Homokóra - 7. fejezet

Hát sziasztok :) Itt a következő dózis jó sok mindennel :D Amúgy elgondolkoztam egy dolgon... azt hittem hogy az első pár fejezet után kérdésekkel fogtok majd bombázni. Például Hol vannak Cullenek? Hol van Alice? Vámpírrá változnak majd ők is? és satöbbi. Na mindegy :) Csak úgy eszembe jutott a dolog. Ha nem izgat titeket nem baj :P Küldöm a fejit mindenkinek aki most fog ballagni. Sok szerencsét az érettségizőknek! ;) Jah, a szereplők oldalt megint bővült egy képpel...
Jó olvasást!!! (:

SÜTEMÉNY

Lennék a könnycsepp arcodon,
Lennék egy dallam ajkadon,
Lennék én az út, hol csendben jársz.

Lennék a kéz, mely felsegít,
Lennék egy szó, mely felvidít,
Lennék én a hír, mit régen vársz.
Szekeres Adrien





Életem szerelmének napjai mostanában szinte csak a színészkedésről szóltak. Előadta, hogy a világon minden rendben van, hogy nem haldoklik az apja, és hogy nincsen a szakadék szélén a lelkiállapota. Játszott a suliban, az utcán, a tanároknak szerintem még magának is. De engem nem tudott átvágni, ahogy észrevettem nem is akart. Mostanában csak akkor volt önmaga mikor kettesben voltunk otthon. Akkor ugyanis felszínre hozta igazi érzéseit. Azt a szomorú férfit, aki belül volt. Hihetetlen az-az erő, ami benne van.

Csak pár nap telt el az ominózus estétől és még mindig semmi változás. Elisabeth-tel naponta beszélünk, de az idősebbik Edward állapota még mindig ugyan olyan – na, nem mintha a fiatalabbiké nem lenne az. A történtek után én is megtudtam a baleset pontos részleteit. Egy bomba pár tíz méterre Edward mellett, ami felrobbantott egy kisebb épületet és a szilánkjaiból nem egy, találta el a férfit. Elvileg már rég meg kellett volna halnia. Azért remélem ez nem most fog bekövetkezni hiába állnak a dolgok nagyon rosszul. A remény hal meg utoljára – szokták mondani. Visszatérve kedvesemre, azt veszem, észre mintha egy kicsivel jobban lenne. Talán, de lehet, csak azt akarom hinni és még a rendben szó egy halvány szikrája sincsen benne.

- Min gondolkoztál ennyire? - szakított ki egy rekedtes, de mégis édes hang, bambulásomból. Kettő izmos karja pedig a derekam köré kulcsolódott.

- Te vagy a gondolatolvasó mond meg te! - fordultam felé ölelésébe. Szemeibe végtelen letörtséget láttam, de ott csücsült száján az-az ellenállhatatlan csibészes mosoly, amiből tudtam, hogy nagyon mélyen, belül boldog.

- Mostanában nem vagyok formába. - hajtotta le a fejét - A képességem is felmondta a szolgálatot. – nem ijedtem meg attól, amit mondott. Máskor is volt már olyan, hogy egy időre eltűnt a gondolatolvasós tehetsége. Pontosabban egyetlen egyszer, de az egy másik történet.

- Legalább egy picit nyugtod lesz. - simítottam végig enyhén borostás arcán. Nem tudtam hogyan segíthetnék rajta. A tehetetlenségbe belepusztultam!

- Inkább zümmögjenek fejembe egyes emberek hülyeségei, mint… - így is borotvaélen táncoló hangja elcsuklott a végére. Elgyötört arcán már a másik kezem is kalandozott. Nem hagyhatom, hogy eméssze magát. Csak egy kicsit kéne elfelejtenie a dolgokat, hogy javulni kezdjen. Valahogyan át kell billentenem a másik oldalra, onnan pedig egy kis segítséggel – na, meg csodával határos hírrel, miszerint édes apukája rendbe jön – már újra a régi lenne.

Szerelmemről nem is gondolná senki milyen érzelmes ember, hogy mennyi erő lakozik a szívébe. Aki meghallgatja, a dalait talán egy picit felfedezheti ezt. De teljes mértékbe úgy érzem, hogy nekem mutatta meg önmagát. Bámulatos.

- Hogyan segíthetnék rajtad? - kérdeztem magamtól és választ sem vártam rá, mivel úgy tűnt csak magamba teszem fel a kérdést…

- Ezen nem igazán tudsz segíteni Kicsim. - ezek szerint hangosan is kimondtam. - Már az is hatalmas nagy, dolog, hogy itt vagy velem és támogatsz. - puszilta meg a homlokomat. - Köszönöm. - mosolygott. Végre! Azt hittem már soha többet nem látom őszintén elmosolyodni.

- Ezt nem kell megköszönnöd. - suttogtam érzékien vagy legalábbis az akart lenni. Ajka az enyém felé kezdett közelíteni miközben vakítóan zöld szeme fogva tartotta az enyémet és börtönébe tartotta még érintkezésünk közbe is.

Megmagyarázhatatlan volt így csókolózni. Mintha beleláttam volna a lelkébe. A bensőjébe, ami most egy picit bánatosan fénylett, de a terv már készen volt fejembe. A „hogyan segítsünk szerelmünknek túljutni a depresszión” című projekt kezdetét vette. Hiszen mi nyugtatja le az embert legjobban, mi nyugtatott le engem nem is olyan rég? Tudom, hogy egy végtelenül gyengéd szeretkezés nem old meg szinte semmit. De azokra a percekre vagy talán órákra minden kiürül az ember fejéből és most erre volt a legnagyobb szükségünk. Ráadásul több mint három napja nem történt köztünk semmi intimebb érintkezés a csóknál kívül és lássuk be hiányzott közelsége. Persze ezért egy pillanatig sem hibáztatom őt.

Kezeim végig simították mellkasát a pólóján keresztül. Próbáltam finoman rávezetni a dolgokra. Életem szexi felsőtestű értelme vette a lapot. Ajkaim végtelen táncba hívták az övéit lábaink pedig a nappali kanapéja felé vittek bennünket. Mintha tényleg táncolnánk. Hm… tánc, szex. Egy lángész vagy Bella! Azt hiszem később se fogunk unatkozni, de most a gyengédségé lesz a főszerep. Hol is tartottunk? A kanapé. Tehát az említett bútor már elérhető közelségbe került. A konyhában most nem lett volna a legmegfelelőbb. Szerelmem kezei lágyan simogatták bőrömet a trikóm alatt. Az enyémek pedig tarkóján lévő hajat túrták egyfolytában. Edward elégetett morgásai és sóhajai tudatták velem, hogy imádja, amit csinálok. Na, nem mintha nem tudtam volna már, hogy hol és hogyan érintsem meg őt szerelmeskedés közbe. Lágyan döntött le a kanapéra én, pedig mint a fagyi úgy olvadtam el izgató érintéseitől.

Egy mozdulattal bújtatott ki picike trikómból, ajkai pedig egyből csókolni kezdtek. Előbb nyakamat hintette be puszikkal majd kulcscsontomat tüntette ki figyelmével. Puha szája már a mellemet csókolgatta, vagyis azt a kicsi részt, amit nem fedett a melltartó. Aztán fogaival ügyesen kipattintotta elöl kapcsolós melltartóm kapcsát és már hajította is el kezeivel a zavaró ruhadarabot.

