakapod. - fenyegettem.
- Ugyan édesem. Legalább felébredtél. - rakott le lábaimra majd egyik karja átfogta derekamat a másik pedig gerincem mentén simított végig. Az érzéstől muszáj volt felnyögnöm. Áhá, szóval erre ment ki a játék.
- Remélem, tudod, hogy tipikus pasi vagy. - majd ezzel a lendülettel megragadtam kincsét. Egy pillanatig vágytól csillogó szemekkel nyögött fel majd akadozó nyelvel - mivel kezeim már rendesen dolgoztak rajta – próbált valami válasz félét összehozni.
- Mih… mihért mondod… ezt? – az élvezettől beszélni se tudott. Annyira ismertem már teste reakcióját, hogy hihetetlen hatékonyan tudtam eszméletlen kielégülést okozni számára.
- Téged is csak a szex érdekel. - természetesen csak ugrattam. Tisztában voltam mennyire nem csak a szex érdekli, sőt! De nem hagyhattam ki ezt. Ő azonban halálosan komolyan vette szavaimat. Elképzelni sem tudom mekkora erőfeszítésbe került az, hogy megragadja csuklómat és leállítson.
- Ez nem igaz. - fúrta bele tekintetét az enyémbe. Szemei szerelmesen csillogtak és meggyőzően.
- Valóban? – csak egy kicsit szerettem volna húzni az idegeit. Megpróbáltam megmozdítani kezemet, de ő nem engedte. Még szorosabban fonódtak újai kezemre, de még így is végtelenül gyengéden fogott.
- Ma nem szeretkezünk. - jelentette ki egy fura mosollyal. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez jó nekem vagy sem. Lehet az utóbbi?
Ez a kijelentés után mintha mi se történt volna kezébe nyomott a tusfürdőből és finoman érintve bőrömet mosdatni kezdett. Érzékien sóhajtoztam miközben mellemet tisztogatta, de úgy tűnt őt ez nem hatja meg. Máskor fogd be a szádat Bella! – rivalltam magamra. Egyre kezdett tudatosulni bennem, hogy Edward egy főnyeremény, lottó ötös, kincses láda és ehhez hasonló dolog. Melyik férfi tenné azt meg, hogy fél percre a saját élvezetétől leállítja szerelme kezét? Valószínű, hogy nem sok.
Talán csak egy.
Az se volt semmi mikor legérzékenyebb pontomnál körözött újaival. A beharapott ajkú, kínlódó szemű arcomra csak bamba vigyorral válaszolt. Aztán miután végzett velem megfürdött gyorsan ő is. Ahogy észrevettem már teljesen lenyugodott, aztán pár pillanat alatt elzárta a vizet, karjába kapott és a puha szőnyegen állított talpra. Egy édes csókot nyomott ajkamra majd belecsavart mindkettőnket egy törölközőbe. Vajon mivel érdemeltem ki ezt a szeretet és törődést? Érek én annyit egyáltalán?
- Még többet is… - suttogta fülembe, majd puszit nyomott nyakamra és pihe-puha ajkai birtokba vették az enyémeket. Az a nedves érintés egyszerűen leírhatatlan. Jé, még az elektromos szikrák is itt vannak! Mint mindig most is. Nyelve pajkosan csusszant ajkaim közé táncba hívva az enyémet.
Meg fogom ezt szokni valaha is? Egy emberöltő tuti kevés lesz és ezer százalék hogy ráncosan, öregen és őszen is ugyan ilyen szenvedéllyel leszünk egymás iránt. Ez a szerelem?
Életem lepkeszárny finoman simogatta le rólam a cseppeket. A plüsstörülköző lágyan kényeztette bőrömet. Majd hirtelen elszakadt számtól, szerencsére csak egy mondat erejéig.
- Tedd fel a kezed. - utasított lágyan én pedig eleget tettem kérésének. Édesen kisfiús mosollyal adta fel az egyik pólóját. Tökéletesen Edward illata volt. Bugyit nem adott rám… Minek is, nem igaz?
Összekulcsolta kezeinket - miután ő is magára kapott egy bokszert - majd a hálószobába mentünk. A legnagyobb szerelemmel bújtam oda hozzá és csúszattam egyik lábamat lábai közé. A takaró alatti meghitt melegség és szerelmem közelsége visszacsalogatta az álmot szemeimbe és már nem is éreztem a vágy feszítését.
- Bella, kérdezhetek valamit? – kezdett bele bizonytalanul.
- Persze. - motyogtam mellkasába.
- Te tényleg azt gondolod rólam?- kérdezte halkan. Önkéntelenül nevettem fel, de egy cseppnyi vidámság nem volt a hangomba.
- Nem… vagyis… Tudom, hogy mennyire szeretsz – villantotta rám azt a jól ismert Edwardos vigyort. - de annyira odaadó vagy és… lehet, hogy néha sokszor szeretném… de… - zavaros motyogása érthetetlennek tűnne mindenki másnak rajtam kívül.
- Én is ugyan annyira kívánlak mindig minden percben, mint te engem. - mosolyogtam rá pirulva. Na, erre is csak én vagyok képes. Tapsot Miss. Swannak a pirulós kislánynak.
- Szeretlek. - puszilta meg homlokomat.
- Én is szeretlek. - hajtottam le kómás fejemet. Hogy mitől volt kába én se tudtam. Vagy az álmosságtól vagy a monumentális szerelemtől. Edward erős, biztonságot nyújtó karjai között fénysebességgel vesztem el az álmok tengerébe a kellemes percek pedig képzeletembe is tovább folytatódtak. Reggel viszont a tévé hangjára ébredtem. Punnyadtam nyitottam ki szemeimet, Edward nem volt mellettem így hát csigalassúsággal kimásztam az ágyból és a nappali felé vettem az irányt. Kedvesem egy kávét szürcsölve bámulta a plazmát.
- Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva és mellé ülve egy csókot nyomtam ajkaira.
- Neked is. - mosolyogta majd kezembe nyomott egy kávét. Milyen figyelmes. De aztán szeme a tévére tért vissza. Már engem is nagyon érdekelt mit mutat az a doboz, ami ennyi figyelmet igényel, de amint megláttam a híreket egyből megértettem a helyzetet.
- Semmi baja nincsen. - simítottam végig arcán. Csak most vettem észre milyen feszült.
- Honnan tudod? - kérdezte csendesen. - Mi van, ha ő van az egyik koporsóba?- a hírekben több Irakban elhunyt katona temetését mutatták. Valahogy muszáj lesz megnyugtatnom őt.
- Nyugodj meg. Anyukád biztos szólt már volna. – próbáltam észérvekkel hatni rá.
- Biztosan igazad van. – motyogta - Sajnálom. - nézett rám bocsánatkérően. Ezért nem kéne mentegetőznie. Természetes hogy fél.
- Semmi baj. - öleltem át szorosan. Éreznie kell, hogy nincsen egyedül, aztán a másik szobába megszólalt Jason Mraz jól ismert száma és szerelmem felpattant.
- Egy perc. - mosolygott rám majd elsiettet telefonjáért. Tekintetem vissza tért a CNN-re. Nem sokáig nézhettem a tévét mikor meghallottam egy puffanást a hátam mögül. Azonnal oda kaptam a fejemet és szerelmemet láttam meg, ahogy véletlenül levert valamit, de nem ez taglózott le a legjobban.
Mikor a szemeibe néztem nem akartam elhinni, amit láttam. Edward csodálatos arcát most a szomorúság és a fájdalom, grimaszba torzította és már könnyek gyülekeztek szemeibe. Mint egy őrült úgy szaladtam oda hozzá. Hiszen épp az előbb beszéltünk róla, hogy lehetetlen… Tudtam mi történt, de nem akartam elhinni...
Nahát ehhez is elérkeztünk :D Egy év... jesszus isten :) Nem jövök a szokásos dumával... de
*-*
Igazából nagyon szívesen hoztam volna ma egy fejezetet nektek vagy egy novellát, de az előző fejezethez 0 azaz nulla komment érkezett közel három nap alatt. Kérdezem én... ennyire szar? Mert ha igen akkor miért nem írjátok meg? Mondjuk az is igaz hogy 13 ember a "tetszik" gombot megnyomta és köszönöm is nekik... de most tényleg fogalmam nincs mi van... azt tudnotok kell hogy az én szótáramban a komihatár szó nem létezik és nem is fog, de azért jól jönne pár vélemény.
És itt lett volna a második bejelenteni valóm... ha szeretnétek akkor csinálhatok Facebook-on egy csoportot blognak ahol egy csomó érdekességet részletet meg minden egyéb infót megtudhatnátok...
Hát bocsi a rossz hangvételű bejegyzésért, de ez van. Imádom ezt a történetet de nem tudom hogy ti egyáltalán szeretitek-e? Szóval hajrá... :D
Ééés még egyszer BOLDOG ELSŐ SZÜLINAPOT! egy éve fogalmazódott meg bennem az F.Sz.A. ötlete *merengő fej* :D
Itt is van az eheti adag! (= Küldeném Melindának örök komizómnak akinek remélem jól telt az utazása és n. Bellának mert olyan aranyos volt ahogy örült az ajánlásnak múltkor hogy most had örüljön megint :D A jövö hét fontos hét lesz a blog életébe aki kitalálja miért az kérhet valamit, akármit :D jah és tegnap elolvastam Jay Ashertől a 13 okom volt... c. könyvet és valami hihetetlen aki még nem olvasta az sürgősen tegye meg.(: Oldalt megint bővül a szereplők listája ;) Jó olvasást!!! *-*
ÜVEGEK
Nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki. Csitáry-Hock Tamás
- Az ott Lee? – kérdeztem. Próbáltam túl harsogni a zenét, de nem volt könnyű.
- Úgy tűnik. - felelte elgondolkozva, szerelmem. Úgy látom ő se tudott róla, hogy egyik legjobb barátunk ugyan ott dolgozik, mint mi. De ez jó volt. Már eddig is olyan a Black&White-ban dolgozni mintha egy nagy család venne körül, de most még jobban úgy tűnt. Furcsa, hogy az ember – jelen esetben én - élete akkor ér révbe mikor szinte mindenkit elveszített. – Szerinted Ryen is itt van? - kérdezte izgatottan.
Hát igen. Miután bátyám benn ragadt a könyvben, szerelmem barátok téren nagyon sokáig egyedül volt, de aztán az egyetem magával hozta Ryent és szinte azonnal jóban lettek. Tudom, hogy nem képes pótolni egy olyan igaz barátot, mint Josh és ő voltak, de talán enyhíti egy kicsit, és ha majd egyszer testvérem is megint velünk lesz, ők lehetnének a nyerő hármas.
Közben elindultunk a pulthoz kérni valami koktél szerűséget. Lehet, csodálkoztok, hogy nem valami olyan mondtam, most hogy vodka és whisky. Ennek két oka van. Az első az, hogy egyikünk sem szeret részeg lenni, de kedveljük az alkoholt, így iszunk, de mértékkel. A második pedig az, hogy a whiskynek van a világon a legborzalmasabb íze. Mikor először megkóstoltam majdnem kidobtam a taccsot, nem sok tartott vissza tőle. Na de a pultnál jártunk mikor is észrevettem még valakit.
