60. fejezet--Minden jó, ha a vége jó!

Itt van :D Bocsánat hogy nem tegnap de hulla voltam és szart meg nem akartam írni..:/ Ezt a fejezetet Dóri neked küldöm, köszönök mindent ;) 1-2 óra múlva jön a Prológus is szóval ne mennyetek sehová ;)
Örüljetek, Istenítsetek, Áldjatok és öleljetek :D
Jó olvasást!!!+.+






/10 évvel később/





Ne hogy elhiggyétek :D
ez volt az utolsó szívatás ígérem xDxD



*.*



Én vagyok a pont egy összetett mondat végén, amely mondat hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, egy másik nyelven kezdődött, és amelyet az elejétől kell olvasni, hogy érteni lehessen a végét.
Jeffrey Eugenides



- Bella! Bella! - rázogatott valaki. A hangjából ítélve Alice lehetett az. De nem akartam reagálni. Nem veszi észre hogy kedvenc bátyja nem él, hogy az én életem meghalt? Miért nem hagynak egyedül a szenvedésemmel?

- Bella! - csattant fel dühösen. - Edwardnak szüksége van rád. - Hogy meri ezt mondani? Edward meghalt! Nincsen többé! A könnyeim már megint mardosták a szemem. Egy hang sem jött a torkomra. Alice tovább rázogatott és különös dologra lettem figyelmes. Visszafagyhat a hó, ha már egyszer elolvadt? Eshet visszafelé az eső? És hallhatom e megint Edward édes hangját?

- Hé Cshh… semmi baj sincs, csak nyisd ki a szemed. - Nincs is csukva. És igen is van baj. Minden baj. Az egész életem az. Pár perc múlva a távolból új hangok jöttek. Veszekedés hangja és egy félős szipogás. Az esős kínkeserves kép eltűnt szemem elöl és Edward tárult elém amint Keith-szel társalog. De… de… de hisz ezt már egyszer láttam és… és... Álmodom?

- Végre! - sóhajtott fel megkönnyebbülten mire rákaptam a tekintetem.

- Mi folyik itt Alice? - nem ismertem rá a saját hangomra ráadásul a „zavarodott” szóhasználat enyhe kifejezés volt rám nézve.

- Tyron leütött, mielőtt te Cassandrát üthetted volna le. Nem sokkal később mi is megérkeztünk és most Carlisle, Edwardnak segít valahogy visszacsábítani Teo-t. Tudtad, hogy ennek a Keithnek tehetsége van. Ledermesztette az egész családot mielőtt Jazz használhatta volna a képességét… - ebből majdhogy nem csak annyit fogtam fel, hogy Edward… ennyi… a többit csak homályosan érzékeltem.

- Tehát Edward él és Teo is itt van? - csuklott el a hangom.

- Persze, hogy igen. Nem engedjük, hogy bármi bajotok essen. - Akkor… most mi van? Ez az álom vagy az volt az álom? Edward tényleg él?

Lassan fordítottam vissza fejemet a mezőre és azon még mindig ott volt kedvesem. Nem lehettem benne biztos, hogy ő volt e. Szemeim végig pásztázták lényét. Ahogy bronzbarna hajával játszadozott a szellő, mikor puha ajkai szavakat formáltak, ahogy fenyegetően kivillantotta fogsorát. Ez mind, mind vérbeli Edwardos volt. Vajon lehet egy álom ilyen élethű? Egyetlen módja van, hogy hogyan tudnám ezt eldönteni. Mint egy őrölt kinek eszét vesztették szaladtam szerelmemhez, nem törődve semmivel és senkivel. Egy percet sem várva szájára tapasztottam számat és mintha az életem múlna rajta úgy csókoltam. Tényleg az múlt rajta. Tudtam az igazat, teljes mértékben biztos voltam benne.

Ugyan már! Egy álomkép nem tudna így csókolni. Különben sincs olyan, hogy Edward meghal. Nem akartam elhinni és ezek szerint nem is kell. Mikor csókunk abba maradt és belenéztem kedvesem szemeibe, magába szippantott a valóság és a tettlegesség.