- Sajnálom, hogy elhanyagoltalak. - motyogta bele hasam bőrébe. Az arcán lévő borosta csiklandozta köldökömet és muszáj volt felkuncognom. – Mi az? - nézett rám mosolygós szemekkel. Igen! Pont ezt akartam elérni. Hihetetlen hogy az érzelmeink hogy függenek egymásétól. Ha ő boldog én is az leszek, ha szomorú én is az leszek.

- Egyáltalán nem hanyagoltál el. - ráztam meg fejemet vigyorogva. Olyan voltam, mint egy drogos, aki még pár napot sem bír ki kábítószere nélkül.

- Hogy nem-e? - villant fel egy szívdöglesztő mosoly az arcán.

- Nem. - vágtam rá pimaszul pedig már arra sem emlékeztem mire mondtam nemet. Teljesen elkábít ez a pasi.

- Biztos vagy te ebben? - kérdezte meg nevetve, majd ujjai támadásba lendültek testemen, megcélozva a legcsikisebb pontjaimat. Na, ne! Ezt nem hagyhatom bosszú nélkül. Ja, de először normálisan kéne levegőt vennem. Az egész ház az én kacajomtól zengett, szerintem még a szomszédban is hallották.

- Ne! Edward! - úgy sikítoztam, mint egy őrült, de tökre nem érdekelt. Végre szerelmem jól érzi magát. Kell ennél több? Ugye, hogy nem… - Hagyd abba! Kérlek! - nem tudom, hogy hogyan de sikerült átfordítanom magunkat és nem estünk le a kanapéról. Kész csoda!

Gyenge kezeimmel próbáltam lefogni izmos karját, de nem igazán akaródzott sikerülni. Látva szerencsétlenkedésemet szerelmem végre abba hagyta. Lihegésemtől volt hangos a nappali. Kimerültségemen csak mosolyogni tudott és muszáj volt megcsókolnom azt az édesen kunkorodó száját. Hirtelen bűnösnek éreztem magam, mert hagytam, hogy előbb csak ő kényeztessen. Pedig most neki van gyengédségre szüksége és nem nekem. Eldöntöttem, hogy egy felejthetetlen délutánt fogok neki adni.

Finoman húztam le róla a pólóját végig csókolva minden egyes ruhától felszabadult részt. Mellkasát külön figyelemmel kitüntetve. Szájához elérve pedig próbáltam egy olyan csókot adni neki, amibe benne van minden iránta érzett szerelmem, csodálatom, és feltétel nélküliségem. Amilyen gyengéden szabadítottam meg felsőjétől ugyan olyan gyengéden szedtem le róla farmerját is. Az alsónadrágját azonban még rajta hagytam azzal másképp szerettem volna bánni. Villámgyorsan bújtam ki a maradék ruhámból majd – már teljesen meztelenül – visszaülve rá, ajkaira hajoltam. Édes érintése elvette az eszemet, vagyis csak próbálta, de nem hagytam neki. Edward izmos karjai mindenfelé kalandoztak testemen. Mint ha egy bálványt érintene, úgy simított végig fenekemen majd újai felkúsztak hasamra, hogy onnan tovább haladva melleimet kényeztesse lepkeszárny finoman. Én se voltam rest „csak” csókolni őt. Szám bebarangolta karcos állát, nyakát majd a nemrég kényeztetett mellkasáról, csigalassúsággal haladtam egyre lejjebb.

Nyelvem izgató köröket írt le szálkás testén. Vágytól fűtött morgásai és sóhajai zene volt fülemnek. Ez majdnem ugyan olyan jól esett mintha nekem csinálná valaki. A bokszer mentén fogaimmal karcolgattam az érzékeny bőrt, amitől szerelmem láthatóan majd meg őrült. Keze elindult felém, hogy felhúzzon magához, de nem engedtem neki. Mélyen a szemébe néztem, tudatosítva hogy itt és most én fogok irányítani és ő csak dőljön hátra. Ha jól vettem észre beletörődött, mivel megadóan hátra hajtotta a fejét. Folytattam előbbi tevékenységemet és a vékony anyagon keresztül finom puszikat nyomtam kemény férfiasságára. Hangos nyögései csak tovább ösztönöztek és fogaim közé véve az alsónadrág gumírozott részét eltüntettem róla. Magam sem értem, hogy sikerült, úgy látszik, tudok még meglepetéseket okozni. Valószínű szerelmemnek ez volt az utolsó csepp a pohárba, mert figyelmen kívül hagyva a tiltakozásomat magára húzott. Elégedetten nyögtünk fel mind a ketten. Próbáltam elhúzni a pillanatot és gyengéd lenni. De valahogy nem sikerült. Ne kérje tőlem senki, hogy menjen, mikor egy ilyen félisten van alattad! Lehetetlen.

Ed megbabonázva nézte testem rezdüléseit – mint mindig ilyenkor – mikor pedig összekapcsolódott tekintetünk, többé nem is eresztettük el azt. Kivéve egy alkalmat. Hirtelen rátapasztottam ajkaimat az övéire. Úgy tépte számat, hogy az elképesztő. Azt éreztem felrobbanok az érzésektől, amiket kiváltott belőlem. Lehet a tébolyultság miatt, de eszembe jutott egy hirtelen ötlet a „hogyan okozhatnánk még nagyobb örömet kedvesünknek” listán. Felültem csípőjén majd óvatosan és egy millimétert sem távolodva kedvesemtől háromszázhatvan fokosat fordultam kedvesem büszkeségén, amitől konkrétan azonnal elment. Homályos tekintetét az enyémbe fúrta, de nem ált le a mozgással. Pár perc múlva én is követtem őt. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a megnyugtatásra szánt tervem kiválóan működött.

- Ez eszméletlen volt szerelmem. - motyogta hajamba mikor már a mellkasán pihegtem. Nem tudtam nem elvigyorodni elégedettségétől. – Fogalmam nincs honnan tanultál ilyeneket… - motyogta inkább magának, de én meghallottam. Nem tudtam nem elpirulni mondatán, de muszáj volt vissza szólnom neki valamit.

- Ha elárulnám meg kéne, hogy öljelek. - búgtam mellkasába. Edward őszintén felkacagott, ami nagyon is cirógatta lelkemet. Már csak az a csoda kéne, amiről az előbb beszéltem…

- Hm… - mormolta cseppet sem értelmesen – Szeretlek Kicsim! - sóhajtott fel.

- Én is szeretlek. - csókoltam meg érzéki ajkait. Aztán elszakadva tőle a hálószoba felé vettem az irányt.

- Hová mész? - kérdezte ijedten. Szegény tényleg nem volt itt mostanában lélekbe! Csodálom is, hogy én nem vagyok olyan nagyon kikészülve. Edward apukája nekem is nagyon fontos volt. Valószínűleg csak a fiúk miatt próbáltam tartani magam. A fiúk… akiknek egyik fele meztelenül fekszik a kanapén a másik meg vár minket.

- Jazz, ma mutatja be az új barátnőjét. Nem emlékszel? - néztem rá kérdőn, megállva az ajtóban.

