Nahát ehhez is elérkeztünk :D Egy év... jesszus isten :) Nem jövök a szokásos dumával... de
*-*
Igazából nagyon szívesen hoztam volna ma egy fejezetet nektek vagy egy novellát, de az előző fejezethez 0 azaz nulla komment érkezett közel három nap alatt. Kérdezem én... ennyire szar? Mert ha igen akkor miért nem írjátok meg? Mondjuk az is igaz hogy 13 ember a "tetszik" gombot megnyomta és köszönöm is nekik... de most tényleg fogalmam nincs mi van... azt tudnotok kell hogy az én szótáramban a komihatár szó nem létezik és nem is fog, de azért jól jönne pár vélemény.
És itt lett volna a második bejelenteni valóm... ha szeretnétek akkor csinálhatok Facebook-on egy csoportot blognak ahol egy csomó érdekességet részletet meg minden egyéb infót megtudhatnátok...
Hát bocsi a rossz hangvételű bejegyzésért, de ez van. Imádom ezt a történetet de nem tudom hogy ti egyáltalán szeretitek-e? Szóval hajrá... :D
Ééés még egyszer BOLDOG ELSŐ SZÜLINAPOT! egy éve fogalmazódott meg bennem az F.Sz.A. ötlete *merengő fej* :D
Itt is van az eheti adag! (= Küldeném Melindának örök komizómnak akinek remélem jól telt az utazása és n. Bellának mert olyan aranyos volt ahogy örült az ajánlásnak múltkor hogy most had örüljön megint :D A jövö hét fontos hét lesz a blog életébe aki kitalálja miért az kérhet valamit, akármit :D jah és tegnap elolvastam Jay Ashertől a 13 okom volt... c. könyvet és valami hihetetlen aki még nem olvasta az sürgősen tegye meg.(: Oldalt megint bővül a szereplők listája ;) Jó olvasást!!! *-*
ÜVEGEK
Nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki. Csitáry-Hock Tamás
- Az ott Lee? – kérdeztem. Próbáltam túl harsogni a zenét, de nem volt könnyű.
- Úgy tűnik. - felelte elgondolkozva, szerelmem. Úgy látom ő se tudott róla, hogy egyik legjobb barátunk ugyan ott dolgozik, mint mi. De ez jó volt. Már eddig is olyan a Black&White-ban dolgozni mintha egy nagy család venne körül, de most még jobban úgy tűnt. Furcsa, hogy az ember – jelen esetben én - élete akkor ér révbe mikor szinte mindenkit elveszített. – Szerinted Ryen is itt van? - kérdezte izgatottan.
Hát igen. Miután bátyám benn ragadt a könyvben, szerelmem barátok téren nagyon sokáig egyedül volt, de aztán az egyetem magával hozta Ryent és szinte azonnal jóban lettek. Tudom, hogy nem képes pótolni egy olyan igaz barátot, mint Josh és ő voltak, de talán enyhíti egy kicsit, és ha majd egyszer testvérem is megint velünk lesz, ők lehetnének a nyerő hármas.
Közben elindultunk a pulthoz kérni valami koktél szerűséget. Lehet, csodálkoztok, hogy nem valami olyan mondtam, most hogy vodka és whisky. Ennek két oka van. Az első az, hogy egyikünk sem szeret részeg lenni, de kedveljük az alkoholt, így iszunk, de mértékkel. A második pedig az, hogy a whiskynek van a világon a legborzalmasabb íze. Mikor először megkóstoltam majdnem kidobtam a taccsot, nem sok tartott vissza tőle. Na de a pultnál jártunk mikor is észrevettem még valakit.
- Ryen! - kiáltott fel szerelmem. Ami azonnal röhögésbe ment át, amikor az említett személy, meghallotta nevét kiejtette kezéből a Metaxás üveget. Úgy látom, van még mit tanulni a kis újoncunknak.
- A frászt hozod rám haver. - méltatlankodott miközben kiadott kettő – valószínűleg vodka félét – rövidet egy elég illuminált állapotú pasinak.
- Hogy - hogy itt dolgoztok ti is? - kérdeztem rá.
- Mi is? – értetlenkedett. Sose volt komplett, dehogy ennyire elfelejtett, hogy a barátnője azt a posztot tölti be, amit én is szoktam… – Ja, bocs, csak ez baromi nehéz srácok! - nyögött fel csalódottan. – Fogalmam nincs, hogyan csinálod olyan profin haver! - nézett rá Edwardra.
- Tapasztalat. – felelte - Nekem sem ment elsőre. Na meg persze én se egyedül tanultam meg.
- Na, ja. Nem akarsz beállni te is? - kérdezte miközben kiszolgált pár embert.
- Ma szabadnaposok vagyunk. - felelte. Mire Ryen lemondóan felsóhajtott. Aztán valaki kért egy Mohitót ő meg egy laza mozdulattal meg akarta pörgetni az üveget, de az megint csak a földön landolt. Kezdtem nagyon sajnálni szegényt.
- Kicsim, csak egy fél óra. - súgta fülembe szerelmem. - Nem bírom nézni, ahogy szenved. - teljes mértékben megértettem őt. Én is segítettem volna Lee-nek, de ahogy láttam és halottam nem volt szüksége rá.
- Menny csak addig beszélek Drake-kel. – nyomtam csókot ajkaira. Majd együtt bementünk a pult mögé. Életem felvette a fekete pincéreknek való kötényt - aminek fogalmam sincs mi a hivatalos neve - és bőszen magyarázni kezdett barátjának. Nem hiába volt ő a tanító. Szerelmem a legjobb koktélkészítő ember a környéken, ráadásul hibátlanul dobálgatta az üvegeket is. Soha nem fogom érteni honnan, tudja ezeket. Hátam mögött hagytam a két férfit, aztán főnököm irodája felé vettem az irányt.
Bekopogtam az ajtón, amire csinos betűkkel csak a „főnök” szó volt ráfirkantva. Valaki nagyképűségnek hinné ezt vagy, hogy az említett személy azt hiszi magáról, hogy ő a világ közepe. De ez nem volt igaz. Drake a világ legaranyosabb harmincas évei elején járó férfi, akivel valaha találkoztam. Viszont ezt is csak azt tudta így kijelenteni, aki ismerte őt. Mivel fekete bőre és kigyúrt tetkós kinézete alapján egy New York-i gengszter film főszereplőjének tűnt.
A kopogásom után nem sokkal, halottam a mély hangon kimondott „szabad” szót. Én pedig gondolkozás nélkül beléptem.
- Bella! - ragyogott fel az arca és kinézett a papírjai közül majd felállt és megölelt. Nem volt szokatlan ez az érintkezés. Hihetetlenül bírtam őt, ennek ellenére mindig a fejembe volt, hogy ő a munkaadóm.
- Főnök. - vigyorogtam rá. - Hirtelen irodakukac lettél? - kérdeztem rá vidáman és fejemmel az íróasztalon lévő papír kupac felé biccentetem.
- Ja, hogy az… - kezdte. - Felújítási papírok. Elég jól megy ez a hely Bella. Szóval kell egy kis változás. Persze majd kérem a segítségeteket is Eddel. Tényleg ő hol van? Azt hittem, hogy elválaszthatatlanok vagytok. - vigyorgott rám kajánul.
- Kezelésbe veszi Ryent. - nevettem fel. Elképzeltem, ahogyan fél óra alatt hány üveg pia végzi a padlón és természetesen nem szerelmem kezeinek köszönhetően.
- Hűha. Keményfába vágta a fejszéjét. - nevetett fel. Akkor minek vette fel őt? Nem értem.
- Hé, ne néz így rám. - mentegetőzött. - Kellett a munkaerő. Különben is, majd Ed szépen megtanítja az alkoholos üveg dobálás művészetének minden fortéjára. - Ezt olyan komolyan és olyan fapofával adta elő, hogy a végére hasamat fogtam a nevetéstől. Nem tudott nem mosolyogni rajtam. - Na, menjünk, nézzük meg szívszerelmedet és haverját. - toloncolt ki az irodából.
- Egyébként jövő héten kezdhetek? - kérdeztem meg. Már nagyon izgatott voltam miatta. Mindig is imádtam itt dolgozni. Álmaim munka helye.
- Naná. - válaszolta. – Te vagy a legjobb! - Ölelte át a vállamat. – Veletek, srácok megfogtam az isten lábát. - nevetett. – Amúgy Lee a barátnőd ugye?- kérdezte meg félve. Nem értettem reakcióját.
- Igen. - mondtam. Mire kifújta a levegőt, de kérdő pillantásom beszédre késztette.
- Csak nem akartam olyat melléd rakni, akivel esetleg nem vagy jóba. Nem kell a felesleges cicaharc. - vigyorgott. Végül is érthető, de szerencsére Lee volt a csaj és nem az egyetem egyik címeres ribanca. Beszélgetésünk közben odaértünk a fiúkhoz. Az, ami fogadott nem állt távol képzeletem szüleményétől. A padlón tócsákban állt az alkohol.
- Hányadik üveg? - mutatott rá, Drake a Ryen kezében lévő likőrös cuccra. Irtózatosan zavarban volt barátunk. Meg tudtam érteni. Az első nap leégni a főnök előtt nem lehet egy kellemes érzés.
- A kilencedik. – vágta rá szerelmem vigyorogva. - Helló főnök! - rázott kezet vele, akinek a szám hallatán csak egy lemondó sóhaj hagyta el ajkait. De a remény ott csillogott a szemébe. Aztán ránk nézett.
- De most… te és te!!! - nyomás bulizni - Mert ma nem dolgozni vagytok itt. - parancsolt ránk szigorú hangnemben. Nekünk sem kellett kétszer mondani ezt a táncoljunk témát, egyből a tömegbe indultunk. Lee pont abban a pillanatban kezdett bele a kedvenc számomba.
Oh, még nem is említettem? Annyit beszéltünk Ryenről, hogy menyasszonya ki is maradt az analizálásból. Na, akkor. Én és legjobb barátnőm vagyunk a Dj. De ne gondoljatok semmi rosszra. Nem olyan cici kivillantós playboy macás Dj-k vagyunk. Csupán imádjuk mixelni a számokat, de nekem volt egy másik oka is. Utáltam közönség előtt zenélni vagy énekelni. Pedig mások szerint jó hangom van. Szerintem csak tűrhető, de egy diszkós zenébe simán belefér. Így hát nem egy és nem is kettő olyan zeneszám van, amit én írtam vagy szereztem, és mivel itt senki se rád figyel, hanem a partnerére nem is érzem magam feszélyezve. Szóval hol is tartottam? Ja, igen… Tánc, kedvenc szám. Akkor bulizzunk!
