Homokóra - Prológus

Itt is van!:D Jó olvasást(=




Elveszett, megsemmisült. Semmivé vált. A semmi pedig semmit sem tud irányítani.
Dean Ray Koontz



Az idők kezdete óta a mesélők rabul ejtették az ember képzeletét. Elrepítettek minket a világ minden tájára. Átélhettünk fantasztikus kalandokat és érezhettünk minden érzést. Ám vannak, akik még ennél is többre képesek. Vannak olyanok, akik mesélés közben életre tudják kelteni a szereplőket, kiszólítják őket a könyvből a mi világunkba. A varázsnyelvűek többsége - mert így nevezik őket - titokban tartja, bűvös képességét, de vannak, akik csak akkor jönnek, rá milyen hatalommal bírnak, amikor már késő. Helyre hozhatod azt, amit már egyszer elrontottál? Találkozhatsz még rég látott szeretteiddel? Megváltoztathatja életedet a szerelem? Mit teszel akkor mikor mindenki melletted áll és mit teszel akkor mikor senki sem? A homokóra elkezdett peregni már csak az a kérdés, hogy utoléred e az életedet…

~oOo~

/Tizennégy évvel korábban/


- Úgy sem kapsz el! Úgy sem kapsz el! Túl lassú vagy Josh! – futottam végig nevetve a folyósón. A ház a gyerek zsivajtól volt hangos. Anya lent volt a konyhába, apa dolgozott, nekünk meg unalmunkba muszáj volt valamit csinálnunk.

- Ne becsülj le hugi. - kiáltott nekem vissza. Majd a hátam mögül felhangzott egy csörömpölés. A kezem már a szobám kilincsét fogta, mikor kíváncsian megfordultam.

- Az, anya kedvenc vázája volt! - vetettem oda neki. Oh, istenem! – Anyu nagyon ki lesz! - csóváltam meg fejemet. Rakoncátlan tincseim ide-oda himbálóztak.

- Inkább segíts! - kérlelt bátyám. Ugyan minek? Annak a vázának már úgy is mindegy. De rendes kishúg révén oda mentem és egyesével felszedegettük a darabkákat. Josh a kukába dobta őket.

- Mit mondunk anyának? - kérdeztem suttogva. Olyanok voltunk, mint a betörők.

- Semmit. - rántotta meg a vállát. Ezt meg hogy érti?

- De hát…

- Ne rágd ezen magad. Ez csak egy váza. - nem szeretek hazudni és nem akarok ráadásul nem is tudok. - Gyere, inkább olvasok neked valamit, amíg apu meg nem jön. - fogott kézen és a szobájába vezetett.

Szerettem itt lenni. Mintha egy teljesen más bolygón lennék. A rengeteg tudományos és kevésbé tudományos könyv ámulatba ejtett. Testvérem nagyon okos volt. Én meg nagyon szerettem őt. Ő volt a szilárd bástyám, akinek a háta mögé bújhattam mikor mindenki más elfordult tőlem. Megvédett, ha piszkáltak a suliba, mert nem tudtam szépen olvasni vagy mikor képzeletembe merülve nem tudtam figyelni a külvilágra.
Az ágyhoz vezetett. Leült rá majd az ölébe vett és egy hatalmas nagy, vaskos könyvet tett az ölembe. A vállam felett kezdett bele az olvasásba és a könyvjelzőnél kinyitva szinte megelevenedtek a betűk.


Elenor nem félt a hercegtől. Tudta, hogy nem fogja őt bántani. Hogy is tenné, mikor szeretik egymást? A kezükbe volt az életük és a lelkük. Egymásnak adták szívüket. A herceg térdre ereszkedett, kézen csókolta szerelmét, zsebébe nyúlt és magába motyogva valamit, ránézett kedvesére. A száját szólásra nyitotta és határtalan boldogsággal kimondta azokat a szavakat, amiket előbb magába.

- Elenor Diamond hozzám jönnél feleségül és asszonyom lennél, míg világ a világ?

Hat éves létemre akkor reménytelenül romantikus voltam. Éjszakánként már arról ábrándoztam mikor jön el értem a szőke herceg fehér lovon és mikor szöktet el egy messzi kastélyba, hogy boldogan éljünk örökké.

A mese ritmusából kiestem és nem halottam a választ. Csalódottan sóhajtottam fel.

- Mi a baj Bells? - simított végig karomon bátyám. De nem válaszoltam. Szuggerálva néztem a sorokat. Valahogy mind összefolyt előttem. De aztán mintha egy belső erő csábított volna. „Olvass el! Muszáj elolvasnod!”

- Olvashatok én? - fordultam hátra, hogy a sötétzöld szemekbe nézzek. Egy hanyag, de őszinte mosolyt kaptam, majd igent bólintatott én meg belekezdtem. Hangosan, tisztán és pontosan. Ha anya fülelne ő is hallaná.

A herceg dühös volt. Mindenre és mindenkire. Hogy jön a Jegek királya ahhoz, hogy elrabolja szépséges szép menyasszonyát? Haragudott mindenkire és elhatározta, hogy bosszút áll szerelméért.

Furcsa érzés kerített hatalmába. Valamit halottam odakintről.

- Jól vagy? – kérdezte Josh.

- Te nem halottad? - suttogtam. Nem bírtam hangosabban beszélni egész testembe remegtem.

- Micsodát?- felelte. De még magam sem tudtam megválaszolni, hogy mit. Nem törődtem vele és tovább olvastam.