- Ja, de… - húzta el a száját. Igaz az összeveszésük utáni napon már rögtön ki is békültek, de egy kis tüske még maradt szerelmembe főleg mikor tegnap benyögte Jasper, hogy bemutatja a barátnőjét.

- Ne haragudj rá! Mindenki máshogy kezeli a helyzetet. - lehet Jasper így jobban érzi magát, vagy elterelődik a figyelme. Nem róhatjuk ezt fel neki. Csak nehogy megint valami szőke cicababa legyen. Még egyet nem bírnék ki.

- Nem haragszom. – felelte - Csak fura nekem ez egy kicsit… - megrántottam a vállamat. Jazz már csak Jazz. Villámgyorsan surrant be előttem szerelmem az ajtón. Mikor elhaladt mellettem nem tudta kihagyni, hogy ne csapjon rá finoman a fenekemre. A kéjsóvár fajtáját! Bagoly mondja verébnek, mi Bella?!

- Mikorra kell mennünk? - kérdezte, miközben már az ingét gombolgatta.

- Ötre. - vágtam rá egyből, de gondolataim már a gardróbban jártak.

- És most van háromnegyed. - gondolkozott el. - Szerinted haragudni fognak, ha késünk egy kicsit. - karolt át hátulról. Ő persze már teljesen fel volt öltözve én meg még mindig egy szál bugyiba flangáltam.

- Az előző nem volt elég? - kérdeztem vissza kajánul. Tudtam, hogy nem.

- Nem igazán. - csókolt bele nyakamba majd maga felé fordított. - Csak kicsi késés. - mutatta fel a hüvelyk és a mutatóujját.

- A-a - ráztam meg a fejem. Könyörgő kiskutya szemeinek még az isten sem tudott volna ellenállni. Én mégis megtettem.

- Még egy ilyen picike sem? - szűkítette össze az ujjai közt távolságot. Az utolsó cérnaszálba kapaszkodott.

- Olyan picike nem lenne elég semmire. - vigyorogtam rá mire mormogott valami dehogynem félét, én meg csak nevetve megcsókoltam és a szekrényből kikapva az első ruhát már öltöztem is. Meg se néztem mit veszek fel, de csak egy kávézóba megyünk és nem bálba, szóval…

***

- Srácok hadd mutassam be Cloé-t! – mutatott rá egy barna hajú lányra Jazz. Egy helyes kis cukrászda szerűségbe ültünk.

- Sziasztok! – köszönt nekünk Cloé, hát hogy is mondjam… eléggé furcsa a hanglejtése. Tipikusan az a lány volt, akiről első ránézésre megállapítod, hogy egy plázacicmic féle, aztán második benyomásra vagy kellemeset csalódsz benne vagy bebizonyosodik, hogy igazad volt.

- Hello! – mondtam neki kedvesen. Edward is elmormolt valami üdvözlés félét. Végül is lehet tök aranyos a csaj. Ne ítélj elsőre Bella!

Na, igen. Az oroszlán is aranyos addig, míg meg nem simogatod! Az első szelet oroszkrém torta után és a második kocka krémes előtt már tisztában voltam vele hogy félig tévedtem másik részben viszont nem. A csaj a maga módján kedves, sőt még viccesnek is nevezhető, de egy kicsit talán sznobnak tűnt. Olyan, én bármit megkapok, amit akarok kisugárzása volt és néhány dologgal szembeni nézetei is eléggé irritáltak.

Edward feje olyannak tűnt, mint aki citromba harapott. Prüszkölve próbáltam meg nem kiköpni az ásványvizet, amit ittam. Úgy látom neki is vannak némi kétségei Cloé-t illetően. Csak tudnám, hogy Jasper honnan szedi ezeket a lányokat. A múltkori se volt százas, meg az, az előtti se, de ilyet én még nem láttam.

- Na és Cloé te is a fő sulira jársz? – kérdeztem meg csakhogy mondjak én is valamit. Különös módon nehezen jöttek számra a kérdések.

- Oh, dehogy! - legyintett azokkal a baba kék műkörmös ujjaival. – Modellként dolgozom itt Seattle-ben. - Ki gondolta volna!?

- Ez remek! – válaszoltam és nagyot kortyoltam a vizemből. Hirtelen megszólalt szerelmem telefonja. Elnézést kérve felállt az asztaltól és a cukrászda egyik kis terasz féleségére lépett ki. Arcán a gondterheltség játszott. Sejtettem, hogy Elisabeth az, de mikor pár perc múlva mosolyogva (!) visszatért butaságnak gondoltam előbbi gondolataimat.

- Anyu volt az. – mondta. Mi a franc? Akkor talán… Nem akartam előre ilyen bizakodó lenni.

- És? – kérdezte izgatottan Jazz.

- Apa felébredt és az orvosok szerint javul az állapota. - felelte úgy, mint aki maga sem hiszi el.

- Mikor indulunk? - kérdezett rá Jasper. A jó hírtől felspannolva szórakozottan tekintettem Cloé felé. Úgy kapkodta a fejét ide-oda mintha semmit sem értene. Pár másodperc kellett mire felfogtam, hogy valószínűleg tényleg így van. Na, ennyit a nagy szerelemről.

- Jó. – sóhajtotta szerelmem. - De Bella is jön! – nézett rám.

- Holnap este dolgozom. - mondtam. - Valakinek itthon is tartania kell a frontot. - simítottam végig Edward combján. Féltően nézett a szemembe. Tudtam mit érez. Tartott Caleb esetleges váratlan újra látogatásától. Tulajdonképpen én is rettegtem tőle, de csak kihúzom valahogy. Láttam, hogy életem vitatkozni szeretne érveimmel, de egy csókkal még időben elhallgattattam.

- Minden rendben lesz. - suttogtam szájába. Beletörődően szusszantott egyet. Muszáj volt megint rányomnom ajkaimat az övéire. Majd’ meghaltam a csókjaitól!

- Felhívom a repteret. – állt fel a székből Jasper. Cloé meg éppen a mosdóba ment, ha jól láttam.

- Siessetek haza! - Leheltem ajkaira szerelmemnek. Érintésébe ott volt az ígéret pecsétje is. Atyaisten! Mi lesz velem nélküle?

Ízelítő a hetedik fejezetből... *-*

Hoztam nektek egy kis ízit :D Kicsit megint elcsúsztam a frisseléssel de már csak nagyon pici kell hozzá :) Tehát holnap este már olvashatjátok is :D Addig meg élvezkedjetek ezen (:



- Ne haragudj rá! Mindenki máshogy kezeli a helyzetet. - lehet Jasper így jobban érzi magát, vagy elterelődik a figyelme. Nem róhatjuk ezt fel neki. Csak nehogy megint valami szőke cicababa legyen. Még egyet nem bírnék ki.

- Nem haragszom. – felelte - Csak fura nekem ez egy kicsit… - megrántottam a vállamat. Jazz már csak Jazz. Villámgyorsan surrant be előttem szerelmem az ajtón. Mikor elhaladt mellettem nem tudta kihagyni, hogy ne csapjon rá finoman a fenekemre. A kéjsóvár fajtáját! Bagoly mondja verébnek, mi Bella?!


