59.fejezet--Crying in the rain

FONTOS, OLVASD EL!!!
Először is mint látjátok itt a friss :D Azonban ha a múltkori fejezetnél utáltatok most akkor teljes szívetekből gyűlölni fogtok. Csak annyit hogy a kövibe mindent megfogtok érteni majd.
NA ÉS MOST EGY JÓ HÍR ÉS EGY ROSSZ HÍR!
Kezdem a rosszal. Ehhez és csak is ehhez a fejezethez kérek 25 KOMIT!!! Ha ez nincsen meg vasárnapig hát akkor...az nektek lesz szar...de ha komizol írd oda a emailodat is és elküldöm neked abban az esetben ha nem lenne meg a komik száma. Így mindenki jól jár. Tudom eddig azt hangoztattam, hogy engem nem érdekelnek a komik de az előzőhöz is 6-ot kaptam. Aminek nagyon örülök is DE mit csináltátok ha annak a 6 embernek küldenék meghívót és csak nekik lenne elérhető a blog? Szóval 25 komi és vasárnap kaptok folytatást.
A JÓ HÍR.:D Egy kis ajándék.../mert nem is vagyok olyan gonosz :P/ felajánlom hogy egy már meglévő fejezetet megírok nektek más szemszögből, az mindegy hogy melyikből...Ehhez az kell, hogy írjátok meg komiba melyiket szeretnétek és összesítem majd az eredményeket.
Na de elég a szóból. Szörnyülködjetek, sírjatok és öljetek meg xDxD
Jó szórakozást ;D





A düh marta ereimet. Viszont mérhetetlenül kíváncsi is voltam. Mi a francot akarnak tőlünk? Egyáltalán a többiek miért hagyják, hogy csak úgy itt legyenek? Könnyűszerrel elintézhetnénk őket. És ki az a vámpír ott velük?

- Mit akartok? - kérdeztem keményen. Erős voltam és határozott.

- Nem is örülsz nekünk Bella? - színlelt csalódottságot Priscilla miközben lehetetlenül mosolygott. Csak tudnám honnan ez a jó kedv!

- Nem igazán. - tartottam magam a kemény álcához. Muszáj volt… De a kérdésemre még mindig nem válaszoltatok. - dühömbe legszívesebben ráugrottam volna mindegyikre.

- Csak egyetlen gyermekedet, Theodort szeretnénk látni. - ch… aha, persze. Úgy nézek én ki, mint aki ezt engedni fogja?

- Csalódást kell okoznom, de ez… - nem engedte, hogy befejezzem, rögtön a szavamba vágott.

- Miért? - mit képzelnek ezek magukról? De abban a pillanatban ledermedtem.

- Anyu kik ezek az emberek? - kukucskált ki Edward mögül Teo.

- Kicsim menny fel a szobádba kérlek. - mosolyogtam rá, de hangomban ott volt félelem is és a bizakodás. Reménykedtem, hogy nem most jön ki belőle a rosszcsont fiú, aki nem engedelmeskedik kérésemnek.

- Miért mennyek fel a szobámba? - a gyerekek rettentően kíváncsiak és nyitottak az új dolgokra. Tudtam, hogy bármikor legjobb barátjává tudná fogadni a pokol leggonoszabbik vezetőjét is.

- Nem kell felmenned. - hallatszódott egy érces és mély hang, amire Teo is felkapta a fejét. Egyenesen a vérvörös szemekbe bámult és mintha megbabonázták volna.

- Nem, tényleg nem kell. - bólogatott fiam serényen. Mi ütött belé?

- Theodor légy szíves menny fel a szobádba. - mondta már Edward is neki.

- Nem. – jelentette ki dacosan. Nem szokott ő ilyen lenni. Szerelmemnek elég csak ránéznie és fiunk egyből tudja, hogy mit csináljon.

- Teo! – szóltam rá egy hangyányival élesebben. Soha nem kiabáltam vele és nem most fogom elkezdeni.

- Hallottátok nem? - mondta egy önelégült hang. Mi joga van beleszólni a családom dolgaiba? Nem teszi zsebre, amit kapni fog tőlem.

- Te meg ki a fene vagy?

- Keith*, csak így egyszerűen. - csókolt kezet én meg undorodva téptem ki markából azt és férjem felé kezdtem közeledni. Ma mindenki megőrült?

- Szálljon le a gyerekemről! - válaszoltam síri hangon. De nem nagyon hatotta meg sem a nézésem sem a fenyegető él szavaimba. Egyszer már leszámoltunk a pokollal most se lesz nehezebb, mint akkor.