A jeges kastélyt több mérföldről is látni lehetett. Így a herceg akkor se tudta volna eltéveszteni az irányt, ha akarata azt diktálja. A csodás építményt, melyben szerelme raboskodott egy hatalmas tó vette körül. De nem volt ez akadály egy bátor vitéznek. Könnyedén jutott át az őrségen. Fel, egyenesen a legmagasabb torony legfelső szobájába. Elenor ott sírt az ágyon, de mikor meglátta a herceget visszatért az a különös fény a szemébe, ami annyira csodássá tette őt. A herceg nem tétovázott. Egy aranyos kötél segítségével kiszöktek az ablakon, át egészen a tavon túl ahol már daliás paripája várta őket. Azonban a herceg megfordult és ezt mondta.

- Amiért elraboltad életem szerelmét, Jegek királya nem hagylak büntetés nélkül. - minden erejét összegyűjtötte és kezeiből halálos lángcsóvák szálltak ki, rá a jégből készült kastélyra. Lángra lobbant és a…

Nem tudtam befejezni. A történetet félbe szakította anyám sikolya. A bátyám felpattant ültéből és leguggolva hozzám a szemembe nézett.

- Maradj itt és ne mozdulj! – mondta visszautasítást nem tűrve. Azzal pedig ott hagyott. Lila ruhácskámat gyűrögetve kuporodtam össze, kezeimet a fülemre szorítva, hogy ne haljam anyám sikolyait. Füst szagot éreztem. Émelyítő és fullasztó füstszagot. Egy morajlás hangja szállt felém a távolból, aztán az ajtón Josh jött vissza. Könnyek peregtek arcán, de szeme elszánt volt.

- Vigyázok, rád ne félj! - vett fel karjaiba, az ablak felé indult és kimászott rajta. Áldottam most a cseresznyefát, ami segítette, hogy sérülés nélkül kimeneküljünk. De még mindig nem értettem semmit. Hol van anya? És miért menekülünk a saját házunkból? Felpillantottam testvérem válla felett. A látvány letaglózott. A házunk lángokban állt. A zokogás erősebb volt, mint én. Testvérem pedig megbotlott.

- Ne néz hátra Bella! - az ő válla is rázkódott, de erősebb volt, mint én. Egyre nagyobbra nőtte magát a szemembe.

- Hol van anya? - sírtam. Testvérem lehajtotta fejét. – Hol van anyu? - hisztériáztam. Pedig megfogadtam, hogy sose leszek olyan, mint azok a lányok, akik egy Barbie miatt hisztit csapnak. De ez nem egy Barbie volt és most nem egy játéküzletbe vagyunk.

- Megígértem, hogy megvédelek és így is lesz! - hárított. Mellkasába fúrtam fejemet és rázott a zokogás. Távolról érzékeltem a szirénák hangját és az emberek döbbent kiáltásait.

Josh óvó karjai körül ölelték testemet, de nem tudtam megnyugodni. Nem tudtam mi lehet anyával. Nem akartam elhinni, amit el kellett. Valahol mélyen tudtam, hogy mi történt vele. Érettebb voltam a koromnál ezt sokan mondták már. Mégsem tudtam megérteni a halál fogalmát. Hiszen nem lehet az, hogy valami megszűnjön létezni. De a Jegek királya is meghalt nem? Akkor az, hogy lehet? De gonosz volt. Anyu nem tett semmit. Mi viszont tettünk. Eltörtük a kedvenc vázáját és még bocsánatot sem kérhettünk tőle. Gondolataim azonban előhozták az álmot a szememből és elaludtam a fájdalom között.

*.*

- Az apjukat nem találjuk sehol!- mondta egy mély férfihang.

- Gondolod, hogy ő is…

- Nem találtunk más holtestet az anyán kívül. - nem értettem. Kik ezek? És miről beszélnek? De ahogy az álmosság ment a szememből, úgy jöttek vissza a szörnyű tények a fejembe.

- Josh? - estem kétségbe.

- Itt vagyok, ne félj! - simított végig arcomon.

- Mit csinálunk most? - néztem a szemébe, amin még látszódtak a sírás nyomai. Hogy is ne látszódott volna? Tíz évesen ő se egy gép, ami mindent elvisel.

- Nem hagyjuk el egymást! - mondta halovány mosollyal az arcán. Megfogtam kezét. És a mentőautó hátuljából porig égett házunkra néztem.

Nem maradt semmi és senki. Egyedül maradtunk a nagyvilágba. Mindenünk oda lett. Emlékeztem még mit csináltunk pár órája. Josh szobájába egy könyvet olvastam, hangosan. Végre érthetően és tisztán. Mostantól nem fognak csúfolni az iskolába, mert nem tudok olvasni. Egy könyvet… Egy könyvet, aminek a Tűz hercege volt a címe…

~oOo~

Igen vannak mesélők. De néha azok sem tudják, hogy milyen dolgokat okozhatnak, akik tisztában vannak képességeikkel. Meghalhat valaki, szavaid miatt. Valaki miattad veszítheti el családját, vagyonát, szerelmét, életét. Valaki, aki nem olyan, mint te, viszont annak ellenére melletted áll, hogy tudja mit tettél. Mit csináltál és mit fogsz majd akár akaratodon kívül is. Ők vagy Ő a Minden. De mi van akkor, ha azt a Mindent is elveszíted? Egyszerűen csak eltűnik, elvész a sorok között, a történetek kavalkádjába. Nyoma vész az idők között. Mi van akkor, ha mindez miattad van? Ismét. Megint. Meg tudsz magadnak bocsátani a második hatalmas nagy hibádért? Talán? Nem. Soha. Mindig ott lesz agyad egy elrejtett zugába. Akkor is mikor a sok rossz után úgy érzed, hogy megint boldog vagy…