- Ryen! - kiáltott fel szerelmem. Ami azonnal röhögésbe ment át, amikor az említett személy, meghallotta nevét kiejtette kezéből a Metaxás üveget. Úgy látom, van még mit tanulni a kis újoncunknak.
- A frászt hozod rám haver. - méltatlankodott miközben kiadott kettő – valószínűleg vodka félét – rövidet egy elég illuminált állapotú pasinak.
- Hogy - hogy itt dolgoztok ti is? - kérdeztem rá.
- Mi is? – értetlenkedett. Sose volt komplett, dehogy ennyire elfelejtett, hogy a barátnője azt a posztot tölti be, amit én is szoktam… – Ja, bocs, csak ez baromi nehéz srácok! - nyögött fel csalódottan. – Fogalmam nincs, hogyan csinálod olyan profin haver! - nézett rá Edwardra.
- Tapasztalat. – felelte - Nekem sem ment elsőre. Na meg persze én se egyedül tanultam meg.
- Na, ja. Nem akarsz beállni te is? - kérdezte miközben kiszolgált pár embert.
- Ma szabadnaposok vagyunk. - felelte. Mire Ryen lemondóan felsóhajtott. Aztán valaki kért egy Mohitót ő meg egy laza mozdulattal meg akarta pörgetni az üveget, de az megint csak a földön landolt. Kezdtem nagyon sajnálni szegényt.
- Kicsim, csak egy fél óra. - súgta fülembe szerelmem. - Nem bírom nézni, ahogy szenved. - teljes mértékben megértettem őt. Én is segítettem volna Lee-nek, de ahogy láttam és halottam nem volt szüksége rá.
- Menny csak addig beszélek Drake-kel. – nyomtam csókot ajkaira. Majd együtt bementünk a pult mögé. Életem felvette a fekete pincéreknek való kötényt - aminek fogalmam sincs mi a hivatalos neve - és bőszen magyarázni kezdett barátjának. Nem hiába volt ő a tanító. Szerelmem a legjobb koktélkészítő ember a környéken, ráadásul hibátlanul dobálgatta az üvegeket is. Soha nem fogom érteni honnan, tudja ezeket. Hátam mögött hagytam a két férfit, aztán főnököm irodája felé vettem az irányt.
Bekopogtam az ajtón, amire csinos betűkkel csak a „főnök” szó volt ráfirkantva. Valaki nagyképűségnek hinné ezt vagy, hogy az említett személy azt hiszi magáról, hogy ő a világ közepe. De ez nem volt igaz. Drake a világ legaranyosabb harmincas évei elején járó férfi, akivel valaha találkoztam. Viszont ezt is csak azt tudta így kijelenteni, aki ismerte őt. Mivel fekete bőre és kigyúrt tetkós kinézete alapján egy New York-i gengszter film főszereplőjének tűnt.
A kopogásom után nem sokkal, halottam a mély hangon kimondott „szabad” szót. Én pedig gondolkozás nélkül beléptem.
- Bella! - ragyogott fel az arca és kinézett a papírjai közül majd felállt és megölelt. Nem volt szokatlan ez az érintkezés. Hihetetlenül bírtam őt, ennek ellenére mindig a fejembe volt, hogy ő a munkaadóm.
- Főnök. - vigyorogtam rá. - Hirtelen irodakukac lettél? - kérdeztem rá vidáman és fejemmel az íróasztalon lévő papír kupac felé biccentetem.
- Ja, hogy az… - kezdte. - Felújítási papírok. Elég jól megy ez a hely Bella. Szóval kell egy kis változás. Persze majd kérem a segítségeteket is Eddel. Tényleg ő hol van? Azt hittem, hogy elválaszthatatlanok vagytok. - vigyorgott rám kajánul.
- Kezelésbe veszi Ryent. - nevettem fel. Elképzeltem, ahogyan fél óra alatt hány üveg pia végzi a padlón és természetesen nem szerelmem kezeinek köszönhetően.
- Hűha. Keményfába vágta a fejszéjét. - nevetett fel. Akkor minek vette fel őt? Nem értem.
- Hé, ne néz így rám. - mentegetőzött. - Kellett a munkaerő. Különben is, majd Ed szépen megtanítja az alkoholos üveg dobálás művészetének minden fortéjára. - Ezt olyan komolyan és olyan fapofával adta elő, hogy a végére hasamat fogtam a nevetéstől. Nem tudott nem mosolyogni rajtam. - Na, menjünk, nézzük meg szívszerelmedet és haverját. - toloncolt ki az irodából.
- Egyébként jövő héten kezdhetek? - kérdeztem meg. Már nagyon izgatott voltam miatta. Mindig is imádtam itt dolgozni. Álmaim munka helye.
- Naná. - válaszolta. – Te vagy a legjobb! - Ölelte át a vállamat. – Veletek, srácok megfogtam az isten lábát. - nevetett. – Amúgy Lee a barátnőd ugye?- kérdezte meg félve. Nem értettem reakcióját.
- Igen. - mondtam. Mire kifújta a levegőt, de kérdő pillantásom beszédre késztette.
- Csak nem akartam olyat melléd rakni, akivel esetleg nem vagy jóba. Nem kell a felesleges cicaharc. - vigyorgott. Végül is érthető, de szerencsére Lee volt a csaj és nem az egyetem egyik címeres ribanca. Beszélgetésünk közben odaértünk a fiúkhoz. Az, ami fogadott nem állt távol képzeletem szüleményétől. A padlón tócsákban állt az alkohol.
- Hányadik üveg? - mutatott rá, Drake a Ryen kezében lévő likőrös cuccra. Irtózatosan zavarban volt barátunk. Meg tudtam érteni. Az első nap leégni a főnök előtt nem lehet egy kellemes érzés.
