Homokóra - 2.fejezet

Meghoztam a következő fejezetet :D Ami remélem majd elnyeri tetszéseteket :) Köszöntöm az új olvasókat és immáron 110-en vagyunk :D Szép kerek szám (= Küldeném mindenkinek aki az előzőhöz komizott.(L) és a szereplők listája megint bővül oldalt egyel ;)
Jó olvasást!!! (:

VESZTESÉG

Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. (...) Néha az ember tényleg hallja, ahogyan a dolgok eltűnnek, nem igaz? Van, amelyik lehullik, szintről szintre egyre lejjebb zuhan, és csak egy lyuk marad utána, amin keresztül az ember lenézhet a mélybe. Vagy ha nem vigyáz, maga is belepottyanhat.
Stephen King




A levegő megfagyott bennem és moccanni se mertem, de ahogy Ő fogott nem is tudtam volna. Jég hideg tenyere olyan erősen kulcsolódott számra és nyakamra, hogy az éltető oxigén teljes mértékbe elkerült. De ismertem ezeket a kezeket. Nagyon is, és nem gondoltam volna, hogy itt és most megint eljön hozzám. Remegtem a félelemtől és elképzelésem sem volt róla mit akarhat.

- Ha nem fogsz sikítani, elengedlek. - morogta fülembe. - Bólints, ha megértetted. - bólintottam.

- Mit akarsz tőlem? - ziháltam. A hirtelen tüdőmbe áramló oxigén marta légcsövemet.

- Majd megtudod. Hová sietsz Bella? A barátod még nem mostanában fog haza érni. - mondta gúnyosan és gyilkos fény gyúlt szemébe. Megijedtem ettől a lángolástól féltem, hogy valami történt szerelmemmel.

- Mit csináltál vele? - vágtam hozzá. Ha nem ismertem volna, akkor visszább fogom hangomat, de tudom mitől dühöd be és azt is tudtam, hogy szeret szórakozni mások idegeivel.

- Vele semmit édesem, csupán a diszkó előtt csináltam egy kis zűrt. – húzogatta vállát mintha ez a világ leglényegtelenebb dolga lenne. - Csak az egyik vendég vérét szívtam ki. – legyintett.

- Hogy mit csináltál? - kiabáltam. Milyen jó is, hogy nem koleszosok vagyunk. Így legalább ami a házban történik, az itt is marad. Nem tudom, mit csinálnának az emberek, ha kitudódna a titkunk. Az elmegyógyintézet és a gázkamra között vacillálok gondolatba.

- Nem vagy az anyám. - köpte felém a szavakat. – Ki vagy te, hogy megmond, mit tegyek kicsi Bella? - kérdezte nyájasan.

- Ugye tudod, hogy ezt nem csinálhatod a végtelenségig. - néztem rá higgadtan és a nappali felé hátráltam.

- Hogyne tudnám. - felelte - De jól esik egy kicsit szórakozni.

- Minek vagy itt? - próbáltam terelni a témát és az időt is egybe. Mivel ha jól saccoltam, olyan hajnali három lehet. Már csak egy kis ideig kell beszéltetnem és akkor elintézhetem.

- Ja, igen tényleg. - kapott észhez. - Mi lenne, ha nem hátrálnál a szoba felé? Csak kérned kell, és ott beszélgetünk. - ez most tényleg ilyen hülye és belesétál a saját csapdájába?

Nem kértem és nem is mondtam semmit. Egyszerűen leültem a fotelba majd végig néztem, ahogy „vendégem” is kényelembe helyezi magát. Ha ezt túlélem, tuti lesikálom a kanapét.

- Tehát! – kezdte - Csak szólni szeretnék, hogy nem kell keresned tovább a könyvet. - mosolygott rám. Mi van? Mi az, hogy nem kell tovább keresnem? Ezt csináltam az elmúlt két és fél évben és most adjam fel a reményt, hogy esetleg megtalálom?

- Azt már nem! - pattantam fel. Nem ismertem magamra. Nem hittem volna, hogy vagyok olyan bátor és egy igazi vámpír ellen így fel fogok lépni.