A zene ütemére mozgattam csípőmet szerelmemnek háttal. Ő pedig kezeivel szorosan tartott és velem együtt mozgott. Néha őrjítően végig simított bizonyos testrészeimen, de egyik mozdulata se volt közönséges. Inkább nevezhetném gyengédnek, szerelmesnek és szenvedélyesnek. Pont, mint ő maga.
Imádtunk táncolni. Azt hiszem, mondhatom többes számba is, mivel jól tudtam, hogy ezek a percek azok, mikor mind a kettőnk feje kiürül és csak ő és én vagyunk. Mintha táncközben egy buborék választana el a külvilágtól, ami abban a pillanatban szétrobbanhat, hogy a zene leáll vagy mi állunk meg. Kedvesem maga elé fordított. Szeme elképesztően izgatóan csillogott. Nyugi Bella! Ne feledd egy klubban vagy és nem a hálószobába. De mikor ilyen vakítóan zöld szemei vannak… mintha azokkal akarna becsalogatni az erdőbe. Jesszus Isabella! Na, most állj le! Nem tudtam nem észrevenni szerelmem remegő ajkait, amik a visszatartott nevetéstől mozogtak. Basszus, ugye nem halotta azt, amit előbb gondoltam? Kérlek, kérlek, kérlek!
- Szerintem otthon kényelmesebb lenne. - súgta fülembe. Na, jó hol lehet elsüllyedni? A fejem vörösen villogott. De tulajdonképpen miért is vagyok zavarba? Hiszen ő életem szerelme nem? Akkor meg? A válasz egyszerű volt: én ilyen vagyok.
Nem engedtem neki, hogy még több ego szálljon abba a szexis fejébe így hát nyaka köré tekertem karjaimat és ajakaira tapadtam. Mint két pióca. Kettő összenőtt pióca. Akkor és ott – na meg elég sűrűn, máskor is – úgy éreztem soha nem akarok elválni tőle. Egy idő után már nem csak ajkai kényeztettek nyelve is beszállt a játékban én meg egyre jobban elolvadtam. Szerelmem fenekemre tette kezeit, nem is tudja mekkora támasz ez nekem és nem utolsó sorban nagyon is felvillanyoz, ahogyan finoman simogatja hátsó felemet.
Kit akarok hülyíteni? Pontosan tudja milyen hatással van rám és ennek akkor is tudatában lenne, ha nem olvasna a gondolatokban. Képtelenek voltunk elszakadni egymástól pedig már a zene is váltott, csak táncoltunk és csókolóztunk, míg nem szerelmem szakította meg a pillanatot, mondván igyunk valamit. Egyet kellett értenem vele.
- Kettő Margaritát, haver! – szólt Ryennek szerelmem. A fiú megpörgette az üveget. Ejha! Elég jól fejlődik a srác. Egy perc múlva már a koktélunkat ittuk szerelmemmel.
- Hé Ed! - Drake hangja szállt felénk. - Gyere velem egy pillanatra. - kérte. Edward pedig egy gyors csókot követően elindult, de még hallottam, ahogy barátjának egy „Vigyázz rá” –t „odasúg” majd eltűntek. Én meg nem is tudtam mit kéne csinálnom. Remélem, hamar visszatér kedvesem. Köztudott volt, hogy én nem szerettem egyedül ilyen helyekre mászkálni. Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, ha volt mellettem egy erős férfi igaz most itt van Ryen, de az azért mégse ugyan az mintha a szerelmed vigyázna rád. Félelmem be is igazolódott mikor az egyik igen csak ittas pasi oda jött hozzám.
- Szia, cica! - Adjatok, egy vödröt hánynom kell. Fúj! Keze közeledett derekam felé engem meg a hideg rázott. Hát ez nagyon hülye! Nem igaz hogy nem veszi észre, hogy húzzon innen.
- Édesem hát itt vagy! - jött oda mellém Ryen. Mi az, ott hagyta a pultot? A pasi eléggé döbbent fejet vágott mikor meghallotta az édesem kifejezést. Barátom pedig olyan igazi birtokló, na, tűnj a fenébe pillantással meredt rá. Egy perces néma csend után a pasas elment. Hál istennek!
- Köszönöm! - néztem rá Ryenre. Mire kaptam egy igazi csibészes vigyort.
- Ugyan semmiség. Edwarddal megvédjük egymás barátnőjét. Legalább mi fogjunk össze. - ölelt meg. Mondtam már, hogy nagyon bírom ezt a gyereket?
- Na, most nyomás vissza a pult mögé. - pirítottam rá. Azért miattam nem kéne kirúgatnia magát az első napon.
- Igen is kapitány! - vigyorgott majd visszament dolgozni én meg folytattam a semmittevést. Még csak tizenöt perce hagyott itt, de én már most kezdek bedilizni. Aztán Lee-t kezdtem figyelni. Ahogyan a terem közepén lévő magasított emelvénybe keveri a zenéket pont ott ahol én szoktam. Egész jól csinálta a dolgát. Olyan jól, hogy már kényszerűen is ringatózni kezdtem a zenére. De a nyugalmam nem tartott sokáig.
- Hello kislány! - jött egy mély hang mellőlem. Anélkül, hogy ránéznék, tudom, hogy tipikusan olyan pasi, aki el van szállva magától és az ilyenekért egy üres fejű pláza cica majd megőrül. De én nem voltam az!
- Bocs, de nem érek rá. - majd azzal a lendülettel mentem is volna tovább, de nem engedett. Keze erősen markolta meg a csuklómat. Na jó, ebből már most elegem van.
- Ne kéresd magad szivi! - mormolta. Szivi? Tudja, ám hogy kit szivizzen! Azt, akit most jól neveltségemből nem szeretnék kimondani.
- Mit nem értettél az előző válaszomon? - kérdeztem rá. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Én is tudok ám bunkó lenni. Nem kell ahhoz nagy tudás.
- Nálam nincs olyan hogy nem. - rántott magához. Kétségkívül az ilyeneket olvasnám bele egy kőkemény horror regénybe.
- Nálam viszont van. - vágtam vissza majd próbáltam kiszabadulni mancsai közül, de nem igazán sikerült.
- Engedd el! - ragadta meg a kezét Ryen – már amennyire a pulton áthajolva tudta. A pasi viszont nevetni kezdett. Nem igaz, hogy egy éjszaka ketten is megtalálnak. Hol van már Edward?
- Szerintem a csaj nem ezt akarja. - húzott magához közelebb. Ez kezd egyre nyomasztóbbá válni. Jöjjön már valaki.
- Te tényleg ilyen hülye vagy? - szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ha kell Ryen ráugrik a fickóra. De nem kellett miattam verekedni.
- A vodkánkat kérnénk ember! - jött a hátam mögül egy enyhén dühös férfihang. Ryen felé néztem és egy „menny már” pillantással próbáltam tudtára adni, hogy a munkáját végezze, majd én megoldom. Azonban nagyon is hálás voltam neki. De a férfi nem igazán akart békén hagyni. tervezgetni kezdtem. Ha felemelem a térdemet – persze nagy lendülettel – pont a két lába közé fog menni. Oké Bella! Egy… Kettő… de a harmadikat nem tudtam befejezni.
- Nem látod, hogy a hölgy nem akar semmit tőled? – rángatta le rólam – meglepetésemre sikeresen – egy ismerős fiú. Csak tudnám hol láttam már!
- Vedd le rólam a kezed. – szólt vissza fogva tartóm.
- Mért, mi lesz? – vágott vissza. Nem igaz, hogy nem jut eszembe.
- Beverem a képed haver! - aztán neki rontott. Földbe gyökerezett a lábam, most fussak el vagy szedjem szét őket? Csak egy lány vagyok az istenért!
- Jól vagy Bella? - szorított magához riadtan, Edward. Na, végre! Azt hittem már sose jön.
- Én jól! De az a srác nem lesz jól. - mutattam rá megmentőmre. Mind kettő elég részeg volt már ahhoz, hogy elvetemülten hemperegjen a földön. Körülöttük már egész kis csapat „szurkoló” összegyűlt.
Egyetlen pillantásomból megértette szerelmem mit is akarok, majd egy perc múlva már a kidobó ember segítségével szétválasztották a verekedőket. Mint két felbőszült bika úgy fújtak egymásra, mikor pedig arra a pasira néztem, aki megmentet, beugrott honnan ismerem. Nathan Colmen aki szembeszállt a töri tanárral.
- Na, tűnés innen. - mondta nekik a kidobó, de Nathan-t nem engedtem, hogy kivigyék. Így hát szerelmem felültette az egyik székre.
- Ó basszus. - nyúlt fejéhez. Elég ramatyul festett. Szemöldöke és szája felszakadva, arca csupa vér.
- Sajnálom. - mondtam. Nem akartam senkinek, hogy miattam így összeverjék.
- Ugyan. - legyintett. - Az ilyen bulikban kötelességemnek érzem minden hölgyet megvédeni a részeges barmoktól.
- Azért te sem panaszkodhatsz. - mondta neki Ryen. De Nath csak elvigyorodott.
- Az adósod vagyok haver. - veregette hátba szerelmem.
- Egyébként Bella vagyok ő Ryen ő pedig Edward. - mutattam be őket.
- Nathan. - rázott kezet a fiúkkal. - De én most mennék szóval…
- Előbb össze kéne varrni a szemöldöködet. - akadékoskodtam.
- Inkább a halál, mint hogy én valaha is orvoshoz mennyek. - nevettet fel keserűen. Nem tudom mi volt ebben olyan vicces.
- Akkor gyere, hátra majd én megcsinálom. - erősködtem.
- Tényleg semmi bajom. – vetette ellen.
- Nem tudod meggyőzni haver. - szorított magához kedvesem. - Koleszos vagy? - kérdezte.
- Öhm… igen. - válaszolta értetlenül. Én se tudtam miért fontos ez.
- Akkor gyere, hazaviszünk. - felelte. - Szia Ryen! Holnap találkozunk! - köszönt el szerelmem majd az ajtó felé indultunk. Volt egy olyan érzésem, hogy ez az este még tartogat nekünk némi meglepetést.