- A kilencedik. – vágta rá szerelmem vigyorogva. - Helló főnök! - rázott kezet vele, akinek a szám hallatán csak egy lemondó sóhaj hagyta el ajkait. De a remény ott csillogott a szemébe. Aztán ránk nézett.
- De most… te és te!!! - nyomás bulizni - Mert ma nem dolgozni vagytok itt. - parancsolt ránk szigorú hangnemben. Nekünk sem kellett kétszer mondani ezt a táncoljunk témát, egyből a tömegbe indultunk. Lee pont abban a pillanatban kezdett bele a kedvenc számomba.
Oh, még nem is említettem? Annyit beszéltünk Ryenről, hogy menyasszonya ki is maradt az analizálásból. Na, akkor. Én és legjobb barátnőm vagyunk a Dj. De ne gondoljatok semmi rosszra. Nem olyan cici kivillantós playboy macás Dj-k vagyunk. Csupán imádjuk mixelni a számokat, de nekem volt egy másik oka is. Utáltam közönség előtt zenélni vagy énekelni. Pedig mások szerint jó hangom van. Szerintem csak tűrhető, de egy diszkós zenébe simán belefér. Így hát nem egy és nem is kettő olyan zeneszám van, amit én írtam vagy szereztem, és mivel itt senki se rád figyel, hanem a partnerére nem is érzem magam feszélyezve. Szóval hol is tartottam? Ja, igen… Tánc, kedvenc szám. Akkor bulizzunk!
A zene ütemére mozgattam csípőmet szerelmemnek háttal. Ő pedig kezeivel szorosan tartott és velem együtt mozgott. Néha őrjítően végig simított bizonyos testrészeimen, de egyik mozdulata se volt közönséges. Inkább nevezhetném gyengédnek, szerelmesnek és szenvedélyesnek. Pont, mint ő maga.
Imádtunk táncolni. Azt hiszem, mondhatom többes számba is, mivel jól tudtam, hogy ezek a percek azok, mikor mind a kettőnk feje kiürül és csak ő és én vagyunk. Mintha táncközben egy buborék választana el a külvilágtól, ami abban a pillanatban szétrobbanhat, hogy a zene leáll vagy mi állunk meg. Kedvesem maga elé fordított. Szeme elképesztően izgatóan csillogott. Nyugi Bella! Ne feledd egy klubban vagy és nem a hálószobába. De mikor ilyen vakítóan zöld szemei vannak… mintha azokkal akarna becsalogatni az erdőbe. Jesszus Isabella! Na, most állj le! Nem tudtam nem észrevenni szerelmem remegő ajkait, amik a visszatartott nevetéstől mozogtak. Basszus, ugye nem halotta azt, amit előbb gondoltam? Kérlek, kérlek, kérlek!
- Szerintem otthon kényelmesebb lenne. - súgta fülembe. Na, jó hol lehet elsüllyedni? A fejem vörösen villogott. De tulajdonképpen miért is vagyok zavarba? Hiszen ő életem szerelme nem? Akkor meg? A válasz egyszerű volt: én ilyen vagyok.
Nem engedtem neki, hogy még több ego szálljon abba a szexis fejébe így hát nyaka köré tekertem karjaimat és ajakaira tapadtam. Mint két pióca. Kettő összenőtt pióca. Akkor és ott – na meg elég sűrűn, máskor is – úgy éreztem soha nem akarok elválni tőle. Egy idő után már nem csak ajkai kényeztettek nyelve is beszállt a játékban én meg egyre jobban elolvadtam. Szerelmem fenekemre tette kezeit, nem is tudja mekkora támasz ez nekem és nem utolsó sorban nagyon is felvillanyoz, ahogyan finoman simogatja hátsó felemet.
Kit akarok hülyíteni? Pontosan tudja milyen hatással van rám és ennek akkor is tudatában lenne, ha nem olvasna a gondolatokban. Képtelenek voltunk elszakadni egymástól pedig már a zene is váltott, csak táncoltunk és csókolóztunk, míg nem szerelmem szakította meg a pillanatot, mondván igyunk valamit. Egyet kellett értenem vele.
- Kettő Margaritát, haver! – szólt Ryennek szerelmem. A fiú megpörgette az üveget. Ejha! Elég jól fejlődik a srác. Egy perc múlva már a koktélunkat ittuk szerelmemmel.
- Hé Ed! - Drake hangja szállt felénk. - Gyere velem egy pillanatra. - kérte. Edward pedig egy gyors csókot követően elindult, de még hallottam, ahogy barátjának egy „Vigyázz rá” –t „odasúg” majd eltűntek. Én meg nem is tudtam mit kéne csinálnom. Remélem, hamar visszatér kedvesem. Köztudott volt, hogy én nem szerettem egyedül ilyen helyekre mászkálni. Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, ha volt mellettem egy erős férfi igaz most itt van Ryen, de az azért mégse ugyan az mintha a szerelmed vigyázna rád. Félelmem be is igazolódott mikor az egyik igen csak ittas pasi oda jött hozzám.
- Szia, cica! - Adjatok, egy vödröt hánynom kell. Fúj! Keze közeledett derekam felé engem meg a hideg rázott. Hát ez nagyon hülye! Nem igaz hogy nem veszi észre, hogy húzzon innen.
- Édesem hát itt vagy! - jött oda mellém Ryen. Mi az, ott hagyta a pultot? A pasi eléggé döbbent fejet vágott mikor meghallotta az édesem kifejezést. Barátom pedig olyan igazi birtokló, na, tűnj a fenébe pillantással meredt rá. Egy perces néma csend után a pasas elment. Hál istennek!
- Köszönöm! - néztem rá Ryenre. Mire kaptam egy igazi csibészes vigyort.
- Ugyan semmiség. Edwarddal megvédjük egymás barátnőjét. Legalább mi fogjunk össze. - ölelt meg. Mondtam már, hogy nagyon bírom ezt a gyereket?