- Nem csodálom, hogy Teo nem akar vissza menni. - kezdtem megérteni álmom lényegét, azt viszont nem, hogy hogyan tudtam ezt álmodni. Valamit rosszul csináltunk és tudom is, hogy micsodát.

- Teodor, kincsem. - lágyult el a hangom, ahogy a reszkető gyermek testre néztem. Tudtam, hogy ez, az ellenszenv nem belőle fakad csak is Keith hibája. Képességét szinte lehetetlenség kijátszani. Kivéve, ha jól kevered a lapokat. Hiszen a szeretet mindent legyőz még a leghatalmasabb képességet is.

- Gyere vissza hozzánk, édesem. - könyörögtem neki.

- Hiába erőlködsz angyalkám Teo velünk marad. Igazam van? - nézett rá Cassandra. De kisfiam nem válaszolt. Nem tudott megszólalni, félt, ez látszott rajta. A szívem szakadt meg a látványától.

- Ugye tudod, hogy szeretünk kicsim. - mormoltam gyengéden. Tudnia kell a dolgokat.

- Ühüm. - mormolta. Ez már jó jel.

- Emlékszel mikor majdnem leestél a lépcsőről, de apa megfogott? - próbáltam felidézni benne a dolgokat. Mire ő halványan bólintott. talán mégse olyan erős a nomád ereje?

- És arra mikor Emmett bácsikád megmentett egy medvétől? - mire megint egy bólintás volt a válasz.

- Bízol bennem Teo? Bízol bennünk? - néztem rá családomra. Már megnyertem volna a csatát, éreztem, hogy igen lett volna a válasz, de Cass közbe szólt.

- Ugyan fiam, ugye tudod, hogy nálunk nem hallanád azt a szót, hogy nem. Minden úgy történne, ahogy te akarnád. - suttogta a kisfiam fülébe.

Teodor nem tudta eldönteni mi lenne a helyes, túlságosan Keith hatása alatt állt. De lehetőséget sem hagytak rá. Tyron egyetlen intésére a vámpír férfi ránk támadt. Szinte biztos voltam benne hogy őt is tőrbe csalták. Az nem lehet, hogy egy ilyen alak önként rohanjon a halálba. Most nem egyedül voltunk, mint az álmomban ezért könnyűszerrel elintézhettük volna, de erre nem került sor.

- Elég! Hagyd őket békén! - csattant fel egyetlenem hangja és a nomád visszapattant rólunk. Teo felhúzta fizikai pajzsát. - Ne bántsd őket! - nézett felnőtteket megszégyenítő határozottsággal a férfi szemébe.

- Egy taknyos gyerek nekem nem fogja megmondani, hogy mit csináljak. - A vámpírnak itt borult el az agya, és Teonak itt tisztult ki. Smaragd zöld szemébe fellelhető volt az értelem. Keith azonban nem hagyta annyiba a dolgot. Próbálta legyőzni a legyőzhetetlent. De egy idő után látszott, hogy megunta. Nem késlekedett tovább, fiam felé fordult, neki akart rontani, de Edward egyetlen mozdulattal lefogta. Karjai nyakát fonták körbe, de úgy hogy ha valami gond lenne, egyetlen mozdulattal meg tudja ölni.

- Ha hozzá mersz érni, letépem a fejed! - sziszegte elképesztően dühösen. Nagyon reméltem, hogy nem kerül sor arra az összecsapásra, amit nem régen láttam. Szerencsére viszont minden jel arra utalt, hogy a vég ideje még nem érkezett el családunk számára.

- Teo gyere ide a mamához. – tártam ölelésre karjaimat, de fiam nem mozdult. Nem adtam fel, muszáj, hogy sikerüljön harc nélkül visszacsábítanom őt hozzánk.

