58.fejezet--Tél

Itt a friss :D Küldeném minden kedves komizónak aki vette a fáradtságot és írt pár sort. Innentől megint beindulnak a dolgok szóval nem vállalok felelősséget a vége miatt :D
Jó olvasást!!!+.+




Ennyi volt. Azt hiszem, hogy elolvadtam. Lehetne egy kisgyermek ennél is csodálatosabb? Előbbi sikoltásom a meglepettségnek tudható be. Ugyanis Theodor repült. Repült!!! Vagyis hát próbálkozott aprócska szárnyaival. Az én kicsi fiam. Most így átgondolva a dolgokat egyenlően oszlottak szét Edward és az én tulajdonságaim. Amilyen gyorsan történt ez a dolog olyan gyorsan ért véget is. Teo – mivel nem tudta megát olyan sokáig tartani – a fenekére huppant. Piros ajkai lefelé görbültek, de mielőtt elkezdte volna itatni az egereket felkaptam kezemben.

- Semmi baj kincsem. Nekem sem ment elsőre. - hihetetlennek tűnik, de mintha egy mosoly suhant át volna vonásain.

Elképesztően gyorsan nő, viszont nem féltem - és Edward se – attól hogy talán gyermekünk ideje nem tart örökké. Hiszen mind a ketten hallhatatlanok vagyunk. De nem akartam ilyen komoly dolgokon rágódni. Élvezni szerettem volna pillanatot. Élvezni a férjemmel és a gyermekemmel. És azt is fogom tenni.

Szerelmem egyetlen pillantásomból tudta, hogy mire vágyom. Most egy kis nyugalom kell kettesben a családommal. Szempillantás alatt a szobánkban voltunk és fedeztünk fel minden kis csodát gyermekünk lényében.

*.*

A napok teltek majd napokból hetek és a hetekből hónapok lettek. A nyár eszméletlen gyorsan szaladt el felettünk és az a pár nap, napos idő is semmivé foszlott. A fákon már egyetlen egy levél sem volt. Ami egykor zöld színben pompázott, az kietlen és sivár lett. Mégis ekkor voltam a legboldogabb. Apró kis családom a legnagyobb boldogságban tengette mindennapjait és csak úgy repült felettünk az idő. Teo elképesztő sebességgel nőtt. Az ősz végére már jobban hasonlított egy hat évesre, mint egy pár hónapos kisbabára. Első szava nem volt. Ugyan is ő rögtön mondattal kezdte. Éppen a nappaliba játszottunk, Edward pedig vadászni volt mikor megszólalt.

- Anyu mikor jön meg apu? - ezt követően szinte le sem lehetett lőni. Annyit beszélt és fecsegett minden féle jelentős és jelentéktelen dologról hogy alig lehetett lelőni. De nem bántam. Imádtam hallgatni apjához hasonlóan szép hangját. Szinte simogatta fülemet.

Apropó apa. Szerelmemmel szinte össze voltak nőve. Annyit lógtak egymás nyakán – ha szabad így fogalmaznom – hogy akár féltékeny is lehetnék. De kisfiunk senkit sem tudna megsérteni a világon ezért az időm nagy részében én is csatlakoztam hozzájuk. Egy kicsit megrettentem mikor néha napján Em-re bíztuk fiúnkat. Tudtam, hogy a legnagyobb biztonságban van. Fizikailag. De lelkileg találtam volna jobb őrzőt is. Sajnos vagy nem sajnos Teo imádott bácskájával lenni.

Az első csínytevése nem sokkal azelőtt volt, hogy járni kezdett. Szintén a nappaliba voltunk - úgy látszik, itt születnek a maradandó dolgok. Alice és Rose valamilyen divatlapot olvastak és feltűnően nem akartak foglalkozni férjeikkel. Ez miatt Emmettnek sem volt az a felhőtlen jó kedve. Teo az okos kis fejével valahogyan rájött kedvenc nagybácsijának bánatos medve képe okára és hát egyetlen mozdulattal felgyújtotta az újságokat. A lányok ijedt sikoltással adták tudtunkra ijedtségüket én pedig dorgálóan fordultam kisfiam felé.

- Tehodor Cullen. - ejtettem ki határozottan a nevét mire olyan angyali boci szemeket meresztett, hogy olyat még nem látott a világ. Az első csínytevés megvolt.