Puszi xoxo

Homokóra - 6.fejezet

Itt a következő feji :) Kicsit lelkizős kicsit más de szívből jött és sok munkám van benne (: Döntsétek el hogy tetszik-e vagy sem ;) Jah és a képek oldalt megint bővült egyel :D
Jó olvasást!!! :D

A HOLNAP NEM JÖN EL

Egyszer szeretném megkérdezni már:
nem fáj néked, hogy néked sose fáj... ?
Galgóczi Erzsébet





/Josh szemszög/



Futni, futni és futni. Ez a szó jellemezte az elmúlt két évemet. Ha nem a vámpírok elől vagy a halál elől akkor éppen magamtól futottam. Nem is tudom, melyik lehet a rosszabb. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy megint a normális és valós világba legyek. Hiába okolhattam a történtekért ezer és egy embert, köztük imádnivaló húgomat is. Nem tettem. Mivel lenne jobb, ha bűnöseket keresnék és dühöngenék, mint egy őrült? Valószínűleg semmivel. Hosszú itt létem során akaratlanul is rájöttem pár dologra. Az élet képkockái nem úgy jönnek sorba, ahogyan te szeretnéd. Valakinél előbb jön a boldogság aztán a szomorúság végül vagy a happy end vagy a dramatikus rész. Nálam ez a sorrend kétségkívül felcserélődött. Oly annyira hogy – mit is szoktak mondani? Áh, megvan… - már nem látom a fényt az alagút végén és már nem látok tavaszt a tél után, na meg egyéb költői szarságok.

Azt sem lehet kihagyni, hogy talán egy picikét, de tényleg csak egy pindurit megváltoztam. Na, jó. Száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Régen én voltam a minta fiú, az okos, intelligens művész lélek, akinek minden vágya, hogy véget vessen minden harcnak és ellenségeskedésnek a Földön. Csodás álmok voltak. Igen, és ez itt a bökkenő. Álmok. Tudja egyáltalán valaki, hogy az álmokat hogyan lehet a legegyszerűbben definiálni? Nem? Hát persze… Egy optimista, kedves és lelkileg tökéletesen bizakodó ember azt válaszolná rá, hogy az álmok olyan vágyak, amik kemény munka árán valóra válhatnak. Ez azonban baromság. Hiszen mi van mikor, azaz álom nem csak rajtad múlik? Mi van, ha minden porcikáddal úgy érzed soha nem fog teljesülni? És benn ragadsz egy kurva régi, poros könyvbe? Az álom fogalma nem más, mint olyan vágy, ami a büdös életbe nem fog teljesülni, még ha megszakadsz is annyira próbálod valóra váltani. Ilyenkor jön az a rész, hogy csak a csodába bízhatsz. Ch… mintha itt lenne is egyetlen egy csoda.

A lehetetlen is lehetséges. Innen bentről fel sem bírtam fogni, hogy az író hogyan tudta elnevezni így ezt az idióta könyvet. Na, jó Josh, be kell vallanod magadnak hogy nem is olyan béna ez a regény. Legalább is kívülről. Az olvasónak valószínűleg ez tűnt a legizgalmasabb, legdrámaiabb, legszívszorítóbb, történetnek, amit valaha is el tudott képzelni. Minden megvolt benne, ami a mai világba kell. Vámpírok, szerelem, szex, bosszú, dráma és a végén az elmaradhatatlan jó győz, a rossz veszít effektus. Na de kinek is olyan jó ez? A hősnek minden bizonnyal. De mi van a rossz fiúval? Az ő sorsa senkit sem érdekel? Valószínűleg ezt csak az tudja megérteni, aki hasonlóan, mint én bekerül egy ilyen könyvbe. Ugyan is van, amit még az író sem tud.

Ha a lapok között élsz benn a betűkben, akkor rájössz, hogy van egy külön élet, ami nincs rákörmölve a lapokra. Ennek az életnek voltam a részese és olyan kapcsolatokat alakítottam ki, amit lehet nem kellett volna. De kit érdekel? Ép eszemet és hitemet, hogy egyszer valaha is visszatérek legjobb barátomhoz és életem kisebbik értelméhez egy ember tartotta életbe. Aki mellettem volt mikor lelki roncsként zokogva rogytam a földre az első időkben. Ő volt az, aki bevatatott ennek a történetnek igazi lényegébe. És ő volt a lány, aki közel másfél éve a másik, életem értelme volt. Most itt alszik előttem egy lepukkant motel ágynak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető valamijén.

Öhm… mondtam, hogy az életem egy futás… Igen és ő velem fut mindig, mindenhová. De most nem jöhet velem, muszáj, hogy itt hagyjam, túl veszélyes lenne neki tovább menekülnie. Őt úgysem bántanák, hiszen vámpír. És különben is, én csesztem el az egészet. Ez egy hosszú történet, de nagy vonalakban annyi, hogy a rossz oldalba kötöttem bele és mivel az egész Lehetetlen is lehetséges arról szól, hogy egy csajszi üldöz egy vámpírt, aki megölte szerelmét és közbe beleszeret újdonsült társába. Ez egy pöppet megváltozott. Ők ugyan úgy üldözik, a vámpírt csak azt nem tudják, hogy ő nincs is e világban, csakhogy Caleb - vagyis akit üldöznek – csatlósai meg engem kergetnek egy olyan kérdéssel, amire én sem tudom a választ. Hogyan lehetne Calebet visszahozni? Érzem, hogy nem bírom tovább ezt a dolgot. Mi lesz akkor, ha feladom? És a vérszívók elé vetem magam? Szégyenkeznem kéne majd ez miatt vagy büszkén fogom felszegni államat akkor is mikor az utolsó csepp vért is kiszívják belőlem?

- Josh…- sóhajtott fel szerelmem majd a másik oldalára fordult. Biztosan szépet álmodik. Milyen fantasztikus lenne, ha bemutathatnám húgomnak és Edwardnak ezt az angyalt. A nyakamat merem rá tenni, hogy kedvelnék egymást. Ilyen szenvedélyes és ártatlan, de mégis harcias lénnyel még nem igazán találkoztam.

Tényleg… Vajon az én kis hercegnőm meg legjobb barátom összejöttek már és boldogan élik napjaikat? Vajon hiányzok nekik vagy annyira elmerülnek egymásba, hogy el is felejtettek? Ne gondolj ökörségekre Joshua! Szeretnek téged és minden bizonnyal a megoldást próbálják megtalálni, hogy visszaszerezzenek. Bárcsak sietnének vele. De még ha sikerülne, akkor is lenne egy kis gond. Bár gondolkozás nélkül vissza akarok menni, de Daphnét nem tudnám itt hagyni, már nem. De most mégis azt teszem. Most tűnj el Josh! Míg nem fáj még jobban! Meg tudod tenni! El tudod hagyni!

- Szeretlek. – motyogta érthetetlenül kedvesem, de én mégis megértettem.

Tényleg képes vagyok itt hagyni? Miért ilyen kibaszott nehéz? Az elhagyós rész megtétele egyre nehezebbé és elképzelhetetlenné vált. Nagyrészt mert szerelmem forgolódni kezdett majd nagy zihálások közepette, körbetapogatózott az ágyba és kinyitotta ragyogó kék szemét. Szőke haja hátra libbent miközben felült az ágyon, tudatosulva benne nem vagyok mellette.