- Na, most nyomás vissza a pult mögé. - pirítottam rá. Azért miattam nem kéne kirúgatnia magát az első napon.
- Igen is kapitány! - vigyorgott majd visszament dolgozni én meg folytattam a semmittevést. Még csak tizenöt perce hagyott itt, de én már most kezdek bedilizni. Aztán Lee-t kezdtem figyelni. Ahogyan a terem közepén lévő magasított emelvénybe keveri a zenéket pont ott ahol én szoktam. Egész jól csinálta a dolgát. Olyan jól, hogy már kényszerűen is ringatózni kezdtem a zenére. De a nyugalmam nem tartott sokáig.
- Hello kislány! - jött egy mély hang mellőlem. Anélkül, hogy ránéznék, tudom, hogy tipikusan olyan pasi, aki el van szállva magától és az ilyenekért egy üres fejű pláza cica majd megőrül. De én nem voltam az!
- Bocs, de nem érek rá. - majd azzal a lendülettel mentem is volna tovább, de nem engedett. Keze erősen markolta meg a csuklómat. Na jó, ebből már most elegem van.
- Ne kéresd magad szivi! - mormolta. Szivi? Tudja, ám hogy kit szivizzen! Azt, akit most jól neveltségemből nem szeretnék kimondani.
- Mit nem értettél az előző válaszomon? - kérdeztem rá. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Én is tudok ám bunkó lenni. Nem kell ahhoz nagy tudás.
- Nálam nincs olyan hogy nem. - rántott magához. Kétségkívül az ilyeneket olvasnám bele egy kőkemény horror regénybe.
- Nálam viszont van. - vágtam vissza majd próbáltam kiszabadulni mancsai közül, de nem igazán sikerült.
- Engedd el! - ragadta meg a kezét Ryen – már amennyire a pulton áthajolva tudta. A pasi viszont nevetni kezdett. Nem igaz, hogy egy éjszaka ketten is megtalálnak. Hol van már Edward?
- Szerintem a csaj nem ezt akarja. - húzott magához közelebb. Ez kezd egyre nyomasztóbbá válni. Jöjjön már valaki.
- Te tényleg ilyen hülye vagy? - szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ha kell Ryen ráugrik a fickóra. De nem kellett miattam verekedni.
- A vodkánkat kérnénk ember! - jött a hátam mögül egy enyhén dühös férfihang. Ryen felé néztem és egy „menny már” pillantással próbáltam tudtára adni, hogy a munkáját végezze, majd én megoldom. Azonban nagyon is hálás voltam neki. De a férfi nem igazán akart békén hagyni. tervezgetni kezdtem. Ha felemelem a térdemet – persze nagy lendülettel – pont a két lába közé fog menni. Oké Bella! Egy… Kettő… de a harmadikat nem tudtam befejezni.
- Nem látod, hogy a hölgy nem akar semmit tőled? – rángatta le rólam – meglepetésemre sikeresen – egy ismerős fiú. Csak tudnám hol láttam már!
- Vedd le rólam a kezed. – szólt vissza fogva tartóm.
- Mért, mi lesz? – vágott vissza. Nem igaz, hogy nem jut eszembe.
- Beverem a képed haver! - aztán neki rontott. Földbe gyökerezett a lábam, most fussak el vagy szedjem szét őket? Csak egy lány vagyok az istenért!
- Jól vagy Bella? - szorított magához riadtan, Edward. Na, végre! Azt hittem már sose jön.
- Én jól! De az a srác nem lesz jól. - mutattam rá megmentőmre. Mind kettő elég részeg volt már ahhoz, hogy elvetemülten hemperegjen a földön. Körülöttük már egész kis csapat „szurkoló” összegyűlt.
Egyetlen pillantásomból megértette szerelmem mit is akarok, majd egy perc múlva már a kidobó ember segítségével szétválasztották a verekedőket. Mint két felbőszült bika úgy fújtak egymásra, mikor pedig arra a pasira néztem, aki megmentet, beugrott honnan ismerem. Nathan Colmen aki szembeszállt a töri tanárral.
- Na, tűnés innen. - mondta nekik a kidobó, de Nathan-t nem engedtem, hogy kivigyék. Így hát szerelmem felültette az egyik székre.
- Ó basszus. - nyúlt fejéhez. Elég ramatyul festett. Szemöldöke és szája felszakadva, arca csupa vér.
- Sajnálom. - mondtam. Nem akartam senkinek, hogy miattam így összeverjék.
- Ugyan. - legyintett. - Az ilyen bulikban kötelességemnek érzem minden hölgyet megvédeni a részeges barmoktól.
- Azért te sem panaszkodhatsz. - mondta neki Ryen. De Nath csak elvigyorodott.
- Az adósod vagyok haver. - veregette hátba szerelmem.
- Egyébként Bella vagyok ő Ryen ő pedig Edward. - mutattam be őket.
- Nathan. - rázott kezet a fiúkkal. - De én most mennék szóval…
- Előbb össze kéne varrni a szemöldöködet. - akadékoskodtam.
- Inkább a halál, mint hogy én valaha is orvoshoz mennyek. - nevettet fel keserűen. Nem tudom mi volt ebben olyan vicces.
- Akkor gyere, hátra majd én megcsinálom. - erősködtem.
- Tényleg semmi bajom. – vetette ellen.
- Nem tudod meggyőzni haver. - szorított magához kedvesem. - Koleszos vagy? - kérdezte.
- Öhm… igen. - válaszolta értetlenül. Én se tudtam miért fontos ez.
- Akkor gyere, hazaviszünk. - felelte. - Szia Ryen! Holnap találkozunk! - köszönt el szerelmem majd az ajtó felé indultunk. Volt egy olyan érzésem, hogy ez az este még tartogat nekünk némi meglepetést.