Itt van az újabb rész :D Már pénteken felkerült volna de aztán valahogy mégse :P Küldeném Melindának n.Bellának és Kingának. Mivel ők komiztak az előzőhöz.(: Jó olvasást!!! :D
ELTÖKÉLTSÉG
Még vár ránk ez a föld Ezen kell, hogy éljünk, szebb jövőt Még vár ránk ez a harc Mire vársz? Mit akarsz? Még vár ránk ez a föld Van egy élet rá a vég előtt, hogy visszaadjuk még mi kölcsönben csupán a miénk. AFC
- Bella! Hallasz engem kicsim? - Edward hangja kétségbeesetten kérlelt, hogy ébredjek fel. Szemeim azonban nem akartak engedelmeskedni. – Kérlek Bella! – éreztem, hogy puha keze végig simít arcomon, ajkai pedig szemhéjamat csókolták. Úgy tűnt minden erőm elszállt, egy müzlis tálba több élet volt abban a pillanatban, mint bennem. De fel akartam ébredni és el szerettem volna mondani a történteket életem szerelmének. Muszáj volt, hogy tudjon róla viszont ez félig ájultan nehéz lesz. – Szerelmem könyörgöm, ébredj fel! - hangja olyan meggyötörten hangzott, hogy legszívesebben kiabálva adtam volna tudtára, hogy semmi bajom és egy szenvedélyes csókba megköszönöm neki támogatását. – A fenébe is, ha megtudom ki tette ezt, a saját kezemmel…- nem engedtem, hogy befejezze ezt a gondolatmenetet. Bár imádtam, amikor így védelmezi a szeretteit, főként mikor engem. Ilyenkor olyan mintha én lennék a legdrágább kincs az életébe.
- Hé! Ne gondolj butaságokra. - nyöszörögtem és lassan már a szememet is megtaláltam, hogy használatba vegyem. Egy erős kéz kulcsolódott az enyémbe.
- Istenem Bella! Mi történt veled? - kérdezte aggódóan. Bele néztem fáradt szemeibe és szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Torkom olyan volt, mint a Szahara homokja.
Szerelmem felpattant mellőlem majd egy pohár bubis vízzel tért vissza. Hm… úgy ismer, mint a rossz pénzt. A buborékok nekem olyanok, mint a koffein vagy a cigaretta másoknak. Kiváló ébren tartó egy átbulizott éjszaka után. Most sem volt másként, a szavak – miután kiittam a poharat – csak úgy ömlöttek belőlem.
- Caleb megint eljött. – nyeltem egy nagyot majd folytattam. Hiába, de a jelenléte még mindig érződött bennem.
- Mi csinált veled?- követelte gyengéden.
- Hát inkább az a kérdés, hogy mit mondott. - motyogtam.
Nem is tudtam, igazán hogyan fogjak neki a dolognak, szerelmem érezte bizonytalanságomat. Felültetett – megjegyzem, eddig észre sem vettem, hogy a kanapén fekszem – majd mellém telepedett és kezei közé fogta arcomat.
- Mond el kincsem. –kérte lágyan miközben tekintetünk eggyé olvadt. Hihetetlen, hogy még mindig egyetlen egy pillantásával el tud kápráztatni.
- Az elején – vettem egy mély lélegzetet – csak össze-vissza hadovált aztán azt… azt mondta, hogy ne keressük tovább a könyvet, mert nem kell neki…
- De hát eddig azért járt a nyakunkra, mert minden áron vissza akart menni. - nézett rám értetlenül.
- Igen. De most azt mondta, hogy neki sokkal jobb itt és hogy… hogy… – komolyan nem ismertem magamra. Hogyan gyengülhetek el ennyire?
- Hogy?- simogatta Edward a hátamat. Érintése elképesztően nyugtatató hatást gyakorolt rám.
- Minden könyvet elégetett Edward! Mindet… Hogyan fogjuk megtalálni így Josht? Soha többet nem fog kikerülni abból az egy kiadásos egérrágta szemétből. - a mondat végére szemeimből a könny is kicsordult. Azonban nem teljesen voltak ezek a fájdalom cseppjei. Betudható a düh és a kétségbeesés eredményeképp is. Hiszen hogy jön ő ahhoz, hogy ilyet tegyen?
- Mi csinálunk most? – kérdeztem rekedten. Edward nem is hinné mekkora segítség ő nekem. Mellettem volt mikor elvesztettem a szüleimet, a bátyámat. A legnagyobb rossz esetén se fordul ellenem. Nem tudnám elképzelni az életemet nélküle.
- Van egy ötletem, de most nem kell ezzel foglalkoznunk a keresést is csak szünetbe végezhetjük. - teljes mértékbe igaza van, de milyen ötletről is beszélt? Ha Edwardnak van, egy ötlete az álltalába mindig sikerrel végződik. Tényleg jobb lesz, ha most nem foglalkozunk ezzel. - Caleb nem bántott téged?
- Hát… - nyúltam fejemhez – azt hiszem leütött mikor megégettem a kezét. - válaszoltam elgondolkodva. – És Te jól vagy? – bontakoztam ki öleléséből csak, hogy tüzetesen végig nézzem. Egyetlen sérülést sem láttam rajta.
- Miért ne lennék jól? – nézett rám kérdőn. Nem is tud a meggyilkolt lányról?
- Caleb azt mondta, hogy a diszkó előtt megölt egy lányt. – motyogtam halkan. Lehetséges, hogy csak be akart ijeszteni?
- Nem hiszem, hogy hazudott. – a gondolatolvasós tehetsége már megint visszatért – Ugyan is két órát kellett várnom mire elszabadultam. Ezért is értem haza ilyen későn, de a rendőrök azt mondták, hogy „csak” elütöttek egy lányt. – rajzolt macskakörmöket a levegőbe - Nyilván nem akarják nagydobra verni, hogy már ez a hetedik állattámadásnak titulált haláleset. Ez a vámpír azt hiszi, hogy senkinek sem tűnik fel?- az utolsó mondatot nyilván költői kérdésnek szánta, de én mégis válaszoltam rá.
- Szerintem pontosan tudja, mit csinál, és attól félek, valami mást is tervez. Nem hiszem, hogy csak úgy annyiba hagyja a dolgokat és akkor mostantól nem is látjuk majd. – nekem eléggé sántított a dolog. Különben sem hiszem, hogy minden könyvet tönkretett. Ő annál alaposabb férfi. Egy tutira van neki tartalék. Már csak azt kell megtudnunk, hogy hol.
- Mi lenne, ha eltennénk magunkat holnapra? – ajánlotta kedvesem – Vagy is mára? Mivel már reggel nyolc is elmúlt. – csábító dolognak tűnt, hogy lógjunk egy napot a suliból. Holnap úgy is hétvége.
- Ha már a második tanítási napra nem akarunk bemenni mi, lesz velünk később? - vontam fel az egyik szemöldökömet. Mire kaptam egy nevetős csókot ajkaimra.
- Majd csak kibírjuk valahogy. – és felsegített a kanapéról. Egyértelműen eldöntöttük, hogy fáradtságra hivatkozva nem fogunk ma bemenni az egyetemre. De ha bemennénk, se lenne semmi értelme. Az első órán simán elaludnák.
Már az ágyban voltam mikor szerelmem visszaért a zuhanyzásból. Izmos mellkasán pont abban a pillanatban folyt végig egy vízcsepp. Mintha csak az én kínzásomra találták volna ki. Aj… ráadásul csak egy szál törülközőbe feszített, amit egy másik pillanatban lerántott magáról. Azt az ego mániás, perverz vigyort egyszer úgy letörülném a képéről! Pontosan tudja, hogy ezzel az őrületbe tud kergetni erre mit csinál? Gr… inkább becsuktam a szemeimet, hogy ne lássam ezt a félistent, aki előttem veszi fel bokszerét. Az ágy megemelkedett, ahogy szerelmem mellém feküdt. Erős kezei a mellkasára húztak majd hátamat simogatva próbált elaltatni. Ez viszont olyan „jól” sikerült, hogy előbb aludt el ő, mint én. Na, nem mintha az altatási módszerekkel lett volna a probléma. Csupán én bizonyultam rossz alanynak.
Az agyam kattogott értelmes és kevésbé értelmes dolgokon. Na meg persze a különös történéseken. Mint például, ha jól emlékszem a szoba ablak betörött az előbb mikor pedig bejöttünk még egyetlen egy karc sem volt rajta. Aztán az elmélkedést olyan szinten végeztem, hogy eljutottam a képességemig. Megint előjöttek ugyanazok a kérdések. Miért pont nekem van ez a képességem? És van egyáltalán ezen a bolygón még valaki, akinek van? Miért kaptam én ezt, ha eddig csak csupa fájdalmas dolgot tettem vele? A miértek kezdenek kikészíteni…
- Miért nem alszol kicsim? – még egy miért. A hirtelen hangtól azonban megugrottam. Pedig csak szerelmem szólt hozzám álmosan. Nem válaszoltam erre az egyszerű kérdésre. Nem akartam még jobban lefárasztani a hülye gondolataimmal.
- Neked nincsenek hülye gondolataid. - simított végig hajamon mire én még közelebb bújtam hozzá.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek. - nyomtam egy lágy csókot ajkaira.
- Te bármikor felébreszthetsz! - mosolygott majd birtokba vette ajkaimat.
Nem bírtam betelni vele. Érintései pedig mintha egy csapásra eltüntették volna minden fájó emlékemet. Egész testével betakart engem. Mint valami puha és meleg takaró, ami vágyfokozó öblítővel mostak ki. Kár lett volna tagadni, hogy minden porcikája izgatja fantáziámat. Na, nem mintha nem ismerném már tetőtől talpig.
Keze végig simított testemen megállapodva fenekemnél. Két csodás évünk alatt már megtanultam, hogy életem nagyon is szereti az említett testrészemet. Szerencsére pólót nem viselt. Különben is felesleges lenne. Miért vonjuk meg magunktól a jót, nem igaz? Kezeim végig szántottak izmos hátán, ujjaim kitapintottak minden izmot, miközben ajkai már nyakamat csókolgatták. Egy hatalmasat nyögtem mikor Edward beleharapott nyakam bőrébe. Egyszerűen nem tudtam megunni, amit csinál. Még most is ugyanolyan szenvedéllyel vagyunk egymás iránt, mint régen. Egész nap tudnék vele szeretkezni. Úgy látszik ezzel kedvesem is így volt mivel csak arra eszméltem fel, hogy meztelenül fekszem alatta, ajkai pedig legérzékenyebb pontom felé tartanak. Nem hagyhattam neki, hogy csak ő kényeztessen. Milyen barátnő lennék akkor? Egy határozott mozdulattal megfordítottam testhelyzetünket és felültem szerelmem csípőjén. Vágya pontosan nekem feszült én pedig a végletekig szerettem volna tüzelni őt. Először lassan majd őrült tempóba kezdtem mozgatni csípőmet.