- Miért nem alszol? - kérdezte kedvesen. Nem tudtam szemébe nézni. Le fogsz bukni Josh és aztán megint veszélybe sodrod szerelmedet! Miért vagy ilyen önző, gyáva alak? Tudtam volna még szidni magam egy ideig de Daphné hangja megállított.

- Mi a baj Josh? Itt jártak ugye? - kérdezgetett egyre kétségbeesetten. Muszáj volt megnyugtatnom.

- Nem. Biztonságba vagyunk. – feleltem, de még mindig nem néztem fel az arcába.

- Josh? - kérdezte gyengéden, de úgy, hogy a lábam is beleremegett selymes hangjába. Halottam, ahogy nyikordul az ágy miközben felkel róla majd azt is észleltem, ahogyan az öreg parketta recseg, léptei közbe. Szemem előtt – ami nagy beleéléssel a lyukas szőnyeget bámulta – pedig feltűnt édes, kis harminchatos, meztelen lába.

- Mi a baj szívem? – kérdezte remegő hangon miközben aprócska tenyerét arcomra simította.

- El kell mennem. – rájöttem, hogy sunyi dolog lett volna csak így itt hagyni egyetlen egy szó nélkül, ő ennél sokkal többet érdemel. De most, még ha szemtől szemben is, de muszáj megbántanom azzal, hogy elmegyek.

- Együtt megyünk. - jelentette ki természetesen és talán már fordult is volna táskáink felé, de a határozott, nem, ami elhagyta ajkaimat mozdulatlanra dermesztette édes kis testét.

- Miért? - remegő hangja késként fúródott szívembe és egyre jobban elgyengültem. Mi a fenének is kínzom magunkat? Mert meg akarod védeni őt! Tök jó már skizofrén is vagyok.

- Nem akarlak több veszélynek kitenni. - vallottam be halkan. Minek hazudozzak? Úgy se tudnék. Másik puha keze, ami nem arcomon simított végig újra és újra most csípőmre tapadt, be a póló alá. Bársonyos, pici újai gyengéden cirógatták oldalamat én pedig egy hajszálra voltam attól, hogy a fülébe suttogjam, felejtse el, amit mondtam neki.

- Együtt kell, hogy ezt végig csináljuk. – kezdte ellentmondást nem tűrően. Meg is lepődtem harciasságán. De aztán rájöttem, hogy ha kell, tud ő vadmacska is lenni. – Nem engedem, hogy elhagyj! - mondandója közbe folyamatosan cirógatott, de még így sem voltam teljesen eltérítve. A kegyelemdöfés viszont nem sokat váratott magára.

- Nézz a szemembe! - utasított gyengéden és nem tudtam nem engedelmeskedni neki. Talán túlságosan is alárendelt voltam, de nekem jelen pillanatban ő foglalta el a legnagyobb teret a szívembe. Így hát elkövettem a legnagyobb hibát, amit elkövethettem és belenéztem tengerkék szemébe, amibe azonnal el is vesztem. Hát ennyi volt. Csak mondja ki, hogy mindennél jobban szeret, és én itt maradok vele örökké.

- Nem hagylak magadra. Szeretlek teljes szívemből. - mondani akartam neki, hogy én is őt, de félreértette a dolgot - Nem érdekel, mit mondasz. Akkor is veled tartok. – nézett rám szigorúan. Helyesbítek, csak próbált szigorú lenni. De velem sose tudott. Olyan kis édes volt ilyenkor - nem mellesleg gyönyörű - hogy nem bírtam ki és muszáj volt megcsókolnom. Mint szomjazó egy kis csepp vízért úgy kapott ajkaim után. Mind a ketten beleszédültünk a csókba. Előbb még csípőmet simogató keze most elindult felfelé és hasamat szántották végig újai. Nem bírtam betelni vele. Talán ez lehetett az oka, hogy hevességembe ledöntöttem őt lábairól – szó szerint. Aztán egy hatalmas puffanás kijózanított.

- Mi a… - kezdtem volna bele, de mint aki megvilágosult rájöttem, hogy saját vágyam bizonyítékaként eltört az ágy alattunk. Daphné csilingelő kacaja hatalmas mosolyt csalt arcomra, egy reszelővel sem tudták volna letörölni onnan.

- Akkor? – kérdezett rá félve miközben már egymással szemben feküdtünk a matracon.

- Asszem maradok. – suttogtam majd szájára tapasztottam az én számat. Valóban elöntöttem a dolgot, de ez nem garancia arra, hogy megint el ne határozzam. Sőt holnap vagy az után biztos, hogy el akarom majd hagyni. De szerencsére ő itt lesz, mikor valami marhaságot készülnék tenni és talán majd idővel arra a kérdésre is tudok válaszolni, hogy hol van Caleb, Daphné ikertestvére…


/Bella szemszög/


Szörnyű volt ilyennek látni szerelmemet. Arcán ezernyi kín tükröződött és egyszerűen nem tudtam megszólalni. De ugyan mit is mondhatnék? Egyelőre próbáltam biztosítani arról, hogy nincs egyedül, és hogy vele vagyok. Az ölelésem által, talán de csak egy nagyon picit megnyugodott. Egyáltalán le lehet csillapodni egy ilyen helyzetben? Bár nem mondta el, még hogy mi is történt pontosan, szinte ezer százalék hogy apukájával van valami. Csodálkoztam, hogy csak „ennyire” borult ki. Azért ez se semmi. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor láttam Edwardot ilyen megtörten.

Azaz erős férfi, akit mindig mutatott a külvilág felé – kivéve felém – most sehol sem volt. Nyugtatóan simogattam a hátát, az agyam pedig már a legrosszabban gondolkozott pedig valahol éreztem, hogy az nem történhet meg. Én is szerettem az édes apukájukat. Ő volt az a férfi, akit apámnak tekintettem... azóta… amióta nekem nincsen saját. Bátyámmal mindig felnéztünk rá, de aztán történt valami, ami miatt Jazz belesüppedt a drogok világába, és amiért az idősebbik Edward beállt katonának…

Szerelmemnek volt egy húga.

Gyönyörű világos barna fürtökkel és ugyan olyan smaragdzöld szemmel, mint ami Ednek van. Az élet akkor ajándékozta a kedvesem szüleinek mikor már azt hitték nem éri őket több gyermekáldás, de mégis megtörtént és akkor ők voltak a legboldogabbak. Kathrine nyolc éves korában már imádnivalón intelligens volt. Azon a szülinapján apukája elvitte őt egy hatalmas múzeumba, már nem emlékszem pontosan melyikbe, de azt tudom, hogy hihetetlenül örült neki Kathy. A meséből viszont pillanatok alatt rémálom lett, mikor az épület egyik szárnya felrobbant.

Kathy meghalt, az idősebbik Edward pedig súlyosan megsérült. A rendőrség azt mondta terrortámadás volt. Elizabeth pedig magába fordult ugyan úgy, mint szinte az egész család. Soha többet nem akarok arra az időszakra emlékezni…

- Hello srácok! Leszerveztem az első koncertünket a Hallowen-i bálra. Valami sötét és tombolós zenét kérnek. Mr. Lewis azt mondta…- Jasper, ahogy berontott az ajtón annyira belefeledkezett mondandójába hogy nem is vette észre a dolgokat. Vajon őt miért nem hívta Elisabeth? De aztán lassan elkezdte felfogni a dolgokat.