- Tudod szívem, valahogy tüzesebb lettél az utolsó találkozásunk óta. Hm… mikor is volt az? - gondolkozott hangosan. - Ja, igen. Ha jól emlékszem nyár elején még nem volt ekkora a szád! Csak hogy tudd én semmit sem változtam. Na, jó talán egy picikét igen. - mondta és egy szempillantás alatt előttem termett. A fülem mögé tűrt egy tincset engem meg kirázott a hideg az undorító érintéstől. – De még ugyan úgy megölhetlek, és megnyugtathatlak, de egyáltalán nem gyors halált szánnék neked. Lassan, nagyon lassan kínoználak meg. Eltörném mindenedet és végül a hőn áhított véredet olyan élvezettel innám meg, hogy a barátod örömmel fogja nézni. Azután pedig ő is a te sorsodra jutna. – szemem hirtelen nedves lett, ahogyan elképzeltem a képeket. Engem megölhet, széttéphet, kínozhat évekig, de ha Edwardnak egy haja szála is meggörbül, akkor találni fogok egy módot, hogy elpusztítsam ezt az őrültet.

- Nem kell sírnod Bella. Nem foglak megölni titeket. Már ha rendesen viselkedsz. - engedett el és visszaült a kanapéra. Utáltam, hogy ilyen érzelmes vagyok. Ezek mindig elárulnak engem, hiába tökéletes a pókerarcom.

- Miért mondod, hogy már ne keressem tovább?- gyerünk Isabella húzd az időt. Mondjuk ez amúgy is fontos volt és lényeges lenne tudni miért kell feladnom reményt.

- Tudod egész jó ez Világ. Végre nem kell egész nap attól rettegnem, hogy hátba szúr egy vámpírvadász és kedvemre öldökölhetek. Kérdem én, kell ennél több egy magamfajtának? – tárta szét karjait. Komolyan mondom, hogy már nem lehet kiigazodni rajta. Egyik percben szerezd meg a könyvet vagy megöllek, most meg ne szerezd, meg a könyvet vagy azért öllek meg. És akkor ilyenkor döntsem el, hogy mi is a helyes.

- Ugye tudod, hogy ezt nem fogom hagyni. - néztem rá magabiztosan, de hiába tűntem annak belül reszkettem.

- Dehogynem…

- Azt nem te mondod meg. - kiabáltam rá. Erre nem reagált semmit. Csak állt ott mintha nem is szóltam volna hozzá. Ez a nyugodtság pedig nem jellemző rá. Érzem, hogy ki fog törni és már csak idő kérdése. Csak addig húzza ki, amíg reggel nem lesz.

- Nézd Bella, őszinte leszek hozzád, oké? - mondta mélyen a szemembe nézve. Nem tudtam nem csöndbe maradni. Tekintete rabul ejtett. - Mikor pár éve kiolvastál a könyvből én bármit megadtam volna, hogy visszamehessek oda, de ez megváltozott. Rájöttem, hogy mennyivel jobb ez a világ, mint az, amibe eddig éltem és sajnos tudom azt is, hogy mi lesz a mese vége. Levágják a fejemet Bella és megszűnök létezni, ezt még a legnagyobb ellenségednek sem kívánhatod. - olyan esdeklő és szomorú szemekkel nézett rám, hogyha nem tudnám, hogy ez egy csel akkor bedőlők neki. De tudtam mire megy ki a játék. A színészi képességért már régen Oscart kellett volna kapnia.

- Nem dőlök be neked. - vágtam hozzá.

- Hát, ha nem, hát nem. - rántotta meg a vállát, majd hátra dőlt a kanapén egyik lábát pedig keresztbe tette a másik lábán. - Pedig sok szenvedéstől megkímélhetted volna magadat. – fejezte be. Na persze. Mintha akkor békén hagyna.

- Nem csak azért keresem a könyvet, mert te megfenyegettél. - szóltam el magam, de meg is bántam abban a pillanatban. Lehet, nem kellene kifecsegnem a személyes dolgaimat?

- Teljesen tök mindegy, hogy mi a frászért keresed azt az átkozott könyvet. - válaszolta olyan vehemenciával és flegmaizmussal a hangjába, hogy komolyan lesokkoltam. – Többet már úgy sem találnál belőle. Felkerestem az összeset és elégettem. Szerencse, hogy nem vagyok egy sikeres főszereplő gondold el, ha még film is készült volna rólam. Ch… ja de abba sem én lennék a jó fiú. - halkult el a hangja, beszéde végén. Nem akartam felfogni, amit mondott. Nem lehet az, hogy nincsen több belőle. Az lehetetlen. Nem tudom felfogni, hogy kudarcot vallottam és hogy mindennek vége.