- Azt sajnos nem tehetem. - Ebben a pillanatban sok minden történt egyszerre. Keith fiamra tekintett mire az dühösen izzó szemekkel kiabálni kezdett. A család többi tagja pedig halál nyugodtan állt egy helybe.

- Nem fogok felmenni a szobámba! Elegem van abból, hogy folyton megmondjátok mi a helyes és mi nem! – Étetetlen voltam. Soha nem történt még ilyen. Soha nem bántotta ez a dolog és soha senkivel szemben nem emelte fel a hangját. De Jasper miért nem tesz semmit? Alice miért nem veti be boci szemeit és Carlislenak hova lett a diplomatikussága. Csak álltak ott, mint egy kőszobor és bámultak ki a fejükből.

- Kicsim, de… - soroltam volna a helyesebbnél is helyesebb érveket, de mielőtt egy szó is elhagyta volna ajkaimat, olyat mondott, amitől megeredtek a könnyeim.

- Utállak anya, gyűlöllek! - és kiszaladt a házból. Nem akartam hinni a fülemnek. Rossz anya lennék? Hol rontottam el a dolgokat? Halványan érzékeltem, ahogy Edward Teo után kiállt majd kiszalad, de én teljesen megsemmisültem. Kis világom összedőlt. Rosszul hittem, hogy minden rendben. Már csak a miértekre lennék kíváncsi.

A nomád mellettem felnevetett. Nem tudtam türtőztetni magamat és nekitámadtam, viszont ő nem tett semmit én pedig vészjóslóan vettem észre, hogy Cassandra sehol sincsen. Valamit terveznek, érzem. Nem lehet puszta véletlen ez a dolog. Ha rájövök mi az már nem lesz kegyelem egyetlen, egy pokolbéli szörnyetegnek sem. Nem fog érdekelni az egyensúly. Rettegve siettem ki én is az ajtón.

Egy pillanat alatt változtam át majd repültem fel a magasban, hogy megtaláljam családom nyomait. Az erdő azonban, szinte teljesen elrejtette őket. Leereszkedve, éreztem Edward napfény illatát és vérszemet kapva indultam utánuk. Egy réten értem utol őket és a látvány letaglózott. Az egyik végében Ed volt és most már én, míg a másik végébe gyermekünk sírt Cassandra karjaiba. Milyen viccet űznek velem? Ez nem lehet a valóság tuti, hogy álmodom. De egy álom lehet ilyen fájdalmas? Egy hang még annyi sem jött ki a torkomon, hogy magamhoz hívjam Teo-t.

Soha nem szerettem, ha szomorú. Főleg így, hogy érzéseinek én vagyok az oka. Reszketve bújtam volna szerelmem karjaiba, ha nem ér még egy meglepetés. Már nem csak a fekete hajú nő vigasztalta kisfiamat, hanem Keith is. Nem értettem mi a szerepe neki ebben az egészben. A férfi letérdelt fiamhoz.

- Nyugodj meg Teo. - szólt mézes-mázos hangján.

- De… hát…

- Cshh. - kisfiam úgy engedelmeskedett Keithnek, mint az apjának, mintha irányítaná az elméjét. Nem tűrtem tovább a dolgot, cselekedtem.

- Vedd le róla a kezed. - vettem elő kardomat és az erő végig száguldott ereimben. Mikor már majdnem lesújthattam volna a nőre egy tompa ütést éreztem tarkómon és elsötétült a világ. Szinte lepergett az életem szemem előtt, és nem azért mert haldokoltam, sokkal inkább azért, mert ha Teodort vagy Edwardot elvesztem nem lesz többé maradásom a Földön sem sehol máshol.

Ájultságom nem tartott sokáig. De még felébredésem után is kába voltam egy picit. A legközelebbi fához kötöztek oda, mikor ezt felfogtam kezeim már szorgoskodni is kezdtek szabadulásomért. Homályosan érzékeltem mi is folyik előttem. Kicsi fiam a hóban kuporgott, mellette pedig ott voltak mind a hárman. Edward pedig Keith-szel szembe állt. Sose láttam még ilyen dühösnek, ennyire állatiasnak. Beszélt valakihez, csak pár pillanat múlva fogtam fel, hogy mit is mond. De hol vannak a többiek?

- Engedjétek el őt! - hasított a csendben szerelmem hangja.

- Nem úgy látszik, mintha el akarna hagyni minket. - szólt vissza tök nyugodtan a vámpír.