Az ilyenkori tekintetét sose tudom elfelejteni. Mintha egyetlen pillantásával fel tudna falni, olyan izgatóan és vággyal teli szemekkel néz rám, hogy az agyam eldobom. Szemei pedig csak még jobban csillognak, mint általába. Ráhajoltam mellkasára, ajkaim eszméletlenül kívánatos felsőtestén kalandoztak. A szálkás testétől elvesztettem az eszemet is. Szenvedélyemben ajkaim közé vettem, mellbimbóját és egy ügyes mozdulattal leszedtem róla bokszerét. Meztelen testünk vágytól égett. Szerelmem férfias nyögései is csak olaj volt a tűzre. Azt hiszem akkor veszítette el a fejét mikor végtelenül gyengéden számba vettem férfiasságát. Csak egy pillanat volt az egész és felrántott magához majd ő is felült. Zihálva próbáltunk még közelebb kerülni egymáshoz és miután megemeltem csípőmet szerelmem magára húzott. Felsikoltottam a rám törő gyönyörtől. Teljesen eltűnt bennem és én újra és újra elmerültem kényeztetésébe. Ajkai, ha nem az én ajkaimat becézgették, akkor melleimen tevékenykedtek. De az érzés leírhatatlan volt. Mindig is elsöprő érzés, mikor szerelmeskedtünk, de az ilyen vad, szenvedélyes együttlétek, amikor mind a kettőnknek csak az volt fontos, hogy a másiknak mennyei legyen, ezekért bármit oda adtam volna. Éreztem, hogy közel a vég, életemnek sem kellett sok. Egy utolsó merítkezett belém majd megmarkolva a derekamat elélvezett. A mozgást viszont szerencsére nem hagyta abba, így hát nem kellett néhány mozdulat és én is követtem őt a mennyországba.
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy teljes mértékbe megnyugodtam és lehiggadtam. A szex a legnagyobb ideglazító, pontosítok a szeretkezés az. A szex az egy teljesen más tészta, ráadásul ilyen nálunk még soha nem is történt meg. Egyszer se történt csak sima szex, mindig a mély érzelmek voltak előtérbe.
- Ha mindig ilyen lesz az ébresztőm, akkor máskor is kérek belőle. – vigyorgott rám kajánul. A kis perverz! Ch… Bella pont te mondod. Stréber létedre, aki nem ismer, ezek láttán azt mondaná rád, hogy nimfomániás vagy.
- Még meggondolom. - vigyorogtam rá pimaszul.
- Oh, igen? Ha megérzéseim nem csalnak, a gondolataid teljesen ellent mondanak szavaidnak. - mondta. Mi a fene? Még a végén átiratkozik pszichológus szakra.
- Talán igazad van. - túrtam bele amúgy is szénakazalnak kinéző hajamba. Majd a következő pillanatban egy hatalmas ásítás tört rám. Az előbbi akciónknak köszönhetően teljesen lenyugodtam és nem utolsó sorban elfáradtam. De ami a legfontosabb dolog, rájöttem, hogy bármint meg tudunk oldani együtt, és ha eltervezünk valamit, azt meg is valósítható csak akarni kell.
- Látom elálmosodtál. - jegyezte meg. Most nem volt erőm visszaszólni, csak egy bólintásra futotta, és mint egy kiscica úgy bújtam oda szerelmemhez.
- Szép almokat édesem! – nyomott puszit fejemre. Ennél szebb nem is lehetne… Pár perc múlva pedig már el is nyomott az álom.
Most nem mentem vissza a múltba, nem éltem át újra a szörnyűségeket. Sőt álomtalan volt az éjszakám vagy nappalom. Viszont egy elég hangos csörömpölésre keltem. Kezeimmel Edward után kutattam, de nem volt mellettem. Szemeim azonnal felpattantak, ahogy ez tudatosult bennem. A legrosszabb dolgok játszódtak le agyamba. Nagyon halkan felpattantam az ágyból és a konyha felé vettem az irányt. A szívem a torkomba dobogott.
- Csak én vagyok az kincsem. - halottam meg bentről egy mosolygós hangot. Na, jól Bella azt hiszem el kéne menned egy pszichológushoz.
- Megijeszt… - nem tudtam végig mondani, amit akartam. A látvány nevetésre késztetett. Edward szexisen, bronzosan, kócos haja most tele volt liszttel, valószínűleg a hajba túrások alatt került oda. A konyha pedig romokba hevert.
- Nem szép dolog kinevetni a másikat. – olyan volt, mint egy ötéves kisfiú.
- Ne haragudj, sajnálom. - rohantam oda hozzá és karjaimba zártam. - Az meg mi akart lenni? – Mutattam a tányérban lévő valamire.
- Palacsinta, neked. – sóhajtott fel.
- Te sütöttél nekem? - tátottam el a számat. Hihetetlen. Egészen különös szerelmem főzőtudománya, mivel a kis pitiáner dolgokat nem képes elkészíteni, de a bonyolultabb ételeket a kisujjából kirázza.
- Hát a sütés az erős szó. - motyogta. De nem érdekelt, szerelmem ajkaira nyomtam az enyémeket és egy olyan csókot adtam neki, hogy szerintem még a nevét is elfelejtette.
Ezek után normálisan is megvacsiztunk. Kidobtam az égett dolgokat, de mikor ránéztem az órára kicsit meglepődtem. Fél hetet mutatott. Ennyit aludtunk volna? Hm… és holnap nincsen suli.
- Nem megyünk el este a Black&White-ba? - munkahelyünk ideális kikapcsolódásnak tűnt. Különben is beszélnem kellett Drake-kel a diszkó főnökével. Szerelmem rábólintott a dologra. Ma nem kellett dolgozni, szóval kezdődhet a Buli!
Meghoztam a következő fejezetet :D Ami remélem majd elnyeri tetszéseteket :) Köszöntöm az új olvasókat és immáron 110-en vagyunk :D Szép kerek szám (= Küldeném mindenkinek aki az előzőhöz komizott.(L) és a szereplők listája megint bővül oldalt egyel ;) Jó olvasást!!! (:
VESZTESÉG
Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. (...) Néha az ember tényleg hallja, ahogyan a dolgok eltűnnek, nem igaz? Van, amelyik lehullik, szintről szintre egyre lejjebb zuhan, és csak egy lyuk marad utána, amin keresztül az ember lenézhet a mélybe. Vagy ha nem vigyáz, maga is belepottyanhat. Stephen King
A levegő megfagyott bennem és moccanni se mertem, de ahogy Ő fogott nem is tudtam volna. Jég hideg tenyere olyan erősen kulcsolódott számra és nyakamra, hogy az éltető oxigén teljes mértékbe elkerült. De ismertem ezeket a kezeket. Nagyon is, és nem gondoltam volna, hogy itt és most megint eljön hozzám. Remegtem a félelemtől és elképzelésem sem volt róla mit akarhat.
- Ha nem fogsz sikítani, elengedlek. - morogta fülembe. - Bólints, ha megértetted. - bólintottam.
- Mit akarsz tőlem? - ziháltam. A hirtelen tüdőmbe áramló oxigén marta légcsövemet.
- Majd megtudod. Hová sietsz Bella? A barátod még nem mostanában fog haza érni. - mondta gúnyosan és gyilkos fény gyúlt szemébe. Megijedtem ettől a lángolástól féltem, hogy valami történt szerelmemmel.
- Mit csináltál vele? - vágtam hozzá. Ha nem ismertem volna, akkor visszább fogom hangomat, de tudom mitől dühöd be és azt is tudtam, hogy szeret szórakozni mások idegeivel.
- Vele semmit édesem, csupán a diszkó előtt csináltam egy kis zűrt. – húzogatta vállát mintha ez a világ leglényegtelenebb dolga lenne. - Csak az egyik vendég vérét szívtam ki. – legyintett.
- Hogy mit csináltál? - kiabáltam. Milyen jó is, hogy nem koleszosok vagyunk. Így legalább ami a házban történik, az itt is marad. Nem tudom, mit csinálnának az emberek, ha kitudódna a titkunk. Az elmegyógyintézet és a gázkamra között vacillálok gondolatba.
- Nem vagy az anyám. - köpte felém a szavakat. – Ki vagy te, hogy megmond, mit tegyek kicsi Bella? - kérdezte nyájasan.
- Ugye tudod, hogy ezt nem csinálhatod a végtelenségig. - néztem rá higgadtan és a nappali felé hátráltam.
- Hogyne tudnám. - felelte - De jól esik egy kicsit szórakozni.
- Minek vagy itt? - próbáltam terelni a témát és az időt is egybe. Mivel ha jól saccoltam, olyan hajnali három lehet. Már csak egy kis ideig kell beszéltetnem és akkor elintézhetem.
- Ja, igen tényleg. - kapott észhez. - Mi lenne, ha nem hátrálnál a szoba felé? Csak kérned kell, és ott beszélgetünk. - ez most tényleg ilyen hülye és belesétál a saját csapdájába?
Nem kértem és nem is mondtam semmit. Egyszerűen leültem a fotelba majd végig néztem, ahogy „vendégem” is kényelembe helyezi magát. Ha ezt túlélem, tuti lesikálom a kanapét.
- Tehát! – kezdte - Csak szólni szeretnék, hogy nem kell keresned tovább a könyvet. - mosolygott rám. Mi van? Mi az, hogy nem kell tovább keresnem? Ezt csináltam az elmúlt két és fél évben és most adjam fel a reményt, hogy esetleg megtalálom?
- Azt már nem! - pattantam fel. Nem ismertem magamra. Nem hittem volna, hogy vagyok olyan bátor és egy igazi vámpír ellen így fel fogok lépni.