- Mi történt? – suttogta. Az arca egészen elsápadt, mikor öccse könnyáztatta arcára nézett és hihetetlen gyorsasággal leült mellénk a kanapéra. Megjegyzem észre sem vettem, hogy ott ülünk. Viszont az elhangzott kérdésre én is kíváncsi voltam.

- Anya hívott. – kezdett bele szerelmem rekedten, de a folytatás nem akart olyan könnyen jönni. Jazz minden idegszála megfeszült.

- Mit mondott? - nyögte ki nagy nehezen.

- Apa korházba van. - hajtotta le a fejét. – Az orvosok szerint lehet a jövő hetet sem éri meg. - csuklott el a hangja. Nem hittem a fülemnek. A mindig is rendíthetetlen Edward Masen most haldoklik. Elképzelhetetlen. Talán ezért is állt ilyen közel a gyermekeihez. Olyannak mutatta magát, mint egy legyőzhetetlen félisten, ráadásul pontosan ugyan olyan féloldalas mosolya volt, mint fiának. A bátorsága tette őt naggyá gyermekei szemébe. Felnéztek rá és imádták őt, ugyan ez pedig fordítva is meg volt. Nem tudom mi lesz így a fiúkkal…

- Oda kell mennünk! - pattant fel Jazz. Most valahogy hálás voltam előbbi gondolataimért, amik elterelték figyelmemet arról, hogy miért is van az apukájuk korházba. Nem tudnám végig hallgatni és elképzelni sem szeretném.

- Anya azt kérte, hogy ne menjünk. - felelte szerelmem. Nem is vártam mást Elisabethtől.

- Mióta hallgatunk mi a szüleinkre? - tette fel a nyilvánvalóan költői kérdést Jasper.

- Csak most az egyszer legyél egy kicsit engedelmesebb Jazz! - válaszolta vissza dühösen Edward. Az idegességet és az aggodalmat sajnálatos módon most csak így tudja levezetni. – Ne nehezítsd meg még jobban a dolgokat.

- Miért nehezíteném meg? Csak mert látni szeretném még egyszer és lehet, hogy utoljára az apámat? - már Jasper is dühös volt. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol a dolgok már csak rossz irányba terelődhettek. Nem lesz ez így jó.

- Hé! Srácok, azzal hogy egymásnak estek még nem lesz az apukátok jobban. – kezdtem bele a szövegelésbe. Hiába éreztem üres dumának, de úgy vettem észre mintha csillapodtak volna a kedélyek így hát folytattam. - Ha Elisabeth azt akarja, hogy itt maradjatok, akkor tegyetek is úgy. Neki is borzalmasan nehéz lehet… - az utolsó mondatot már csak nagyon halkan, szinte magamnak mondtam, de ők még így is meghallották.

- Igazad van Kicsim. - suttogta – Anyának lehet most a legnehezebb. Halottam a hangján, hogy tartja magát, nyilvánvalóan miattunk… - Jasper csak bólogatott ő sem tudott megszólalni. – Minden rendben lesz. – motyogta magának szerelmem majd a szobánkba ment. Nem akartam nagyon egyedül hagyni őt, megvoltak a módszereim a tökéletes nyugtatóra. Már indultam volna be mikor Jazz hangja megállított.

- Mond meg Edwardnak, hogy sajnálom. - motyogta lehajtott fejjel - Tudom milyen nehéz neki. Érzem… Ráadásul nekem is ugyan olyan rossz. – hihetetlen, gyötrődő kifejezés ült ki arcára, ami szinte vágyakozott egy szeretetteljes ölelésre.

- Semmi baj Jazz. - motyogtam mellkasába miután a kezdeti meglepettség után visszaölelt.

- Megyek, felhívom anyát. - bontakozott ki karjaim közül majd egy gyors puszit kaptam arcomra és már ott sem volt. A hálószobánk felé indulva a halk gitárszóló és szerelmem őrjítően szexi rekedtes hangja állított meg. Ha jól halottam egy új dalt énekelgetett.

Mikor szomorú volt vagy boldog akkor ezt tette és én minden egyes alkalomkor meghallgatom. Csak leülök mellé – ahogyan most is tettem – és szemeimet lehunyva érzem át Edward érzéseit.

Vajon jobb lesz a holnap vagy a mába ragadunk nagyon hosszú ideig?

Homokóra - 5.fejezet

Itt a friss :D Bocsesz a késésért, de ebbe a töribe igényesebb munkát szeretnék hozni, na meg hosszabb fejiket így hát idő kellett megírni (amiből nem volt sok) de most itt van :D és remélem tetszik :)Küldeném, ami egyetlen Kristen Stewartunknak ;) Boldog 21-et neki /így utólag is/(:(=
Jó olvasást!!! :D

DERÜLT ÉGBŐL VILLÁMCSAPÁS

A világot úgyse tudod megváltoztatni, hogy jobban megfeleljen az igényeidnek! (...) Neked kell egy kis belátással lenned... Egy kicsit kevesebbet várnod az emberektől... és elfogadnod, hogy ami lehetetlen, az lehetetlen!
Rakovszky Zsuzsa





- Áuu. - nyavalygott már megint. Nem igaz, hogy nem tud egy helyben maradni legalább két percre.

- Maradj nyugton! – szóltam rá. Edward csak somolygott az orra alatt, szemben velünk. Nathan meg továbbra is nyöszörgött. Komolyan olyan, mint egy óvodás.

- Ti akartátok, hogy idejöjjek, viseljétek a következményét. – mormogta. Hát igen. Nem győztem eléggé megköszönni a megmentését és úgy éreztem nem is elég egy sima, köszi ezért a minimum az, hogy ellátom, szemöldökén lévő vágást a saját házunkba.

- Szögezzük le, hogy csak Bella akarta. - morogta szerelmem. Hm… tudom milyen mormogás ez. A „féltékeny vagyok egy olyan pasira, akiről tudom, hogy nem tetszik a szerelmemnek, de már csak azért se szimpatikus.”

- Hé! - méltatlankodott megint. De már kész voltunk.

- Ennyi. Nem is volt olyan vészes. Nem tudom mi a bajod. - mondtam neki majd felálltam a kanapéról és szerelmemhez mentem egy csókért. Annyira imádom azt a féltékeny fejét. Azonban a gyors csókocskából egy szenvedélyes smárolás lett, mire alkalmi vendégünk megköszörülte a torkát.

- Bocsi, hogy közbe szólok, de merre találhatóm a mosdót? - kérdezett rá. Szerelmem csúnya nézése után - na meg mikor megmondtam merre is található az említett helyiség

– Nath kislisszolt, én meg Ed felé fordultam. Kérdő tekintetem láttán
magyarázkodásba kezdett.

- Ne nézz így rám! - felelte, de nem tudta elrejteni teljesen vigyorát. Köztünk a féltékenység, mint dolog szinte minden naposnak számított. De ha nem is, akkor hetente legalább háromszor szerette volna valamelyik hímnek a nyakát kitekerni. Ez rettentően hízelgő számomra. Ugyan kinek ne lenne az? Hiszen így csak még jobban tudom, hogy szeret, és hogy mennyire is ragaszkodik hozzám. Na de engem sem kellett félteni.