- Ő hozzánk tartozik a fenébe is. - féltettem Edwardot. Egyedül volt és nem tudom mire képes ez a férfi. - Teo kérlek, gyere ide apuhoz. - lágyult el a hangja.

- Nem tudom. - suttogta megtörten életem. Miért kellett őt is belekeverni? Mit vétett? Hisz még csak gyerek! Ha valakit szadizni akarnak, itt vagyok én! - ordítottam volna, ahogy számon kifér, de nem voltam rá képes. Hogy valami jó hír is történjen végre kiszabadultam és azzal a lendülettel már Edward mellett is termettem.

- Miért akarjátok Teot? – szegeztem nekik a kérdést. Valami okának kell lennie.

- Azt hittem egyből rá jössz majd. - vette át a szót Priscilla. - De úgy látszik gyermeked iránt való féltésed erősebb, minthogy túl láss a dolgokon.

- Hagyjuk ezt! - vetettem ellent. - Válaszokat akarok!

- Oh… akkor tessék! - kezdte- Tudod nem szép dolog legyőzni a poklot, de ha még is megteszed az hagy maga után némi kivetni valót. Azt hitted nem fogunk próbálkozni többet? Tudhattad volna, hogy nem így lesz. Egyetlen esélyünk, ha e bámulatos gyermek csatlakozik hozzánk. A terv meg volt, már csak a kivitelezés hiányzott. Keith egy csodás vámpír bámulatos tehetséggel. Eléri, hogy a személyek engedelmeskedjenek neki. És most megfosztunk egyetlen kicsi fiacskádtól. - nevetett ördögien. Oké, legalább tisztában vagyunk a miértekkel.

De nehogy azt higgyék, itt vége is van. Neki ugrottam Cassandrának és a kardom könnyedén fúrta át mellkasát. Tyron viszont lerántott róla és még Cass holtan esett össze, én öt métert repültem. Edward felém lendült, de mielőtt mellém ért volna Keith megragadta karjánál fogva és nekicsapta egy fának. Férjem, mint akivel semmi sem történt ugrott fel én meg csak néztem harcukat. Edward hatalmas erővel ment neki. Megragadta karját és azzal az erővel csavarta ki helyéről. Keith felordított szerelmem pedig felém fordult.

Azonban valami történt.

A vörös szemű vámpír Edward felé fordult és letépte a fejét. Megfagytam. Ne, ne, ne, ne, ne! NE! Sikolyom élesen hasított bele az erdő nyugalmába, a hegyek visszhangoztak kiváltásom alatt. Ez nem történhet meg. Zokogtam, sírtam és dühöngtem. Vége volt. Edward meghalt! Az francba, is meghalt! Keith röhögött és bár Cassandrával kevesebben, visszatértek a pokolban és magukkal vitték a még egyetlen élő kincsemet, Teodort. A tehetetlenség, a csalódottság, a veszteség és a fájdalom együttes súlyától alig tudtam valamit csinálni. Csak keservesen zokogtam és az őrület határán táncoltam.

A tűz égett, elolvasztva hőjével a havat. Én pedig vele együtt akartam égni. Edwarddal együtt. Olyan nincs, hogy külön. Olyan nem létezik. Lehetetlen. Tenyeremet beletartottam a lángokba és élveztem a megváltó fájdalmat. Ezüst könnyeim eltorzították arcomat. De mintha Leoék küldtek volna valamit, szakadni kezdett az eső. Ezzel eloltva a tűzet és felhígítva a havat. A szívem darabkáit pedig örökre elmosta. Elvitte nagyon, de nagyon messzire és már soha többé nem hozza vissza. Edward halálával én is meghaltam.

Józan eszem azt súgta, hogy férjem nem távozott el csak a mennybe került, de a szívem mást sugallt. Éreztem, hogy nincs tovább. Ennyi járt nekünk. A vizes hamura hanyatlottam, az ég felé tartva arcomat.

- Miért Leonardo? - ordításom átszelte az eget. A fájdalom felemésztett, az eső úgy szakadt mintha könnyeim lettek volna. Miért mindig a jónak kell meghalnia? Nem tudtam gondolkodni, sőt még mozdulni sem. Csak vártam és vártam. Tudtam, hogyha eláll az eső, semmit érő életemnek is véget vetek.

Ekkor viszont, mintha egy másik dimenzióból jött volna, Alice ijedt hangja szállt felém a távolból. Nem figyeltem rá. Senki se kérje, hogy figyeljek! Mert nem fogok! Nem fogok… Nem fogok élni többet…



*amint felengedi tölteni...oldalt látható lesz ;)

/NE FELEDJÉTEK A KOMIKAT ;)/