- Tudod szívem, valahogy tüzesebb lettél az utolsó találkozásunk óta. Hm… mikor is volt az? - gondolkozott hangosan. - Ja, igen. Ha jól emlékszem nyár elején még nem volt ekkora a szád! Csak hogy tudd én semmit sem változtam. Na, jó talán egy picikét igen. - mondta és egy szempillantás alatt előttem termett. A fülem mögé tűrt egy tincset engem meg kirázott a hideg az undorító érintéstől. – De még ugyan úgy megölhetlek, és megnyugtathatlak, de egyáltalán nem gyors halált szánnék neked. Lassan, nagyon lassan kínoználak meg. Eltörném mindenedet és végül a hőn áhított véredet olyan élvezettel innám meg, hogy a barátod örömmel fogja nézni. Azután pedig ő is a te sorsodra jutna. – szemem hirtelen nedves lett, ahogyan elképzeltem a képeket. Engem megölhet, széttéphet, kínozhat évekig, de ha Edwardnak egy haja szála is meggörbül, akkor találni fogok egy módot, hogy elpusztítsam ezt az őrültet.
- Nem kell sírnod Bella. Nem foglak megölni titeket. Már ha rendesen viselkedsz. - engedett el és visszaült a kanapéra. Utáltam, hogy ilyen érzelmes vagyok. Ezek mindig elárulnak engem, hiába tökéletes a pókerarcom.
- Miért mondod, hogy már ne keressem tovább?- gyerünk Isabella húzd az időt. Mondjuk ez amúgy is fontos volt és lényeges lenne tudni miért kell feladnom reményt.
- Tudod egész jó ez Világ. Végre nem kell egész nap attól rettegnem, hogy hátba szúr egy vámpírvadász és kedvemre öldökölhetek. Kérdem én, kell ennél több egy magamfajtának? – tárta szét karjait. Komolyan mondom, hogy már nem lehet kiigazodni rajta. Egyik percben szerezd meg a könyvet vagy megöllek, most meg ne szerezd, meg a könyvet vagy azért öllek meg. És akkor ilyenkor döntsem el, hogy mi is a helyes.
- Ugye tudod, hogy ezt nem fogom hagyni. - néztem rá magabiztosan, de hiába tűntem annak belül reszkettem.
- Dehogynem…
- Azt nem te mondod meg. - kiabáltam rá. Erre nem reagált semmit. Csak állt ott mintha nem is szóltam volna hozzá. Ez a nyugodtság pedig nem jellemző rá. Érzem, hogy ki fog törni és már csak idő kérdése. Csak addig húzza ki, amíg reggel nem lesz.
- Nézd Bella, őszinte leszek hozzád, oké? - mondta mélyen a szemembe nézve. Nem tudtam nem csöndbe maradni. Tekintete rabul ejtett. - Mikor pár éve kiolvastál a könyvből én bármit megadtam volna, hogy visszamehessek oda, de ez megváltozott. Rájöttem, hogy mennyivel jobb ez a világ, mint az, amibe eddig éltem és sajnos tudom azt is, hogy mi lesz a mese vége. Levágják a fejemet Bella és megszűnök létezni, ezt még a legnagyobb ellenségednek sem kívánhatod. - olyan esdeklő és szomorú szemekkel nézett rám, hogyha nem tudnám, hogy ez egy csel akkor bedőlők neki. De tudtam mire megy ki a játék. A színészi képességért már régen Oscart kellett volna kapnia.
- Nem dőlök be neked. - vágtam hozzá.
- Hát, ha nem, hát nem. - rántotta meg a vállát, majd hátra dőlt a kanapén egyik lábát pedig keresztbe tette a másik lábán. - Pedig sok szenvedéstől megkímélhetted volna magadat. – fejezte be. Na persze. Mintha akkor békén hagyna.
- Nem csak azért keresem a könyvet, mert te megfenyegettél. - szóltam el magam, de meg is bántam abban a pillanatban. Lehet, nem kellene kifecsegnem a személyes dolgaimat?
- Teljesen tök mindegy, hogy mi a frászért keresed azt az átkozott könyvet. - válaszolta olyan vehemenciával és flegmaizmussal a hangjába, hogy komolyan lesokkoltam. – Többet már úgy sem találnál belőle. Felkerestem az összeset és elégettem. Szerencse, hogy nem vagyok egy sikeres főszereplő gondold el, ha még film is készült volna rólam. Ch… ja de abba sem én lennék a jó fiú. - halkult el a hangja, beszéde végén. Nem akartam felfogni, amit mondott. Nem lehet az, hogy nincsen több belőle. Az lehetetlen. Nem tudom felfogni, hogy kudarcot vallottam és hogy mindennek vége.
- Nem tehetted. – kiáltottam, a gombóc már a torkomon volt nem kellett sok egy kiadós zokogáshoz.
- Ne hisztizzél itt nekem! – ordította - Különben sem kell tovább elviselnem azt a csinos kis pofidat, hál’ istennek. De ha meggondolnád magad az ajánlottammal kapcsolatba… - rántott fel a kanapéról és neki szorított a falnak. - Szívesen átváltoztatnálak. - morogta nyakamba. Vasmarkai közül nem tudtam szabadulni. Egy válasz hangzott monoton a fejembe: nem, nem, nem, soha.
- Inkább a halál. – suttogtam. Rettegtem attól, hogy mit fog tenni velem, hiszen védtelen vagyok. Senki – aki ember - nem tudna legyőzni egy vámpírt.
- Ahogy gondolod. - rántott rajtam egyet. Azt hittem, hogy végem. Teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy itt és most vége. Nem láthatom többet Edward smaragd zöld szemeit, nem ízlelhetem többet mézédes ajkait. De nem így lett.
Az óra mutató elütötte a hatot én meg lerántottam a mellettem lévő ablakról a sötétítő függönyt. Egy fájdalmas ordítás szelte át a reggeli csendet. Kinyitottam szememet, – amit, azt se tudtam mikor csuktam be – vendégem keze lángolt.
- A rohadt életbe! - ordította majd akkora pofont kevert le nekem, hogy neki csapódtam a falnak és magába nyelt a sötétség démona. Nem láttam mi lett vele és nem is tudom, hogy velem mi lesz, de azt igen, hogy különös képkockák peregtek le szemem előtt.
Talán meghaltam? Hiszen nem azt mondják, hogy mielőtt meghalsz, lepereg előtted az életed? Ez pedig nekem határozottan olyan volt. Viszont nem éreztem magam halottnak. Furcsa ezt így kimondani, de tudom, hogy nem haltam meg. Nem az nem lehet. Nem is volt. Azt hiszem álmodtam és álmomba fájdalmat éreztem, azt a bizonyos lelki fájdalmat. De még mindig csak homályos emlékek cikáztak elmémbe. Míg megint át nem éltem azt a végzetes napot. Azt mikor tettem, romba döntötte életemet és azt, mikor úgy hittem mindent és mindenkit elveszítettem.
„- Nem járhatsz vele. - jelentette ki bátyám, de olyan hangnembe, hogy rögtön felment bennem a pumpa.
- Ki vagy te, hogy megmond, mit tegyek? Nem vagy az anyám Josh. - kiabáltam.
- Nem, valóban nem. Mivel ő meghalt. Apa pedig eltűnt. – felelte higgadtan. - Tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz. Nem érdekel, ha jársz azzal a gyerekkel, de majd ne gyere hozzám sírni. - amint kimondta ezeket a szavakat rögtön meg is bántam mondandómat. Ez volt az egyetlen dolog, amivel ki lehetett bátyámat hozni a sodrából és én pont beletenyereltem. Hogy lehetek ekkora egy barom? Mikor ő az egész életét feladta miattam.
- Sajnálom. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. - hajtottam le fejemet. Nem bírtam a szemébe nézni.
- Hé… semmi baj. - ölelt magához. - Nem kellene ennyire rövid pórázon tartanom téged. - mosolygott. De még mindig nem tudtam a szemébe nézni. – Nézz rám húgi!- emelte fel államat és én ránéztem.
- Nem, igazad van! – mondtam - Nem is akartam igazán járni vele, csak… - húztam el a szám.
- Ha már mindenáron fiút szeretnél, miért nem választasz olyat, aki szeret és te is szereted őt? - nem akartam érteni, hogy mit mond. Nem lehet, hogy Edward szerelmes belém! Az túlontúl abszurd. Egy olyan félisten, mint ő meg egy kis szürke kisegér, mint én? Lehetetlen.
- Nem értem kire gondolsz. – villantottam fel az ellenállhatatlan mosolyomat. Bátyám csak felhúzta egyik szemöldökét, mintha csak annyit mondana: Na, ne etess hugi! – Na, jó! - adtam be a derekamat. - De akkor sem fogok a legjobb barátoddal járni. - bontakoztam ki öleléséből.
- Engem nem zavar. - rántotta meg vállát. – De szerintem nem is ez a fő okod rá. Viszont nem fogom erőltetni a dolgot. Majd lesz, ahogy lesz. Amúgy meg Bells... Nem felejtettem el ám a dolgot. - nyújtott át a háta mögül egy kis, lapos csomagot. – Ezt azért kapod, mert felvettek a fő sulira. - nyomott puszit az arcomra.
- Köszönöm szépen. - vigyorogtam rá. - De mi ez?
- Nyisd ki! - utasított vidáman én pedig engedelmeskedtem neki.
- Ez az, amire gondolok. - sikkantottam fel. - De hogy? És mikor? Hol?
- Megvannak a kapcsolataim. - kacsintott. Mire felnevettem.
- Annyira köszönöm. – ölelgettem meg.
Boldogságom oka a kezemben tartott könyv volt. A Lehetetlen is lehetséges Marina Burn-től. Amióta az eszemet tudom, és amióta szenvedélyesen odavagyok a könyvekért ez volt az a dolog, amit mindenképpen el akartam olvasni, majd egyszer. De sajnos az egész világon csak egyetlen egy kiadásban jelent meg és csak pár darab volt belőle. Úgy látszik nem akart az író nagyon híres lenni.
Tudtam miről szól a történet. Vámpírok, vámpírok hátán, olyan igazi fényben megégő, emberi vért ivó démonokról, akiket üldöz egy vámpírvadász nő mivel az egyik vámpír megölte a szerelmét. Rengeteg harccal és érzelmekkel teli történet, ahol sok küzdelem árán a jó győz, és a rossz elnyeri méltó jutalmát. Remegve nyitottam ki a kissé megviselt kötetet és valami megint vonzott magához. Hangosan kezdtem el olvasni.
„A levegő megfagyott a szobába, ahogy belépett az ajtón. Szőke haja vizes volt az esőtől, úgy nézett ki, mint egy ember, de tudtam, hogy nem az. Vámpír volt. Ez ezer százalék. Bárhol felismerem őket. Egyre közeledett hozzánk, míg nem arca alig lehetett pár centire tőlem.