- Teodor megígérted, hogy velünk maradsz, emlékszel? – susogta mézes mázos hangján Cass. A düh kezdett feléledni testembe, de próbáltam elnyomni azt a késztetést, hogy véget vessek valamennyi pokolbéli „életének”.

- Nem ígértem én semmit! - jelentette ki életem és egy szempillantás alatt a karjaimban volt. Elképesztően büszke voltam rá. Gyengéden, de mégis hatalmas erővel öleltem magamhoz, úgy hogy senki se lenne rá képes elszakítani tőlem.

Egyszer egy könyvben* azt olvastam, hogy akkor szeretsz valaki teljesen és feltétlenül, ha az ölelésre tárja karjait, akkor te gondolkodás nélkül beleszaladsz. Kétségkívül igaza volt annak az írónak. Ezt a köteléket most már Keith sem tudta felbontani.

- Ha szép szóval nem megy, sajnos erőszakhoz kell folyamodnunk. - dramatizált feleslegesen Tyron. Annyira szánalmas volt. – Keith! - mire a férfi elért volna minket fiam pajzsa már körénk fonódott. Edward is alatta volt, miután nem sokkal ezelőtt elengedte a nomádot közelebb jött. Teo egyből hozzá sietett és apró kezeivel apukája lábait szorította. Egészen megható lett volna, de most csak egy mosolyra futotta. Ez is több mint a semmi, a jelen helyzethez képest. Férjem felkapta fiúnkat és egy féltő ölelés után elszántság költözött a szemeibe. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam pont arra gondolt, mint amire én. Megvédeni Teodor Cullen-t bármi áron. Végig nézve családomon nekik is ez volt a véleményük. Egy kis különbséggel, Edwardnak volt terve is, nekünk nem.

- Miért engedelmeskedsz nekik Keith? - nem kellettek a szavak ahhoz, hogy meglegyen a válasz, csak rá kellett gondolni. - Ezt komolyan el is hiszed nekik? - nevetett fel keserűen.

- Egy szavát se hidd el! Soha nem hazudnék neked! - mondta Cassandra, de eléggé átlátszó volt a dolog. Viszont még mindig nem tudom az okokat.

- Látod? Ők mit tettek az ügy érdekébe? Semmit. Rád hagyják a balhét, ha esetleg rosszul sülne el a dolog, csak te halsz meg és nem ők. - folytatta Edward a meggyőzést. Kétségkívül okos gondolat volt és talán be is válik. – Ugyan mit ér a te életed? Csak egy romlott lélek vagy a világegyetemben, aki úgyis a pokolra jut. Akkor aztán pedig ők fognak feletted uralkodni és nem te ő felettük. - ebben a pillanatban megértettem mit is ajánlottak neki. Gondolom, ha segít elrabolni Teo-t, beveszik a hármasba és akkor már négyes lesznek. Mint egy rossz zsűri, aki a világ felett ítélkezik. Ha nem lenne Keith, akkor semmi sem lenne.

- Igaz ez? - hasított a pár perce beállt csendbe egy feszült férfihang.

- De édesem! - ölelte át nyakát Cass, a vámpír azonban egyetlen mozdulattal lesöpörte őket.

- Válaszolj!

- Persze, hogy nem igaz. - nyomott csókot ajkaira, de a férfi nem úgy tűnt, mint aki ennyivel beéri.

- Mutasd meg a hatalmadat szerelmem! - kérte Keith a nőt. Hoppá! Bukta.

- De hát… megegyeztünk nem igaz? Neked kell megküzdened velük. - patthelyzet állt be. Akkor ezek szerint a nomád azt se tudja, hogy könnyűszerrel megölhetné őket?

- Erről beszéltem neked! - folytatta Ed a meggyőzést. - Nincsen semmiféle hatalmuk. Egy bábu vagy Keith.

- Mutasd meg! - utasította megint a nőt, de az semmit se csinált.