Itt van az újabb rész :D Már pénteken felkerült volna de aztán valahogy mégse :P Küldeném Melindának n.Bellának és Kingának. Mivel ők komiztak az előzőhöz.(: Jó olvasást!!! :D
ELTÖKÉLTSÉG
Még vár ránk ez a föld Ezen kell, hogy éljünk, szebb jövőt Még vár ránk ez a harc Mire vársz? Mit akarsz? Még vár ránk ez a föld Van egy élet rá a vég előtt, hogy visszaadjuk még mi kölcsönben csupán a miénk. AFC
- Bella! Hallasz engem kicsim? - Edward hangja kétségbeesetten kérlelt, hogy ébredjek fel. Szemeim azonban nem akartak engedelmeskedni. – Kérlek Bella! – éreztem, hogy puha keze végig simít arcomon, ajkai pedig szemhéjamat csókolták. Úgy tűnt minden erőm elszállt, egy müzlis tálba több élet volt abban a pillanatban, mint bennem. De fel akartam ébredni és el szerettem volna mondani a történteket életem szerelmének. Muszáj volt, hogy tudjon róla viszont ez félig ájultan nehéz lesz. – Szerelmem könyörgöm, ébredj fel! - hangja olyan meggyötörten hangzott, hogy legszívesebben kiabálva adtam volna tudtára, hogy semmi bajom és egy szenvedélyes csókba megköszönöm neki támogatását. – A fenébe is, ha megtudom ki tette ezt, a saját kezemmel…- nem engedtem, hogy befejezze ezt a gondolatmenetet. Bár imádtam, amikor így védelmezi a szeretteit, főként mikor engem. Ilyenkor olyan mintha én lennék a legdrágább kincs az életébe.
- Hé! Ne gondolj butaságokra. - nyöszörögtem és lassan már a szememet is megtaláltam, hogy használatba vegyem. Egy erős kéz kulcsolódott az enyémbe.
- Istenem Bella! Mi történt veled? - kérdezte aggódóan. Bele néztem fáradt szemeibe és szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Torkom olyan volt, mint a Szahara homokja.
Szerelmem felpattant mellőlem majd egy pohár bubis vízzel tért vissza. Hm… úgy ismer, mint a rossz pénzt. A buborékok nekem olyanok, mint a koffein vagy a cigaretta másoknak. Kiváló ébren tartó egy átbulizott éjszaka után. Most sem volt másként, a szavak – miután kiittam a poharat – csak úgy ömlöttek belőlem.
- Caleb megint eljött. – nyeltem egy nagyot majd folytattam. Hiába, de a jelenléte még mindig érződött bennem.
- Mi csinált veled?- követelte gyengéden.
- Hát inkább az a kérdés, hogy mit mondott. - motyogtam.
Nem is tudtam, igazán hogyan fogjak neki a dolognak, szerelmem érezte bizonytalanságomat. Felültetett – megjegyzem, eddig észre sem vettem, hogy a kanapén fekszem – majd mellém telepedett és kezei közé fogta arcomat.
- Mond el kincsem. –kérte lágyan miközben tekintetünk eggyé olvadt. Hihetetlen, hogy még mindig egyetlen egy pillantásával el tud kápráztatni.
- Az elején – vettem egy mély lélegzetet – csak össze-vissza hadovált aztán azt… azt mondta, hogy ne keressük tovább a könyvet, mert nem kell neki…
- De hát eddig azért járt a nyakunkra, mert minden áron vissza akart menni. - nézett rám értetlenül.
- Igen. De most azt mondta, hogy neki sokkal jobb itt és hogy… hogy… – komolyan nem ismertem magamra. Hogyan gyengülhetek el ennyire?
- Hogy?- simogatta Edward a hátamat. Érintése elképesztően nyugtatató hatást gyakorolt rám.
- Minden könyvet elégetett Edward! Mindet… Hogyan fogjuk megtalálni így Josht? Soha többet nem fog kikerülni abból az egy kiadásos egérrágta szemétből. - a mondat végére szemeimből a könny is kicsordult. Azonban nem teljesen voltak ezek a fájdalom cseppjei. Betudható a düh és a kétségbeesés eredményeképp is. Hiszen hogy jön ő ahhoz, hogy ilyet tegyen?
- Mi csinálunk most? – kérdeztem rekedten. Edward nem is hinné mekkora segítség ő nekem. Mellettem volt mikor elvesztettem a szüleimet, a bátyámat. A legnagyobb rossz esetén se fordul ellenem. Nem tudnám elképzelni az életemet nélküle.
- Van egy ötletem, de most nem kell ezzel foglalkoznunk a keresést is csak szünetbe végezhetjük. - teljes mértékbe igaza van, de milyen ötletről is beszélt? Ha Edwardnak van, egy ötlete az álltalába mindig sikerrel végződik. Tényleg jobb lesz, ha most nem foglalkozunk ezzel. - Caleb nem bántott téged?
- Hát… - nyúltam fejemhez – azt hiszem leütött mikor megégettem a kezét. - válaszoltam elgondolkodva. – És Te jól vagy? – bontakoztam ki öleléséből csak, hogy tüzetesen végig nézzem. Egyetlen sérülést sem láttam rajta.
- Miért ne lennék jól? – nézett rám kérdőn. Nem is tud a meggyilkolt lányról?
- Caleb azt mondta, hogy a diszkó előtt megölt egy lányt. – motyogtam halkan. Lehetséges, hogy csak be akart ijeszteni?