- Hol van Simon? - kérdeztem rá. Hangom remegett az elfojtott sírástól…”
- Megöltem. - suttogta egy hang mellettem. Én pedig ijedten ugrottam egyet. A könyv kiesett a kezemből. Ő ált előttem. Teljes valójába. Ő akit Calebnek neveznek, a leggonoszabbik vámpírnak. Nem hittem a szememnek és annak sem, hogy testvéremet sehol sem látom. Caleb ijedt volt, felkapta a könyvet és eltűnt a nyitott ablakon át. Agyam nem pörgött rendesen így nem tudtam felfogni, hogy mi is történt, de az első könnycsepp már arcomon díszelgett.”
Az időutazásnak itt vége volt. De még mindig nem tértem magamhoz. Az üresség teret adott a gondolkodáshoz. Átgondoltam az akkor történteket. Ez esemény után minden világos lett számomra, hogy hogyan lett a tűz régi házunkba, hogy hogyan jelent meg Piroska köpenye, Hamupipőke cipője a szobámba. Viszont, eddig nem tűnt fel, hogy a könyvből nem csak kiolvasni lehet dolgokat, hanem beleolvasni is, és ha valaki kijön, akkor valakinek be is kell mennie. Így tűnt el a kedvenc macim, a fél gardróbom és még sorolhatnám. De ha embert olvasol ki, ami addig a percig még soha nem sikerült akkor egy ember is megy vissza…
Ott fogadtam meg, hogy soha többet nem fogok hangosan olvasni. Még ha halállal fenyegetőzik is valaki.
Gondolkodni azonban nem volt tovább időm. A fekete mélységből, felszínre húzott a legédesebb hang a világon. Annak a hangja, aki a bátyám legjobb barátja volt, és akinek örök időkig odaadtam a szívemet.
Tádám :D đóri itt van tessék :D Ezt neked küldöm na meg mindenkinek aki komizott az előzőhöz vagy csak csendes olvasó ;) (üzenet đórinak: a gólyás részt benn hagytam, majd ha valakit zavar kimagyarázom :D) jah...és új tagokkal bővül oldalt a szereplők listája ;D Jó olvasást! (=
HIÁNYÉRZET
Nem csak azért hiányozhat valaki, mert akarnánk valamit tőle. Azért is hiányozhat, hogy nincs. Primitíven azért, mert nincs. Szilvási Lajos
Szenvedélyesen tapadtam ajkaira. Selymes haja vonzotta a kezeimet. Borostás álla csiklandozta kulcscsontomat, ahogyan nyakamat csókolta. De ez cseppet sem zavart csak még izgatóbbá tette ezt számomra. Ruháim már nem voltak rajtam. Vagyis pontosítok a fehérnemű még takarta testemet. Viszont mindent megadtam volna, hogy ez ne így legyen.
Lábaim olyan szorosan kulcsolódtak dereka köré mintha mágnes vonzaná oda, és egyre csak a nevemet sóhajtozta. Pedig semmi olyan nem történt még közöttünk, ami erre ösztönözze. De nyílt titok volt, hogy ha csak egymásra nézünk, már attól elolvadunk. Kölcsönösen szerettük és tiszteltük a másikat. Olyan mélyen és őszintén, hogy még Rómeó és Júlia szerelmi története is csak gyerekes játszadozásnak tűnt. Semmi nem tudott volna jelen pillanatba elszakítani tőle. Semmi… kivéve egy dolog. Az pedig az ajtón berobbanó férfi volt.
- Már megint nem sikerült. - kiáltotta úgy, hogy szerintem nem is észlelte, hogy egy semmit sem takaró anyagban fekszek az öccse alatt.
- Jasper Masen! – morgott szerelmem fölöttem és olyan szemeket meresztett bátyjára, hogy az ő helyébe félni kezdenék.
- Hé azért nem kell bekapni. - fintorgott. – Egyébként Bella… jól áll a vörös. - kacsintott rám. Hogy a fene enné meg! Nem elég hogy az arcom jobban hasonlított a fehérnemű színére, mint kellett volna, és még vigyorog is rajta! A szemtelen fajtáját. Ráadásul ez már a héten a harmadik.
- Mi van már megint Jazz? – kérdezte meg szerelmem, közben pedig elkezdett öltöztetni. Mintha magamtól nem tudnék. De azért természetesen élveztem. Hogyne élveztem volna? Bár jobb lett volna közönség nélkül.
Jasper nem válaszolt rögtön. Leült a fotelba nem messze tőlünk és egy hatalmas nagy sóhajtás után belekezdett mondandójába.
- Megtalálni a szerelmet, azt nem sikerült. - túrt bele szanaszét kunkorodó sötét hajába. Szerelmem felhorkant. Cinikusan és gúnnyal telve. – Hé, múltkor megbeszéltük nem? Nem akarok több kalandot. - motyogta orra alatt.
- Ugyan Tesó te mindig is ilyen voltál és sose volt ellene kifogásod. – jelent meg Edward homlokán a gondolkodó ránc.
- Ja… - húzta el a száját. - De olyan jó titeket ilyen szerelmesnek látni. Néha én is úgy átölelnék egy barátnőt. - ábrándozott. Még az állát is simogatta hozzá. Igazán viccesen festett.
- Na és mi van Kellyvel?- kérdezett rá kedvesem.
- Mármint Sallyvel? - kérdezett vissza a bátyja is.
- Srácok, ki kell, hogy ábrándítsalak titeket, de Mandynek hívták a csajt. - szóltam közbe először a beszélgetés kezdetétől. Meglepetten néztek rám. – Most mi van? Együtt járunk filozófiára. - vontam meg a vállamat.
- Mindegy. - rázta meg a fejét Jazz - Amúgy meg válaszolva a kérdésedre. Semmi nincs köztünk. Lelépett. A szokásos dumával. - biggyesztette le száját.
- Ugyan haver, se perc alatt kihevered.
- Ki kér kávét? - pattantam fel mielőtt még jobban belemerülnek a „hogyan heverjünk ki egy szerelmi csalódást” című részbe. Mondjuk a jelen helyzetbe, ez inkább volt nevezhető egy „sérti a férfiúi büszkeségemet, hogy a csaj dobott engem és nem én őt” esetnek.
- Két cukorral, légy szíves. - nézett rám Jasper azokkal a vesébe látó szemeivel, amivel szokott. De mire kimondták a választ már majdnem kész is voltam.
Ismertem őket. Talán jobban, mint ők saját magukat. Ezért sem okozott egy ilyen pitiáner feladat megoldása nagy gondot. Jazz bekapcsolta a tévét. A halk zene elárasztotta a házat és abban a pillanatban egy bársonyos kéz simult derekamra.
- Mikorra kell menünk? - suttogta bele nyakam bőrébe keze pedig finoman simogatta csípőmet.
- Kettőre. - válaszoltam.
- Addig már csak egy óra van. - nyögött fel csalódottan. Hát igen, én is inkább maradtam volna vele egyéb elfoglaltságok után nézve - az egyéb alatt pedig eléggé érzéki és érdekes dolgokat értek - mint órára menni. De az ősszel együtt az egyetem is eljött. Ez nem lenne baj, ha nem azt jelentené, hogy egy újabb év telt el sikertelen próbálkozásokkal.
- Este bepótoljuk. - nyomtam csókot puha szájára és végig simítottam enyhén borostás arcán.
- Sajnos nem. - válaszolta ismételten csalódottan én meg elég értetlenül nézhettem, rá mert válaszolt ki nem mondott kérdésemre. – Este dolgozom. - mondta.
Gr… ő előbb kezdi egy héttel mind én. Pedig egy helyen melózunk. Meg van ugyan mindenünk és teljes mértékbe feleslegesen csináljuk azt, amit, de egyikőnk se szereti, ha eltartják és így én is kiélhetem a zenéért való szenvedélyemet.
- Hát akkor megint a takaródat fogom megerőszakolni. - kacagtam fel vidáman. Na, igen. Az még egy szép eset volt. Csak el kell képzelni, ahogy egy hasonlóan egyedül töltött éjszaka utáni reggelen, szerelmem úgy talál rám, hogy takarója a lábaim között miközben mindkét kezemmel átölelem, és ráadásként még csókolgatom is. Hm… kicsit őrölt vagyok, na!
Szerelmem csak somolygott a bajsza alatt és ellopva a kávét - na meg a tesójáét is – visszament a nappaliba. Én meg elkezdtem érezni azt az istentelenül hülye érzést, amit hiánynak neveznek. Ez pedig most nem feltétlen szerelmemnek szólt. Na, nem mintha nem hiányolnám őrülten a nap minden percébe, csak hogy egy másik személy is volt és van is az életembe, aki most nincs velem.
Nem akartam viszont jobban belesüllyedni a letargiába ezért én is visszamentem a nappaliba ahol szerelmem ölébe fészkeltem magam. Közelsége mindig megnyugtatott és ez most sem volt másként. De ő egyből levágta, hogy valami nem stimmel velem. Egy pillantásból tudta mi a bajom. Nem kérdezett, nem szólt és nem is sajnálkozott. Csak átölelt – jó szorosan - arcát hajamba fúrta és a lelkemet vigasztalta. Érzései most szinte biztos voltam, hogy hasonlóak lehetnek, mint az enyém. Neki is hiányzott Ő. Hogyne hiányzott volna? Hiszen bármire képes érte. Mint azt már nagyon sokszor bizonyította is.
- Na, jó én asszem megyek. – állt fel a fotelből Jazz olyan fél óra múlva. Ő nem velünk lakott. De így sem volt túl messze.
- Lassan mi is indulunk. - bólintottam. Majd kimászva szerelmem öléből a szobába mentem öltözködni. Már egészen lenyugodtam és kezdtem megint jól érezni magamat. Szerencsére volt velem valaki, aki mindig segített kihúzni a gödörből.
- Mi lesz az első órád? - kérdezte meg szerelmem. Észre sem vettem, hogy már ő is a helyiségbe tartózkodik.
- Történelem. - vágtam rá gondolkozás nélkül. Lehet, sokan strébernek gondolnak, de egy olyan életet szeretnék kialakítani, amihez kemény tanulás kell.
- Ne már. - nyögött fel szerelmem. Ez volt ez egyetlen olyan óránk, ami nem közös és akkor még ráadásul este se leszünk együtt… Nehéz nap lesz a mai.