- Szeretem mikor féltékeny vagy. - csókolgattam a nyakát, amit olyan finom bőr borított, hogy bárki megirigyelhetné. És ezt, csak is én puszilgathatom és harapdálhatom. Ajaj, a harapásról eszembe jutott Caleb. Hogy a retkes vérivó fajtáját vinné el!

- Nem is vagyok az! – válaszolta durcásan és olyan volt, mint egy rosszcsont óvódás.

- De. – vágtam vissza.

- De nem. – felelte ő is.

A végtelenségig folytathattuk volna vitánkat, főleg hogy ismertem szerelmem és nem utolsó sorban a saját természetemet, amik abból álltak, hogy hihetetlenül és majdhogynem bosszantóan makacsak voltak. De álltalába én nyerem az ilyen vitákat. Hiába de a – szerelmem szerint – csábítóan gyönyörű csokoládébarna szemeim, igen is nagy meggyőző képességgel rendelkeznek.

- Na, jó. – kezdett bele – Több oka is van, hogy miért vagyok vele olyan amilyen. Azon kívül pedig hálásnak kellene lennem, azért amit tett és hálás is vagyok csak…

- Csak? – kérdeztem vissza arcát simogatva egy kis bátorítás képen.

- Ahogy rád néz. – mondta hevesen. - Mintha kincset talált volna, de azt én találtam nem ő. Te az én kincsem vagy. - szorított magához és arcát mellkasomba fúrta. Más lány lehet, megsértődne, vagy ki kérné magának ezt a birtokló és tulajdon hangnemet. De én nem. Tudom, hogy mennyire kétségbeesetten szeretjük egymást. Én akkor sértődtem volna meg, ha nem így cselekszik.

- Edward. - toltam fel gyengéden fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. – Pontosan tudod, hogy az se érdekelne, ha szerelmes lenne belém…

- Még az sem kizárt… - motyogta alig érthetően.

- …én akkor is téged szeretlek, és mindig te leszel nekem az egyetlen, igazi. - fejeztem be megkezdett mondatomat vigyorogva.

- Oh, hát hogyne tudnám? - villantott felém egy csibészes vigyort. - De a gondolatait furcsa módón nagyon is tisztán halottam és tele van a feje hitetlenkedéssel és csodálattal meg talán egy kis kíváncsisággal is. Amúgy meg talán még bírnám is, ha nem mászna rád.

- Eddig még nem is mászott rám. - nevettem. Hihetetlen ez a pasi.

- Nem is ajánlom neki. - fenyegetőzött. Tudtam, hogy ha arra kerülne a so,r simán neki menne Nathnek. Hm… kis tigrisem.

- Az utolsó mondatod tükrébe, kérlek, egy picit próbáljatok kijönni egymással. - csókolgattam a nyakát puhítás képen.

- Miért olyan fontos neked, hogy jóban legyünk? Hiszen alig ismered. - kérdezte komolyan. Ez a dolog engem is elgondolkoztatott. Tényleg, tulajdonképpen én miért is kedvelem ennyire Nath-et? Talán azért mert vissza mert szólni a sziklaszilárd történelem tanárnak? Vagy, mert megmentett egy őrült karmai közül? Nem. Kétség kívül valami láthatatlan dolog miatt.

- Ne válaszolj, halottam az előbbi kis gondolatmenetedet…- nyomott csókot homlokomra.

- Ha nagyon nem szeretnél vele barátkozni, akkor nem kell. Ne haragudj, nem akarlak semmire sem kényszeríteni. - vallottam be félelmemet. Lehet, hogy túl parancsoló voltam?

- Semmi baj kicsim. Megteszem, ami tőlem telik. - bólintott majd abban a pillanatban a szóban forgó személy is feltűnt. Mind a ketten felé kaptuk tekintetünket, amit ő nem igazán viselt nyugodtan.

- Öhm… Nincs rajtam gatya vagy mi? - nézett szét magán zavartan.

- Bocsi. –kértem tőle elnézést. - Kérsz valami kaját vagy egy kávét esetleg? - milyen kis szorgalmas házi gazda lettem hirtelen.

- Nem köszi. Már mennem kéne. - utasította vissza a felajánlást. Zavartnak tűnt és kapkodónak, mintha megváltozott volna valami benne.

- Hívok neked egy taxit. - kelt fel Edward a kanapéról miután én kimásztam az öléből. Büszke voltam rá, hogy már is normálisabban kezd viselkedni vele.

- Nem szükséges. Kollégista vagyok. Tíz perc és haza érek. - eresztett meg egy mosolyt. Aztán mintha kergetnék egy „kösz mindent, sziasztok” beszólással már el is tűnt a bejárati ajtóba. Hát ezt meg mi lelte?

- Látod erről beszéltem! - mutatott rá a dolgokra szerelmem. A furcsaságokkal igaza volt. De ki nem, különös és furcsa az ismeretségembe. Nagyjából senki. Képesség nélküli barátaink is a maguk módján különcök.

- Hm… - ásítottam egy hatalmast. Pedig valami értelmes felelet akart lenni, de nem jött össze. A szemeim nyitva maradásán már csak a rajzfilmekből ismert szemhéj kitámasztós módszer segíthetne. De most egy zuhany is megteszi. Édesem mintha gondolatokat olvasna – hoppá, azt is csinálja – jött oda hozzám majd a hátára lendített.

- Hé! - nevettem fel. Szerettem ezeket a gondtalan, boldog pillanatainkat. Mert ilyenkor úgy tűnt minden rendben és minden szép és tökéletes. De csak a rózsaszín köd tette azzá, ami már jó pár éve előjön ilyenkor. Jobb, mint a drog.

- Imádom mikor annyira fáradt vagy, hogy teljesen rám hagyatkozol. - vigyorgott önelégült fejjel, miközben melltartóm levétele után bugyimat szedte le rólam. Persze hihetetlenül gyengéden és puhán.

- Ühüm. - nyögtem ki.

A fáradtságtól nem tudtam értelmesen beszélni, de valószínű az is rontott a helyzeten, hogy tökéletes valójában érzékeltük a másikat. Tökéletesen meztelenül. Önkéntelen nyaltam meg szám szélét. Szerelmem erre magához vont, megfogta fenekem és felemelt a földről. Ahhoz se volt energiám, hogy dereka köré fonjam lábaimat, de készségesen segített benne. Mint egy kígyó úgy tapadtam testére miközben belépett velem a zuhany alá. Egyik keze erősen tartott fenekemnél a másik kezével pedig megnyitotta a csapot. Végtelennek tűnő másodpercek múlva érték el a vízcseppek testemet. De bár ne folytak volna végig rajtam. Ugyan is a víz jéghideg volt.

- Edward! - sikoltottam. Álmosságomat mintha elfújták volna. De ez a szemét csak röhögött rajtam. – Ezt még visszakapod. - fenyegettem.

- Ugyan édesem. Legalább felébredtél. - rakott le lábaimra majd egyik karja átfogta derekamat a másik pedig gerincem mentén simított végig. Az érzéstől muszáj volt felnyögnöm. Áhá, szóval erre ment ki a játék.

- Remélem, tudod, hogy tipikus pasi vagy. - majd ezzel a lendülettel megragadtam kincsét. Egy pillanatig vágytól csillogó szemekkel nyögött fel majd akadozó nyelvel - mivel kezeim már rendesen dolgoztak rajta – próbált valami válasz félét összehozni.