- Nem hiszem, hogy hazudott. – a gondolatolvasós tehetsége már megint visszatért – Ugyan is két órát kellett várnom mire elszabadultam. Ezért is értem haza ilyen későn, de a rendőrök azt mondták, hogy „csak” elütöttek egy lányt. – rajzolt macskakörmöket a levegőbe - Nyilván nem akarják nagydobra verni, hogy már ez a hetedik állattámadásnak titulált haláleset. Ez a vámpír azt hiszi, hogy senkinek sem tűnik fel?- az utolsó mondatot nyilván költői kérdésnek szánta, de én mégis válaszoltam rá.
- Szerintem pontosan tudja, mit csinál, és attól félek, valami mást is tervez. Nem hiszem, hogy csak úgy annyiba hagyja a dolgokat és akkor mostantól nem is látjuk majd. – nekem eléggé sántított a dolog. Különben sem hiszem, hogy minden könyvet tönkretett. Ő annál alaposabb férfi. Egy tutira van neki tartalék. Már csak azt kell megtudnunk, hogy hol.
- Mi lenne, ha eltennénk magunkat holnapra? – ajánlotta kedvesem – Vagy is mára? Mivel már reggel nyolc is elmúlt. – csábító dolognak tűnt, hogy lógjunk egy napot a suliból. Holnap úgy is hétvége.
- Ha már a második tanítási napra nem akarunk bemenni mi, lesz velünk később? - vontam fel az egyik szemöldökömet. Mire kaptam egy nevetős csókot ajkaimra.
- Majd csak kibírjuk valahogy. – és felsegített a kanapéról. Egyértelműen eldöntöttük, hogy fáradtságra hivatkozva nem fogunk ma bemenni az egyetemre. De ha bemennénk, se lenne semmi értelme. Az első órán simán elaludnák.
Már az ágyban voltam mikor szerelmem visszaért a zuhanyzásból. Izmos mellkasán pont abban a pillanatban folyt végig egy vízcsepp. Mintha csak az én kínzásomra találták volna ki. Aj… ráadásul csak egy szál törülközőbe feszített, amit egy másik pillanatban lerántott magáról. Azt az ego mániás, perverz vigyort egyszer úgy letörülném a képéről! Pontosan tudja, hogy ezzel az őrületbe tud kergetni erre mit csinál? Gr… inkább becsuktam a szemeimet, hogy ne lássam ezt a félistent, aki előttem veszi fel bokszerét. Az ágy megemelkedett, ahogy szerelmem mellém feküdt. Erős kezei a mellkasára húztak majd hátamat simogatva próbált elaltatni. Ez viszont olyan „jól” sikerült, hogy előbb aludt el ő, mint én. Na, nem mintha az altatási módszerekkel lett volna a probléma. Csupán én bizonyultam rossz alanynak.
Az agyam kattogott értelmes és kevésbé értelmes dolgokon. Na meg persze a különös történéseken. Mint például, ha jól emlékszem a szoba ablak betörött az előbb mikor pedig bejöttünk még egyetlen egy karc sem volt rajta. Aztán az elmélkedést olyan szinten végeztem, hogy eljutottam a képességemig. Megint előjöttek ugyanazok a kérdések. Miért pont nekem van ez a képességem? És van egyáltalán ezen a bolygón még valaki, akinek van? Miért kaptam én ezt, ha eddig csak csupa fájdalmas dolgot tettem vele? A miértek kezdenek kikészíteni…
- Miért nem alszol kicsim? – még egy miért. A hirtelen hangtól azonban megugrottam. Pedig csak szerelmem szólt hozzám álmosan. Nem válaszoltam erre az egyszerű kérdésre. Nem akartam még jobban lefárasztani a hülye gondolataimmal.
- Neked nincsenek hülye gondolataid. - simított végig hajamon mire én még közelebb bújtam hozzá.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek. - nyomtam egy lágy csókot ajkaira.
- Te bármikor felébreszthetsz! - mosolygott majd birtokba vette ajkaimat.
Nem bírtam betelni vele. Érintései pedig mintha egy csapásra eltüntették volna minden fájó emlékemet. Egész testével betakart engem. Mint valami puha és meleg takaró, ami vágyfokozó öblítővel mostak ki. Kár lett volna tagadni, hogy minden porcikája izgatja fantáziámat. Na, nem mintha nem ismerném már tetőtől talpig.
Keze végig simított testemen megállapodva fenekemnél. Két csodás évünk alatt már megtanultam, hogy életem nagyon is szereti az említett testrészemet. Szerencsére pólót nem viselt. Különben is felesleges lenne. Miért vonjuk meg magunktól a jót, nem igaz? Kezeim végig szántottak izmos hátán, ujjaim kitapintottak minden izmot, miközben ajkai már nyakamat csókolgatták. Egy hatalmasat nyögtem mikor Edward beleharapott nyakam bőrébe. Egyszerűen nem tudtam megunni, amit csinál. Még most is ugyanolyan szenvedéllyel vagyunk egymás iránt, mint régen. Egész nap tudnék vele szeretkezni. Úgy látszik ezzel kedvesem is így volt mivel csak arra eszméltem fel, hogy meztelenül fekszem alatta, ajkai pedig legérzékenyebb pontom felé tartanak. Nem hagyhattam neki, hogy csak ő kényeztessen. Milyen barátnő lennék akkor? Egy határozott mozdulattal megfordítottam testhelyzetünket és felültem szerelmem csípőjén. Vágya pontosan nekem feszült én pedig a végletekig szerettem volna tüzelni őt. Először lassan majd őrült tempóba kezdtem mozgatni csípőmet.