Életem felé fordultam, de a levegő megfagyott bennem. Ott állt előttem teljesen meztelen felsőtesttel. Kopott farmerja addig le volt csúszva, hogy fekete bokszere kilátszott belőle. Beszívtam alsó ajkamat. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes és szexi? Szerelmem kajánul vigyorgott évődésemen és egy szívdöglesztő vigyorral a karjaiba zárt. Tökéletes pontossággal illettem belé. Izmos karjai úgy fonták körbe testemet mintha mindig is oda tartoztam volna. Puha mellkasába fúrtam fejemet és nem is szándékoztam onnan elvenni.
- Nagyon szeretlek édesem. - suttogta bársonyosan rekedt hangján. A szívem pedig ezerszeres iramba kapcsolt. Egyetlen rezdüléséből megértettük a másikat. Nem is csoda. Már tizennégy éve ismerjük egymást és bár csak két éve vagyunk teljes értékűen is egy pár mindig is fontos szerepet töltött be a másik az életünkbe. Ő és családja jelentette nekem a paradicsomot a kietlen pusztaságban.
- Ahogyan én is téged. - súgtam vissza és egy csókot nyomtam mellkasára. – Na, öltözz, fel mielőtt még elkésünk már rögtön az első napon. - bontakoztam ki öleléséből.
- Ahogy parancsolja hölgyem. - hajolt meg előttem. Na, igen tökéletesen úriember volt már kisebb korában is. Szerelmem megfogadva tanácsomat felhúzott egy V nyakú pólót, magára kapott egy pulcsit és már kész is volt. Ez alatt én is felöltöztem. Majd összeszedve cuccainkat elindultunk az egyetem felé.
Mi ketten egy nagyobb féle apartmanba laktunk a sulitól nem messze. Jazz meg pár házzal arrébb. Felajánlottuk, hogy költözzön hozzánk, de mivel nem volt ínyére az öccsén „élősködni” – ahogy ő fogalmazott – így visszautasította a lehetőséget. Nő ügyeiből ítélve már nem is annyira sajnálom. Sajnos ő ilyen volt. Nem viselte annyira jól a veszteséget, ami családjukat érte pár évvel ez előtt, mint szerelmem. Talán mert ott voltam mellette én. Lehet, hogy Jaspernek is kellett volna valaki és akkor nem süllyed bele a party drogos bulik világába. Azonban másfél éve teljesen tiszta.
- Már megint a mi múltunkon rágod magad?- fordított maga elé szerelmem a suli bejáratánál. Na, igen. Fogalmam sincs, már megint hogyan csinálja. De néha ráérez az emberek gondolataira, állítása szerint volt mikor egy-egy gondolatot is hallott. Én pedig ezt egy cseppet sem kérdőjeleztem meg. Nem csak ő számított csodabogárnak. Az én átkozott képességemmel sem voltam jobb. Na meg ott van Jazz is. Aki mintha a lelkemet is látná és egyetlen nézésével váltja ki belőlem a legkülönfélébb érzéseket.
- Csak eszembe jutott. - vontam meg a vállamat. De szerelmem hirtelen megfeszült.
- Mi az? - néztem rá kérdőn. Nem értettem most mi a baja.
- Nem lehet igaz, már megint kezdik. - morgolódott majd birtoklóan átölelte derekamat és úgy léptünk be a hatalmas forgó ajtón. Mintha egy hangyaboly kellős közepébe csöppentünk volna. Ezernyi diák ment ide-oda. Volt köztük rengeteg ismerős arc, de voltak újjak is. Nyílván most se szenved hiányt gólyákból a Seattle-i egyetem. Viszont mikor egy mellettünk elhaladó fiú csoport feltűnően végig pásztázott szemeivel egyből rájöttem miért ilyen morcos szerelmem.
- Szeretem, ha féltékeny vagy. - öleltem át nyakánál és lassan csókot nyomtam ajkaira.
- Milyen meglepő látvány fogad minket. – halottunk meg egy nevetős férfihangot.
- Hagyd már őket szívem. – Feléjük fordulva barátainkat pillantottuk meg.
- Lee. - ugrottam barátnőm nyakába, ő meg csak nevetve ölelt át. Jó volt megint látni, és még ha nem is árulhattuk el neki titkomat mégis szinte mindent tudott rólam. Nem is vettem észre hogy ennyire hiányozott már.
- Ed. - hangzott fel mellettem Ryen örömteli hangja. Oldalra nézve a fiúkat is láttam egy baráti ölelésbe fonódni. Üdítő látvány volt nézni őket.
- Engem nem is üdvözölsz kislány? - tárta ki karjait Ryen én meg nevetve mentem oda hozzá.
- Hogy vagytok srácok? - kérdeztem mikor már megint szerelmem karjaiba voltam. Lee cinkosan mosolyogva pillantott szerelmére majd felénk mutatta kezét.
- Ejha. Gratulálunk. - válaszolta Ed. Jesszus, hogy szalad az idő, még emlékszem mikor tavaly találkoztak most meg már esküvő. Nem semmi. Kedvesem mutatta be Lee-t Ryennek, mivel szerelmem és ő egy zenekarban játszottak. A lány pedig zongorázik, mind a ketten imádják a zenét nem csoda, hogy úgy oda vannak egymásért.
A bandára visszatérve. Edwardból, Ryenből és Jazzből áll a fő suli legkirályabb együttese. Gondolataim azonban már megint elég jól elkalandoztak mivel már csak arra eszméltem fel, hogy szerelem ad egy csókot majd elindul első órája felé.
A töri unalmasan telt… eleinte, aztán kinyitódott az ajtó. Hoppá egy késő diák. Pont Miss. Millary óráján. Eléggé rossz pont ez egy gólyának. A fiú elnézést kért majd elbattyogott egy üres helyre. A professzorasszony azonban nem ilyen vajszívű.
- Mr. Coleman… - kezdte a tanár.
- Nathan, asszonyom. Csak így egyszerűen. - Hűha de felvágták a nyelvét.
- Nos, kedves Nathan, ha már ennyire nagy a szája felolvasná, nekünk kérem az Amerika ellen kifejlesztett atombombák történetét. - utasította.
- Sajnos lehetetlent kér, tanárnő. - rázta meg a fejét a fiú.
- Az én órámon nincs olyan, hogy lehetetlen fiam. Talán nem tud olvasni? - húzta le sokdioptriás szemüvegét orrára a nő. A fiú helyébe én már világgá szaladtan volna. Hiszen senki nem mer ujjat húzni a történelem tanárral.
- Erről szó sincs.
- Egyetlen épeszű okot mondjon rá, hogy miért ellenkezik.
- Nem akarom elpusztítani a világot. - a nő felnevetett. Megjegyzem soha nem halottam még így nevetni. Aztán a fiú felé fordult, kioktatta, hogy ez egy egyetem nem szinitanoda és hogy ne beszéljen hülyeségeket. Meglepetésemre viszont egy másik lánnyal olvastatta fel a szöveget.
Elgondolkozva néztem a fiút. Furcsa volt ez az egész helyzet nekem. A kicsöngetés rángatott ki gondolataimból. Én meg szaladtam az irodalom terem felé. Nagy örömömre ez már kedvesemmel volt. Összekulcsoltam kezeinket a pad alatt miközben Mr. Lighting szavalt egy verset.
- Bella most te jösz! - szóltak hozzám. Basszus észre se vettem mi történik. – Oh vagyis nem. Mindig elfelejtem a felmentésedet. - mosolygott rám a tanár és szerelmemhez fordult.
Azt adtuk be, hogy diszlexiás vagyok, és azért nem olvashatok, mert nem is tudnék. Pedig ez nem így volt. Tökéletesen tudtam olvasni és szerettem is. Csak nem hangosan. Még egyszer nem esek abba a hibába, mint tizennégy éve és még az után is. Az órának hamar vége lett, úgy ahogyan a napnak is. Ezek után semmi érdekes nem történt velünk. Este pedig szerelmem egy hossz búcsúcsók után dolgozni ment.
A ház az ürességtől kongott. Bennem meg megint felébredt a magány. Úgy látszik elviselhetetlen kényszert éreztem a társaságra. Mivel fáradt is voltam egy forró zuhany után belebújtam szerelmemmel közös ágyunkba és aludni próbáltam. Hangsúly a próbálon volt. Mert mire elmerültem volna álmaim tengerébe az ablaküveg kitörött és egy jéghideg tenyér fogta be sikítani kész számat...
Elveszett, megsemmisült. Semmivé vált. A semmi pedig semmit sem tud irányítani. Dean Ray Koontz
Az idők kezdete óta a mesélők rabul ejtették az ember képzeletét. Elrepítettek minket a világ minden tájára. Átélhettünk fantasztikus kalandokat és érezhettünk minden érzést. Ám vannak, akik még ennél is többre képesek. Vannak olyanok, akik mesélés közben életre tudják kelteni a szereplőket, kiszólítják őket a könyvből a mi világunkba. A varázsnyelvűek többsége - mert így nevezik őket - titokban tartja, bűvös képességét, de vannak, akik csak akkor jönnek, rá milyen hatalommal bírnak, amikor már késő. Helyre hozhatod azt, amit már egyszer elrontottál? Találkozhatsz még rég látott szeretteiddel? Megváltoztathatja életedet a szerelem? Mit teszel akkor mikor mindenki melletted áll és mit teszel akkor mikor senki sem? A homokóra elkezdett peregni már csak az a kérdés, hogy utoléred e az életedet…
~oOo~
/Tizennégy évvel korábban/
- Úgy sem kapsz el! Úgy sem kapsz el! Túl lassú vagy Josh! – futottam végig nevetve a folyósón. A ház a gyerek zsivajtól volt hangos. Anya lent volt a konyhába, apa dolgozott, nekünk meg unalmunkba muszáj volt valamit csinálnunk.
- Ne becsülj le hugi. - kiáltott nekem vissza. Majd a hátam mögül felhangzott egy csörömpölés. A kezem már a szobám kilincsét fogta, mikor kíváncsian megfordultam.
- Az, anya kedvenc vázája volt! - vetettem oda neki. Oh, istenem! – Anyu nagyon ki lesz! - csóváltam meg fejemet. Rakoncátlan tincseim ide-oda himbálóztak.
- Inkább segíts! - kérlelt bátyám. Ugyan minek? Annak a vázának már úgy is mindegy. De rendes kishúg révén oda mentem és egyesével felszedegettük a darabkákat. Josh a kukába dobta őket.
- Mit mondunk anyának? - kérdeztem suttogva. Olyanok voltunk, mint a betörők.