- Hagyd Bella. - szólt közbe Em. – Megérdemelték! - fonta mellkasára kezeit, és mint egy óvodás, akinek elvették a játékát olyan arcot vágott. De Teo lelkiismeretes egy hónapos révén. Valami elképesztő eltökéltséggel két kicsi kezével megragadta az asztal szélét. Aki pedig a nappaliban ült lélegzett vissza fojtva várta a történéseket. Csöpp homloka ráncokba gyűrődött az erőlködéstől, de sikerült neki. Teo felállt! Én meg még mindig lefagyva ültem a kanapén szerelmem mellett, akinek hasonló arckifejezés volt fellelhető tekintetében. Még mindig az asztalt szorongatva Teo megtette az első lépést. De ami utána következett attól a szívroham kerülgetett – már ha ez lehetséges lenne. Egyetlenem vámpír sebességgel száguldott nénikéi karjaiba, felpattanva ölükben pedig jó szorosan hozzájuk bújt.

- Sajnálom. - motyogta. Mintha tudnánk is rá valaha haragudni! A fejlődése itt még nem állt meg.

Folyton csak nőtt és pár hónaposan folyékonyan olvasott és írt. Ha nem tapasztaltam volna, el se hinném. Edward már különféle nyelveket is tanítgatott neki, de megkértem, hogy ne vigye túlzásba a dolgot. Amíg gyereknek tud maradni, maradjon gyerek. Had éljen még a saját kis játék buborékába. Apja szorgosan tanította zongorázni is, amit szintúgy imádott – mint minden mást, amit az apja csinált. A legegyszerűbb dallamot első hallásra el tudta játszani utána pedig meg sem állt Debussy-ig és a többi klasszikus költeményekig. Akár évekig el tudtam volna lenni az apa-fia páros bámulásával. Csodálatos férfiakkal vagyok körülvéve. Elmélkedésemből kisfiam hangja riasztott fel.

- Anya! - szólongatott. - Hahó! - legyezett kis kezeivel szemem előtt.

- Bocsánat csak elgondolkoztam. - mosolyogtam rá majd megsimogattam pirospozsgás arcocskáját.

- Bocsánat elfogadva. - vigyorgott. Valamiben mintha megint sántikált volna. Ízig, vérig rosszcsont kisgyerek volt. De mostani feltételezésem hibásnak bizonyult.

- Na, anyu készen állsz? - ugrándozott izgatottan. Egy pillanatig nem tudtam miről beszél, de sajnos eszembe jutott.

- Erre nem lehet felkészülni. - nyögtem. Na jó, hogy őszinte legyek egy kicsit, valahol a szívem legmélyén, nagyon, nagyon a legmélyén én is vártam a dolgot.

- Anyuuu! - panaszkodott Teo. Fogadjunk ezt Alice-től tanulta. - Siessünk! - ragadott kézen és figyelem kívül hagyva ellenszenvemet, mint egy pinduri torpedó száguldott le az emeletről egyenesen apukája karjaiba.

- Apa. Anyu nem akar velünk jönni! - árulkodott a legédesebb hangon és oda bújt szerelmemhez.

- Akarod, hogy beszéljek vele? - ajánlgatta egy kaján vigyorral a képén a lehetőséget. Mire gyermekünknek megcsillant a szeme.

- Megtennéd? Tényleg? Komolyan? - nyílt ki hatalmas nagyra csodaszép zöld szemei. Komolyan mondom, hogy nagyobb volt Alice hírhedt boci szemeinél is ami szinte már fizikai képtelenség.

- Naná. - mondta komolyan kedvesem. Ch… Ezek szövetkeztek ellenem?

- Köszönöm. - súgta oda neki majd egy ölelés után kipattant Ed kezei közül és Esme felé vette az irányt. Nem értem hogyan lehet valakiben ennyi energia.

- Szóval nem akarsz velünk jönni, hogy lásd a fiunk első vadászatán. - lehelte fülemben. Közelségétől megrészegültem.

- Nem erről van szó. - suttogtam erőtlenül mivel orra egy folytában nyakamon kalandozott majd szája is beszállt a játékba.

- Akkor miről? - harapott bele gyengéden fülcimpámba. Lábaim pedig felmondták a szolgálatot. Nem igaz hogy ennyi idő után is közelsége, ekkora hatással van rám. Ha Edward nem kap, el a földön landolok. Remegő hangon kezdtem bele mondandómba.