- Mih… mihért mondod… ezt? – az élvezettől beszélni se tudott. Annyira ismertem már teste reakcióját, hogy hihetetlen hatékonyan tudtam eszméletlen kielégülést okozni számára.

- Téged is csak a szex érdekel. - természetesen csak ugrattam. Tisztában voltam mennyire nem csak a szex érdekli, sőt! De nem hagyhattam ki ezt. Ő azonban halálosan komolyan vette szavaimat. Elképzelni sem tudom mekkora erőfeszítésbe került az, hogy megragadja csuklómat és leállítson.

- Ez nem igaz. - fúrta bele tekintetét az enyémbe. Szemei szerelmesen csillogtak és meggyőzően.

- Valóban? – csak egy kicsit szerettem volna húzni az idegeit. Megpróbáltam megmozdítani kezemet, de ő nem engedte. Még szorosabban fonódtak újai kezemre, de még így is végtelenül gyengéden fogott.

- Ma nem szeretkezünk. - jelentette ki egy fura mosollyal. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez jó nekem vagy sem. Lehet az utóbbi?

Ez a kijelentés után mintha mi se történt volna kezébe nyomott a tusfürdőből és finoman érintve bőrömet mosdatni kezdett. Érzékien sóhajtoztam miközben mellemet tisztogatta, de úgy tűnt őt ez nem hatja meg. Máskor fogd be a szádat Bella! – rivalltam magamra. Egyre kezdett tudatosulni bennem, hogy Edward egy főnyeremény, lottó ötös, kincses láda és ehhez hasonló dolog. Melyik férfi tenné azt meg, hogy fél percre a saját élvezetétől leállítja szerelme kezét? Valószínű, hogy nem sok.

Talán csak egy.

Az se volt semmi mikor legérzékenyebb pontomnál körözött újaival. A beharapott ajkú, kínlódó szemű arcomra csak bamba vigyorral válaszolt. Aztán miután végzett velem megfürdött gyorsan ő is. Ahogy észrevettem már teljesen lenyugodott, aztán pár pillanat alatt elzárta a vizet, karjába kapott és a puha szőnyegen állított talpra. Egy édes csókot nyomott ajkamra majd belecsavart mindkettőnket egy törölközőbe. Vajon mivel érdemeltem ki ezt a szeretet és törődést? Érek én annyit egyáltalán?

- Még többet is… - suttogta fülembe, majd puszit nyomott nyakamra és pihe-puha ajkai birtokba vették az enyémeket. Az a nedves érintés egyszerűen leírhatatlan. Jé, még az elektromos szikrák is itt vannak! Mint mindig most is. Nyelve pajkosan csusszant ajkaim közé táncba hívva az enyémet.

Meg fogom ezt szokni valaha is? Egy emberöltő tuti kevés lesz és ezer százalék hogy ráncosan, öregen és őszen is ugyan ilyen szenvedéllyel leszünk egymás iránt. Ez a szerelem?

Életem lepkeszárny finoman simogatta le rólam a cseppeket. A plüsstörülköző lágyan kényeztette bőrömet. Majd hirtelen elszakadt számtól, szerencsére csak egy mondat erejéig.

- Tedd fel a kezed. - utasított lágyan én pedig eleget tettem kérésének. Édesen kisfiús mosollyal adta fel az egyik pólóját. Tökéletesen Edward illata volt. Bugyit nem adott rám… Minek is, nem igaz?

Összekulcsolta kezeinket - miután ő is magára kapott egy bokszert - majd a hálószobába mentünk. A legnagyobb szerelemmel bújtam oda hozzá és csúszattam egyik lábamat lábai közé. A takaró alatti meghitt melegség és szerelmem közelsége visszacsalogatta az álmot szemeimbe és már nem is éreztem a vágy feszítését.

- Bella, kérdezhetek valamit? – kezdett bele bizonytalanul.

- Persze. - motyogtam mellkasába.

- Te tényleg azt gondolod rólam?- kérdezte halkan. Önkéntelenül nevettem fel, de egy cseppnyi vidámság nem volt a hangomba.

- Komolyan elhitted Edward?- támasztottam államat mellkasára. Szemei szerelmesen, de értetlenül csillogtak.

- Nem… vagyis… Tudom, hogy mennyire szeretsz – villantotta rám azt a jól ismert Edwardos vigyort. - de annyira odaadó vagy és… lehet, hogy néha sokszor szeretném… de… - zavaros motyogása érthetetlennek tűnne mindenki másnak rajtam kívül.

- Én is ugyan annyira kívánlak mindig minden percben, mint te engem. - mosolyogtam rá pirulva. Na, erre is csak én vagyok képes. Tapsot Miss. Swannak a pirulós kislánynak.

- Szeretlek. - puszilta meg homlokomat.

- Én is szeretlek. - hajtottam le kómás fejemet. Hogy mitől volt kába én se tudtam. Vagy az álmosságtól vagy a monumentális szerelemtől. Edward erős, biztonságot nyújtó karjai között fénysebességgel vesztem el az álmok tengerébe a kellemes percek pedig képzeletembe is tovább folytatódtak. Reggel viszont a tévé hangjára ébredtem. Punnyadtam nyitottam ki szemeimet, Edward nem volt mellettem így hát csigalassúsággal kimásztam az ágyból és a nappali felé vettem az irányt. Kedvesem egy kávét szürcsölve bámulta a plazmát.

- Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva és mellé ülve egy csókot nyomtam ajkaira.

- Neked is. - mosolyogta majd kezembe nyomott egy kávét. Milyen figyelmes. De aztán szeme a tévére tért vissza. Már engem is nagyon érdekelt mit mutat az a doboz, ami ennyi figyelmet igényel, de amint megláttam a híreket egyből megértettem a helyzetet.

- Semmi baja nincsen. - simítottam végig arcán. Csak most vettem észre milyen feszült.

- Honnan tudod? - kérdezte csendesen. - Mi van, ha ő van az egyik koporsóba?- a hírekben több Irakban elhunyt katona temetését mutatták. Valahogy muszáj lesz megnyugtatnom őt.

- Nyugodj meg. Anyukád biztos szólt már volna. – próbáltam észérvekkel hatni rá.

- Biztosan igazad van. – motyogta - Sajnálom. - nézett rám bocsánatkérően. Ezért nem kéne mentegetőznie. Természetes hogy fél.

- Semmi baj. - öleltem át szorosan. Éreznie kell, hogy nincsen egyedül, aztán a másik szobába megszólalt Jason Mraz jól ismert száma és szerelmem felpattant.

- Egy perc. - mosolygott rám majd elsiettet telefonjáért. Tekintetem vissza tért a CNN-re. Nem sokáig nézhettem a tévét mikor meghallottam egy puffanást a hátam mögül. Azonnal oda kaptam a fejemet és szerelmemet láttam meg, ahogy véletlenül levert valamit, de nem ez taglózott le a legjobban.

Mikor a szemeibe néztem nem akartam elhinni, amit láttam. Edward csodálatos arcát most a szomorúság és a fájdalom, grimaszba torzította és már könnyek gyülekeztek szemeibe. Mint egy őrült úgy szaladtam oda hozzá. Hiszen épp az előbb beszéltünk róla, hogy lehetetlen… Tudtam mi történt, de nem akartam elhinni...