- Nem tehetted. – kiáltottam, a gombóc már a torkomon volt nem kellett sok egy kiadós zokogáshoz.

- Ne hisztizzél itt nekem! – ordította - Különben sem kell tovább elviselnem azt a csinos kis pofidat, hál’ istennek. De ha meggondolnád magad az ajánlottammal kapcsolatba… - rántott fel a kanapéról és neki szorított a falnak. - Szívesen átváltoztatnálak. - morogta nyakamba. Vasmarkai közül nem tudtam szabadulni. Egy válasz hangzott monoton a fejembe: nem, nem, nem, soha.

- Inkább a halál. – suttogtam. Rettegtem attól, hogy mit fog tenni velem, hiszen védtelen vagyok. Senki – aki ember - nem tudna legyőzni egy vámpírt.

- Ahogy gondolod. - rántott rajtam egyet. Azt hittem, hogy végem. Teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy itt és most vége. Nem láthatom többet Edward smaragd zöld szemeit, nem ízlelhetem többet mézédes ajkait. De nem így lett.

Az óra mutató elütötte a hatot én meg lerántottam a mellettem lévő ablakról a sötétítő függönyt. Egy fájdalmas ordítás szelte át a reggeli csendet. Kinyitottam szememet, – amit, azt se tudtam mikor csuktam be – vendégem keze lángolt.

- A rohadt életbe! - ordította majd akkora pofont kevert le nekem, hogy neki csapódtam a falnak és magába nyelt a sötétség démona. Nem láttam mi lett vele és nem is tudom, hogy velem mi lesz, de azt igen, hogy különös képkockák peregtek le szemem előtt.

Talán meghaltam? Hiszen nem azt mondják, hogy mielőtt meghalsz, lepereg előtted az életed? Ez pedig nekem határozottan olyan volt. Viszont nem éreztem magam halottnak. Furcsa ezt így kimondani, de tudom, hogy nem haltam meg. Nem az nem lehet. Nem is volt. Azt hiszem álmodtam és álmomba fájdalmat éreztem, azt a bizonyos lelki fájdalmat. De még mindig csak homályos emlékek cikáztak elmémbe. Míg megint át nem éltem azt a végzetes napot. Azt mikor tettem, romba döntötte életemet és azt, mikor úgy hittem mindent és mindenkit elveszítettem.


„- Nem járhatsz vele. - jelentette ki bátyám, de olyan hangnembe, hogy rögtön felment bennem a pumpa.

- Ki vagy te, hogy megmond, mit tegyek? Nem vagy az anyám Josh. - kiabáltam.

- Nem, valóban nem. Mivel ő meghalt. Apa pedig eltűnt. – felelte higgadtan. - Tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz. Nem érdekel, ha jársz azzal a gyerekkel, de majd ne gyere hozzám sírni. - amint kimondta ezeket a szavakat rögtön meg is bántam mondandómat. Ez volt az egyetlen dolog, amivel ki lehetett bátyámat hozni a sodrából és én pont beletenyereltem. Hogy lehetek ekkora egy barom? Mikor ő az egész életét feladta miattam.

- Sajnálom. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. - hajtottam le fejemet. Nem bírtam a szemébe nézni.

- Hé… semmi baj. - ölelt magához. - Nem kellene ennyire rövid pórázon tartanom téged. - mosolygott. De még mindig nem tudtam a szemébe nézni. – Nézz rám húgi!- emelte fel államat és én ránéztem.

- Nem, igazad van! – mondtam - Nem is akartam igazán járni vele, csak… - húztam el a szám.

- Ha már mindenáron fiút szeretnél, miért nem választasz olyat, aki szeret és te is szereted őt? - nem akartam érteni, hogy mit mond. Nem lehet, hogy Edward szerelmes belém! Az túlontúl abszurd. Egy olyan félisten, mint ő meg egy kis szürke kisegér, mint én? Lehetetlen.