Az ilyenkori tekintetét sose tudom elfelejteni. Mintha egyetlen pillantásával fel tudna falni, olyan izgatóan és vággyal teli szemekkel néz rám, hogy az agyam eldobom. Szemei pedig csak még jobban csillognak, mint általába. Ráhajoltam mellkasára, ajkaim eszméletlenül kívánatos felsőtestén kalandoztak. A szálkás testétől elvesztettem az eszemet is. Szenvedélyemben ajkaim közé vettem, mellbimbóját és egy ügyes mozdulattal leszedtem róla bokszerét. Meztelen testünk vágytól égett. Szerelmem férfias nyögései is csak olaj volt a tűzre. Azt hiszem akkor veszítette el a fejét mikor végtelenül gyengéden számba vettem férfiasságát. Csak egy pillanat volt az egész és felrántott magához majd ő is felült. Zihálva próbáltunk még közelebb kerülni egymáshoz és miután megemeltem csípőmet szerelmem magára húzott. Felsikoltottam a rám törő gyönyörtől. Teljesen eltűnt bennem és én újra és újra elmerültem kényeztetésébe. Ajkai, ha nem az én ajkaimat becézgették, akkor melleimen tevékenykedtek. De az érzés leírhatatlan volt. Mindig is elsöprő érzés, mikor szerelmeskedtünk, de az ilyen vad, szenvedélyes együttlétek, amikor mind a kettőnknek csak az volt fontos, hogy a másiknak mennyei legyen, ezekért bármit oda adtam volna. Éreztem, hogy közel a vég, életemnek sem kellett sok. Egy utolsó merítkezett belém majd megmarkolva a derekamat elélvezett. A mozgást viszont szerencsére nem hagyta abba, így hát nem kellett néhány mozdulat és én is követtem őt a mennyországba.
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy teljes mértékbe megnyugodtam és lehiggadtam. A szex a legnagyobb ideglazító, pontosítok a szeretkezés az. A szex az egy teljesen más tészta, ráadásul ilyen nálunk még soha nem is történt meg. Egyszer se történt csak sima szex, mindig a mély érzelmek voltak előtérbe.
- Ha mindig ilyen lesz az ébresztőm, akkor máskor is kérek belőle. – vigyorgott rám kajánul. A kis perverz! Ch… Bella pont te mondod. Stréber létedre, aki nem ismer, ezek láttán azt mondaná rád, hogy nimfomániás vagy.
- Még meggondolom. - vigyorogtam rá pimaszul.
- Oh, igen? Ha megérzéseim nem csalnak, a gondolataid teljesen ellent mondanak szavaidnak. - mondta. Mi a fene? Még a végén átiratkozik pszichológus szakra.
- Talán igazad van. - túrtam bele amúgy is szénakazalnak kinéző hajamba. Majd a következő pillanatban egy hatalmas ásítás tört rám. Az előbbi akciónknak köszönhetően teljesen lenyugodtam és nem utolsó sorban elfáradtam. De ami a legfontosabb dolog, rájöttem, hogy bármint meg tudunk oldani együtt, és ha eltervezünk valamit, azt meg is valósítható csak akarni kell.
- Látom elálmosodtál. - jegyezte meg. Most nem volt erőm visszaszólni, csak egy bólintásra futotta, és mint egy kiscica úgy bújtam oda szerelmemhez.
- Szép almokat édesem! – nyomott puszit fejemre. Ennél szebb nem is lehetne… Pár perc múlva pedig már el is nyomott az álom.
Most nem mentem vissza a múltba, nem éltem át újra a szörnyűségeket. Sőt álomtalan volt az éjszakám vagy nappalom. Viszont egy elég hangos csörömpölésre keltem. Kezeimmel Edward után kutattam, de nem volt mellettem. Szemeim azonnal felpattantak, ahogy ez tudatosult bennem. A legrosszabb dolgok játszódtak le agyamba. Nagyon halkan felpattantam az ágyból és a konyha felé vettem az irányt. A szívem a torkomba dobogott.
- Csak én vagyok az kincsem. - halottam meg bentről egy mosolygós hangot. Na, jól Bella azt hiszem el kéne menned egy pszichológushoz.
- Megijeszt… - nem tudtam végig mondani, amit akartam. A látvány nevetésre késztetett. Edward szexisen, bronzosan, kócos haja most tele volt liszttel, valószínűleg a hajba túrások alatt került oda. A konyha pedig romokba hevert.
- Nem szép dolog kinevetni a másikat. – olyan volt, mint egy ötéves kisfiú.
- Ne haragudj, sajnálom. - rohantam oda hozzá és karjaimba zártam. - Az meg mi akart lenni? – Mutattam a tányérban lévő valamire.
- Palacsinta, neked. – sóhajtott fel.
- Te sütöttél nekem? - tátottam el a számat. Hihetetlen. Egészen különös szerelmem főzőtudománya, mivel a kis pitiáner dolgokat nem képes elkészíteni, de a bonyolultabb ételeket a kisujjából kirázza.
- Hát a sütés az erős szó. - motyogta. De nem érdekelt, szerelmem ajkaira nyomtam az enyémeket és egy olyan csókot adtam neki, hogy szerintem még a nevét is elfelejtette.
Ezek után normálisan is megvacsiztunk. Kidobtam az égett dolgokat, de mikor ránéztem az órára kicsit meglepődtem. Fél hetet mutatott. Ennyit aludtunk volna? Hm… és holnap nincsen suli.
- Nem megyünk el este a Black&White-ba? - munkahelyünk ideális kikapcsolódásnak tűnt. Különben is beszélnem kellett Drake-kel a diszkó főnökével. Szerelmem rábólintott a dologra. Ma nem kellett dolgozni, szóval kezdődhet a Buli!
![Evcu írásai [Földre szállt angyal és más történetek]](http://3.bp.blogspot.com/-UAVBmB0dZ4E/TXJq3or8ymI/AAAAAAAAAlc/hsTqN37AAtI/s1600/homok%25C3%25B3ra066.jpg)