- Semmit. - rántotta meg a vállát. Ezt meg hogy érti?
- De hát…
- Ne rágd ezen magad. Ez csak egy váza. - nem szeretek hazudni és nem akarok ráadásul nem is tudok. - Gyere, inkább olvasok neked valamit, amíg apu meg nem jön. - fogott kézen és a szobájába vezetett.
Szerettem itt lenni. Mintha egy teljesen más bolygón lennék. A rengeteg tudományos és kevésbé tudományos könyv ámulatba ejtett. Testvérem nagyon okos volt. Én meg nagyon szerettem őt. Ő volt a szilárd bástyám, akinek a háta mögé bújhattam mikor mindenki más elfordult tőlem. Megvédett, ha piszkáltak a suliba, mert nem tudtam szépen olvasni vagy mikor képzeletembe merülve nem tudtam figyelni a külvilágra. Az ágyhoz vezetett. Leült rá majd az ölébe vett és egy hatalmas nagy, vaskos könyvet tett az ölembe. A vállam felett kezdett bele az olvasásba és a könyvjelzőnél kinyitva szinte megelevenedtek a betűk.
Elenor nem félt a hercegtől. Tudta, hogy nem fogja őt bántani. Hogy is tenné, mikor szeretik egymást? A kezükbe volt az életük és a lelkük. Egymásnak adták szívüket. A herceg térdre ereszkedett, kézen csókolta szerelmét, zsebébe nyúlt és magába motyogva valamit, ránézett kedvesére. A száját szólásra nyitotta és határtalan boldogsággal kimondta azokat a szavakat, amiket előbb magába.
- Elenor Diamond hozzám jönnél feleségül és asszonyom lennél, míg világ a világ?
Hat éves létemre akkor reménytelenül romantikus voltam. Éjszakánként már arról ábrándoztam mikor jön el értem a szőke herceg fehér lovon és mikor szöktet el egy messzi kastélyba, hogy boldogan éljünk örökké.
A mese ritmusából kiestem és nem halottam a választ. Csalódottan sóhajtottam fel.
- Mi a baj Bells? - simított végig karomon bátyám. De nem válaszoltam. Szuggerálva néztem a sorokat. Valahogy mind összefolyt előttem. De aztán mintha egy belső erő csábított volna. „Olvass el! Muszáj elolvasnod!”
- Olvashatok én? - fordultam hátra, hogy a sötétzöld szemekbe nézzek. Egy hanyag, de őszinte mosolyt kaptam, majd igent bólintatott én meg belekezdtem. Hangosan, tisztán és pontosan. Ha anya fülelne ő is hallaná.
A herceg dühös volt. Mindenre és mindenkire. Hogy jön a Jegek királya ahhoz, hogy elrabolja szépséges szép menyasszonyát? Haragudott mindenkire és elhatározta, hogy bosszút áll szerelméért.
- Te nem halottad? - suttogtam. Nem bírtam hangosabban beszélni egész testembe remegtem.
- Micsodát?- felelte. De még magam sem tudtam megválaszolni, hogy mit. Nem törődtem vele és tovább olvastam.
A jeges kastélyt több mérföldről is látni lehetett. Így a herceg akkor se tudta volna eltéveszteni az irányt, ha akarata azt diktálja. A csodás építményt, melyben szerelme raboskodott egy hatalmas tó vette körül. De nem volt ez akadály egy bátor vitéznek. Könnyedén jutott át az őrségen. Fel, egyenesen a legmagasabb torony legfelső szobájába. Elenor ott sírt az ágyon, de mikor meglátta a herceget visszatért az a különös fény a szemébe, ami annyira csodássá tette őt. A herceg nem tétovázott. Egy aranyos kötél segítségével kiszöktek az ablakon, át egészen a tavon túl ahol már daliás paripája várta őket. Azonban a herceg megfordult és ezt mondta.
- Amiért elraboltad életem szerelmét, Jegek királya nem hagylak büntetés nélkül. - minden erejét összegyűjtötte és kezeiből halálos lángcsóvák szálltak ki, rá a jégből készült kastélyra. Lángra lobbant és a…
Nem tudtam befejezni. A történetet félbe szakította anyám sikolya. A bátyám felpattant ültéből és leguggolva hozzám a szemembe nézett.
- Maradj itt és ne mozdulj! – mondta visszautasítást nem tűrve. Azzal pedig ott hagyott. Lila ruhácskámat gyűrögetve kuporodtam össze, kezeimet a fülemre szorítva, hogy ne haljam anyám sikolyait. Füst szagot éreztem. Émelyítő és fullasztó füstszagot. Egy morajlás hangja szállt felém a távolból, aztán az ajtón Josh jött vissza. Könnyek peregtek arcán, de szeme elszánt volt.
- Vigyázok, rád ne félj! - vett fel karjaiba, az ablak felé indult és kimászott rajta. Áldottam most a cseresznyefát, ami segítette, hogy sérülés nélkül kimeneküljünk. De még mindig nem értettem semmit. Hol van anya? És miért menekülünk a saját házunkból? Felpillantottam testvérem válla felett. A látvány letaglózott. A házunk lángokban állt. A zokogás erősebb volt, mint én. Testvérem pedig megbotlott.
- Ne néz hátra Bella! - az ő válla is rázkódott, de erősebb volt, mint én. Egyre nagyobbra nőtte magát a szemembe.
- Hol van anya? - sírtam. Testvérem lehajtotta fejét. – Hol van anyu? - hisztériáztam. Pedig megfogadtam, hogy sose leszek olyan, mint azok a lányok, akik egy Barbie miatt hisztit csapnak. De ez nem egy Barbie volt és most nem egy játéküzletbe vagyunk.
- Megígértem, hogy megvédelek és így is lesz! - hárított. Mellkasába fúrtam fejemet és rázott a zokogás. Távolról érzékeltem a szirénák hangját és az emberek döbbent kiáltásait.
Josh óvó karjai körül ölelték testemet, de nem tudtam megnyugodni. Nem tudtam mi lehet anyával. Nem akartam elhinni, amit el kellett. Valahol mélyen tudtam, hogy mi történt vele. Érettebb voltam a koromnál ezt sokan mondták már. Mégsem tudtam megérteni a halál fogalmát. Hiszen nem lehet az, hogy valami megszűnjön létezni. De a Jegek királya is meghalt nem? Akkor az, hogy lehet? De gonosz volt. Anyu nem tett semmit. Mi viszont tettünk. Eltörtük a kedvenc vázáját és még bocsánatot sem kérhettünk tőle. Gondolataim azonban előhozták az álmot a szememből és elaludtam a fájdalom között.
*.*
- Az apjukat nem találjuk sehol!- mondta egy mély férfihang.
- Gondolod, hogy ő is…
- Nem találtunk más holtestet az anyán kívül. - nem értettem. Kik ezek? És miről beszélnek? De ahogy az álmosság ment a szememből, úgy jöttek vissza a szörnyű tények a fejembe.
- Josh? - estem kétségbe.
- Itt vagyok, ne félj! - simított végig arcomon.
- Mit csinálunk most? - néztem a szemébe, amin még látszódtak a sírás nyomai. Hogy is ne látszódott volna? Tíz évesen ő se egy gép, ami mindent elvisel.
- Nem hagyjuk el egymást! - mondta halovány mosollyal az arcán. Megfogtam kezét. És a mentőautó hátuljából porig égett házunkra néztem.
Nem maradt semmi és senki. Egyedül maradtunk a nagyvilágba. Mindenünk oda lett. Emlékeztem még mit csináltunk pár órája. Josh szobájába egy könyvet olvastam, hangosan. Végre érthetően és tisztán. Mostantól nem fognak csúfolni az iskolába, mert nem tudok olvasni. Egy könyvet… Egy könyvet, aminek a Tűz hercege volt a címe…
~oOo~
Igen vannak mesélők. De néha azok sem tudják, hogy milyen dolgokat okozhatnak, akik tisztában vannak képességeikkel. Meghalhat valaki, szavaid miatt. Valaki miattad veszítheti el családját, vagyonát, szerelmét, életét. Valaki, aki nem olyan, mint te, viszont annak ellenére melletted áll, hogy tudja mit tettél. Mit csináltál és mit fogsz majd akár akaratodon kívül is. Ők vagy Ő a Minden. De mi van akkor, ha azt a Mindent is elveszíted? Egyszerűen csak eltűnik, elvész a sorok között, a történetek kavalkádjába. Nyoma vész az idők között. Mi van akkor, ha mindez miattad van? Ismét. Megint. Meg tudsz magadnak bocsátani a második hatalmas nagy hibádért? Talán? Nem. Soha. Mindig ott lesz agyad egy elrejtett zugába. Akkor is mikor a sok rossz után úgy érzed, hogy megint boldog vagy…
Na hát ismertetném a történetet hogy ne legyen olyan zavaros majd az első pár feji olvasása :) De így se árulok el mindent :)
Tehát: Ki látta a Tintaszívet? Remélem sokan... mivel elég sokat merítkeztem abból a történetből és pár hasonlóságot is felfedezhettek majd belőle. Aki meg nem látta az mindenképpen nézze meg mert csak :D
Azt hiszem ezzel sok mindent elmondtam de a Prológusból is kifog derülni egy s más :) Leszögezném hogy ez nem egy megszokott E&B fic lesz és a karakterek jelleme is teljesen különbözik az eredetitől de muszáj újítani, hiszen a netes törik száma több száznál tart.
Történetembe fontos szerepet játszik majd a zene, a könyvek és az érzelmek. És inkább az emberi életet helyezem előtérbe, de ez nem azt jelenti hogy nem lesz benne temérdek mennyiségű misztikus lény ;)
Remélem kellőképpen érdekesnek tűnik :D Pár percen belül hozom a Prológust ;)
Sziasztok :D Szánom bánom hogy nem jelentkeztem és nem is hoztam az új történetet :D de ha még vagytok itt páran és kíváncsiak vagytok képzeletem újabb szüleményére akkor még hétvégén feltenném az első fejezetet :) addig még pár átalakítás lesz a blogon szóval ne ijedjetek meg ha valami furán néz ki majd :D Na szóval Evcu visszatért :D nem sokára megint jelentkezem :) puszi xoxo
![Evcu írásai [Földre szállt angyal és más történetek]](http://3.bp.blogspot.com/-UAVBmB0dZ4E/TXJq3or8ymI/AAAAAAAAAlc/hsTqN37AAtI/s1600/homok%25C3%25B3ra066.jpg)