- Nem értem kire gondolsz. – villantottam fel az ellenállhatatlan mosolyomat. Bátyám csak felhúzta egyik szemöldökét, mintha csak annyit mondana: Na, ne etess hugi! – Na, jó! - adtam be a derekamat. - De akkor sem fogok a legjobb barátoddal járni. - bontakoztam ki öleléséből.

- Engem nem zavar. - rántotta meg vállát. – De szerintem nem is ez a fő okod rá. Viszont nem fogom erőltetni a dolgot. Majd lesz, ahogy lesz. Amúgy meg Bells... Nem felejtettem el ám a dolgot. - nyújtott át a háta mögül egy kis, lapos csomagot.
– Ezt azért kapod, mert felvettek a fő sulira. - nyomott puszit az arcomra.

- Köszönöm szépen. - vigyorogtam rá. - De mi ez?

- Nyisd ki! - utasított vidáman én pedig engedelmeskedtem neki.

- Ez az, amire gondolok. - sikkantottam fel. - De hogy? És mikor? Hol?

- Megvannak a kapcsolataim. - kacsintott. Mire felnevettem.

- Annyira köszönöm. – ölelgettem meg.

Boldogságom oka a kezemben tartott könyv volt. A Lehetetlen is lehetséges Marina Burn-től. Amióta az eszemet tudom, és amióta szenvedélyesen odavagyok a könyvekért ez volt az a dolog, amit mindenképpen el akartam olvasni, majd egyszer. De sajnos az egész világon csak egyetlen egy kiadásban jelent meg és csak pár darab volt belőle. Úgy látszik nem akart az író nagyon híres lenni.

Tudtam miről szól a történet. Vámpírok, vámpírok hátán, olyan igazi fényben megégő, emberi vért ivó démonokról, akiket üldöz egy vámpírvadász nő mivel az egyik vámpír megölte a szerelmét. Rengeteg harccal és érzelmekkel teli történet, ahol sok küzdelem árán a jó győz, és a rossz elnyeri méltó jutalmát. Remegve nyitottam ki a kissé megviselt kötetet és valami megint vonzott magához. Hangosan kezdtem el olvasni.


„A levegő megfagyott a szobába, ahogy belépett az ajtón. Szőke haja vizes volt az esőtől, úgy nézett ki, mint egy ember, de tudtam, hogy nem az. Vámpír volt. Ez ezer százalék. Bárhol felismerem őket. Egyre közeledett hozzánk, míg nem arca alig lehetett pár centire tőlem.

- Hol van Simon? - kérdeztem rá. Hangom remegett az elfojtott sírástól…”


- Megöltem. - suttogta egy hang mellettem. Én pedig ijedten ugrottam egyet. A könyv kiesett a kezemből. Ő ált előttem. Teljes valójába. Ő akit Calebnek neveznek, a leggonoszabbik vámpírnak. Nem hittem a szememnek és annak sem, hogy testvéremet sehol sem látom. Caleb ijedt volt, felkapta a könyvet és eltűnt a nyitott ablakon át. Agyam nem pörgött rendesen így nem tudtam felfogni, hogy mi is történt, de az első könnycsepp már arcomon díszelgett.”


Az időutazásnak itt vége volt. De még mindig nem tértem magamhoz. Az üresség teret adott a gondolkodáshoz. Átgondoltam az akkor történteket. Ez esemény után minden világos lett számomra, hogy hogyan lett a tűz régi házunkba, hogy hogyan jelent meg Piroska köpenye, Hamupipőke cipője a szobámba. Viszont, eddig nem tűnt fel, hogy a könyvből nem csak kiolvasni lehet dolgokat, hanem beleolvasni is, és ha valaki kijön, akkor valakinek be is kell mennie. Így tűnt el a kedvenc macim, a fél gardróbom és még sorolhatnám. De ha embert olvasol ki, ami addig a percig még soha nem sikerült akkor egy ember is megy vissza…

Ott fogadtam meg, hogy soha többet nem fogok hangosan olvasni. Még ha halállal fenyegetőzik is valaki.

Gondolkodni azonban nem volt tovább időm. A fekete mélységből, felszínre húzott a legédesebb hang a világon. Annak a hangja, aki a bátyám legjobb barátja volt, és akinek örök időkig odaadtam a szívemet.