- Féltem őt. - vallottam be. - Hiszen olyan kicsi még. - néztem gyermekünkre aki Esmevel láthatólag vidáman társalgott. - Te el tudod képzelni amint egy hegyi oroszlánnal birkózik? - hangom már nem remegett. Újra komoly voltam.

- Tudod, hogy mellettem semmi baja nem lehet, meg elsőnek nem is gondoltam volna, hogy oroszlánra vadásszon. - magyarázta szerelmem. Nem persze hogy nem. Hiszen tudom, hogy félti ő is, de egy anyukának megengedett a túlzott aggódás. Gondolataim egy csapásra eltűntek mikor megéreztem ajkait az enyémeken. Már nem volt más, fejemben a szín tiszta vágynál. De ez a pillanat nem tartott sokáig. Ugyan is Teo hangja félbe szakított minket.

- Anya, Apa nézzétek! - kiáltott majd az ablakhoz szaladt. Mikor én is oda pillantottam már tudtam örömének okát. Oda kint hatalmas nagy pelyhekben hullt a hó. És mivel az idő egy picivel nulla alatt járt, így ami a földre hullott az ott is maradt.

Mint egy kis tornádó úgy süvített ki az ajtón Teo mi meg persze utána. Az első havazás nagy élmény egy gyerek életében. Ez olyan, mint egy főiskolai „felvételt nyert” lap. Sorsdöntő és csodálatos. Teodor két aprócska tenyerét az ég felé tartva, becsukott szemmel élvezte a hóesést. Én pedig újból és újból elcsodálkoztam tökéletességén.

Majd befutott a házba és már tartotta is felém kabátkáját. Engedelmeskedtem szótlan kérésének. Cipőjét felvette, én rá adtam a szürke Sponge Bob-os kabátját és egy imádni való sapit. Ami hasonló színű, mint szeme. Majd miután én is felöltöztem neki indultunk vadászni a szakadó hóba. Én Edward hátán „utaztam” majd mikor egy kerek kis rétre értünk lerakott és szembe fordult fiával.

- Oké. Fiam! - térdelt le elé. - Fontos hogy betartsd a szabályokat. - kezdte komolyan, de tudtam, hogy van egy kis játékosság is mondanivalójába. Teo viszont minden egyes szavát halálosan komolyan vett és olyan fegyelmezetten és izgatottan hallgatta apja minden egyes szavát hogy csak, na.

- Értettem főnök. - mondta és most jobban hasonlított egy harmincas férfihoz, mint egy rosszcsont hat éveshez. Miután szerelmem elmagyarázott neki mindent, el is kezdődött a dolog. Teo lehunyta két szép szemét és szaglászni kezdett. És a következő pillanatban már ott sem volt. Edward természetesen utána szaladt, hátulról vigyázta minden egyes lépését.

Én pedig egyedül maradtam. A tájat kémleltem. Az őszi sivárság után újra ragyogott az erdő bár más, hogyan mint nyáron. Pár perc alatt már elegendő hó esett ahhoz, hogy mindent belepjen. A szűz hóba még nem voltak lábnyomok csak is családunké. Nem telt bele sok idő mire visszaértek. Kisfiam egyből a nyakamba ugrott.

- Nem kellett volna annyira féltened. – kezdte - Simán elbírtam egy szarvassal. - büszkélkedett mosolyogva én pedig már, hogy ne lettem volna rá büszke. Az én okos és ügyes kisfiamra.

Miután alaposan végig néztem nincsen e rajta mégis valami elrejtett sérülés – szerencsére nem volt – és miután szerelmemtől is megkaptam a csók adagomat elindultunk vissza házunkba. Végül is egész jól ment ez a dolog. Nem is értem miért paráztam. Vagy is teljesen jogosan tettem, amit tettem, de kisfiam mindig meglep mindenbe szóval…

Elmélkedésemet az zavarta meg hogy haza értünk. A hó már jócskán rákezdett mi pedig boldogan indultunk be elújságolni Teo első vadászatát a többieknek. Bent azonban nem várt személyek fogadtak.

- Jó újra látni Bella. - üdvözölt undorító hangján. Teot azonnal hátam mögé toltam, ahogyan Edward is.

De valami megváltozott. A szokásos trió felállás már nem volt meg helyette már négyen voltak. Azt hittem végeztünk velük? Hát akkor nagyot tévedtem...