- Nem szeret téged. Soha nem is szeretett. - Szurkoltam, hogy sikerüljön Edward terve. – Gyengék, mert legyőztük őket. - A trükk bejött. Cassandra egy óvatlan pillanatban elszólta magát.

- Oké. Ez van. Nincs semmink miattatok, mert az a mocsok angyalka… - folytatta volna mondatát, de Keith nem hagyta. Egyetlen erős mozdulattal ellökte a földre.

- Végeztem. Nem akarok meghalni. - nézett ránk jelentőségteljesen. Talán az engedélyünket kérte, hogy elmehessen. Minden bizonnyal igen, mivel szerelmem bólintása után már csak hűlt helye volt. Tekintetem vissza tévedt életem megkeserítői felé. Cass már nem feküdt a földön.

- Megérdemelnétek, hogy végezzünk veletek… - kezdett bele férjem. Elengedte volna őket? Komolyan veszteség nélkül elengedné őket? Azok után, amit tettek és tettek volna? Nem, ezt én nem hagyom…

- És végzünk is. - kiáltottam fel és azzal a lendülettel, amivel előrántottam a kardomat Cassandra szívébe is szúrtam.

- Dögölj meg! - nyögte az arcomba. A-a.

- Inkább te. - majd fordítottam egyet a pengén és egy utolsó sikoltás utána semmivé lett. Nem tudom ki volt meglepettebb. A családom vagy Priscilláék. De nem izgatott, már nem.

- Te undorító… -Tyron dühöngve fordult felém. De felesége visszarántotta. Jól tette. Nem akarok gyilkos lenni, aki felvesztve öldököl. Nekem okom van tettemre. Fiam és családom védelme. Pokolbéli „barátaim” ezek után képtelenek összekaparni magukat a szemetesből.

Más helyzetbe még sajnáltam volna őket, de nem most, mikor egyetlen hiba miatt is végeznének életemmel. A szerencse forgandó, szokták mondani. Volt már a mi oldalunkon és volt már az övékén is. Ismerem a mérhetetlen fájdalmat, amit szerelmem elvesztése okoz és ismerem a másik elviselhetetlent, gyermekem miatt. Azt is tudom milyen felhőtlenül boldognak lenni, ha együtt van a család. Milyen mikor ez esküvőn férjed szemébe nézel és mikor a nászéjszakán átéled létezésed leggyengédebb szeretkezését. Tudom milyen a fizikai kínzás, a nyomor és a fájdalom. Tudom milyen őrültnek lenni és megőrülni a csodálatos élményektől. Ismerem milyen az, ha két családod is van. Angyal vagyok és feleség, anya. Ezt az egészet pedig soha nem gondoltam volna mikor Leo leküldött a Földre, hogy találjam meg Edward Cullen boldogsága kulcsát. Most is kiscsaládomat néztem amint halkan beszélgetnek. Tyron és Priscilla elmentek.

Vajon látjuk még őket?

Hiába a remény tudom, hogy igen. Nem fogják feladni. Ahogyan én sem. Szemeimet marták a könnyek. Oda szaladtam kicsiny családomhoz és minden szeretetem beletéve átöleltem, életem két legfontosabb férfiját. Edward puha ujjaival letörölte könnyeimet majd szemembe nézett. Nem tudtam tartani magam, éreznem kellett, hogy él és itt van mellettem. Remegő ajkaimat szájára nyomtam és egy gyengéd csókban forrt össze testünk. Most már boldogok leszünk, talán az álmomat egyszer elmondom nekik, majd valamikor később. Hiszen nem volt fontos, csupán az életünk múlt rajta…

- Irány vásárolni! - kiáltott fel Alice miközben, mint egy gumilabda úgy pattogott.

- Alice! - kiabáltunk rá mindannyian.

- Bocsi. - mosolygott. Hiába, valaki sose változik. A hó úgy esett mintha maga Florette küldte volna. Eltemetett minden rosszat és egy új kezdetet kínált elénk...



*Kresley Cole: Vámpír éhség /...bár egy kicsit átalakítottam/ ;)