Homokóra - 6.fejezet

Itt a következő feji :) Kicsit lelkizős kicsit más de szívből jött és sok munkám van benne (: Döntsétek el hogy tetszik-e vagy sem ;) Jah és a képek oldalt megint bővült egyel :D
Jó olvasást!!! :D

A HOLNAP NEM JÖN EL

Egyszer szeretném megkérdezni már:
nem fáj néked, hogy néked sose fáj... ?
Galgóczi Erzsébet





/Josh szemszög/



Futni, futni és futni. Ez a szó jellemezte az elmúlt két évemet. Ha nem a vámpírok elől vagy a halál elől akkor éppen magamtól futottam. Nem is tudom, melyik lehet a rosszabb. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy megint a normális és valós világba legyek. Hiába okolhattam a történtekért ezer és egy embert, köztük imádnivaló húgomat is. Nem tettem. Mivel lenne jobb, ha bűnöseket keresnék és dühöngenék, mint egy őrült? Valószínűleg semmivel. Hosszú itt létem során akaratlanul is rájöttem pár dologra. Az élet képkockái nem úgy jönnek sorba, ahogyan te szeretnéd. Valakinél előbb jön a boldogság aztán a szomorúság végül vagy a happy end vagy a dramatikus rész. Nálam ez a sorrend kétségkívül felcserélődött. Oly annyira hogy – mit is szoktak mondani? Áh, megvan… - már nem látom a fényt az alagút végén és már nem látok tavaszt a tél után, na meg egyéb költői szarságok.

Azt sem lehet kihagyni, hogy talán egy picikét, de tényleg csak egy pindurit megváltoztam. Na, jó. Száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Régen én voltam a minta fiú, az okos, intelligens művész lélek, akinek minden vágya, hogy véget vessen minden harcnak és ellenségeskedésnek a Földön. Csodás álmok voltak. Igen, és ez itt a bökkenő. Álmok. Tudja egyáltalán valaki, hogy az álmokat hogyan lehet a legegyszerűbben definiálni? Nem? Hát persze… Egy optimista, kedves és lelkileg tökéletesen bizakodó ember azt válaszolná rá, hogy az álmok olyan vágyak, amik kemény munka árán valóra válhatnak. Ez azonban baromság. Hiszen mi van mikor, azaz álom nem csak rajtad múlik? Mi van, ha minden porcikáddal úgy érzed soha nem fog teljesülni? És benn ragadsz egy kurva régi, poros könyvbe? Az álom fogalma nem más, mint olyan vágy, ami a büdös életbe nem fog teljesülni, még ha megszakadsz is annyira próbálod valóra váltani. Ilyenkor jön az a rész, hogy csak a csodába bízhatsz. Ch… mintha itt lenne is egyetlen egy csoda.

A lehetetlen is lehetséges. Innen bentről fel sem bírtam fogni, hogy az író hogyan tudta elnevezni így ezt az idióta könyvet. Na, jó Josh, be kell vallanod magadnak hogy nem is olyan béna ez a regény. Legalább is kívülről. Az olvasónak valószínűleg ez tűnt a legizgalmasabb, legdrámaiabb, legszívszorítóbb, történetnek, amit valaha is el tudott képzelni. Minden megvolt benne, ami a mai világba kell. Vámpírok, szerelem, szex, bosszú, dráma és a végén az elmaradhatatlan jó győz, a rossz veszít effektus. Na de kinek is olyan jó ez? A hősnek minden bizonnyal. De mi van a rossz fiúval? Az ő sorsa senkit sem érdekel? Valószínűleg ezt csak az tudja megérteni, aki hasonlóan, mint én bekerül egy ilyen könyvbe. Ugyan is van, amit még az író sem tud.

Ha a lapok között élsz benn a betűkben, akkor rájössz, hogy van egy külön élet, ami nincs rákörmölve a lapokra. Ennek az életnek voltam a részese és olyan kapcsolatokat alakítottam ki, amit lehet nem kellett volna. De kit érdekel? Ép eszemet és hitemet, hogy egyszer valaha is visszatérek legjobb barátomhoz és életem kisebbik értelméhez egy ember tartotta életbe. Aki mellettem volt mikor lelki roncsként zokogva rogytam a földre az első időkben. Ő volt az, aki bevatatott ennek a történetnek igazi lényegébe. És ő volt a lány, aki közel másfél éve a másik, életem értelme volt. Most itt alszik előttem egy lepukkant motel ágynak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető valamijén.

Öhm… mondtam, hogy az életem egy futás… Igen és ő velem fut mindig, mindenhová. De most nem jöhet velem, muszáj, hogy itt hagyjam, túl veszélyes lenne neki tovább menekülnie. Őt úgysem bántanák, hiszen vámpír. És különben is, én csesztem el az egészet. Ez egy hosszú történet, de nagy vonalakban annyi, hogy a rossz oldalba kötöttem bele és mivel az egész Lehetetlen is lehetséges arról szól, hogy egy csajszi üldöz egy vámpírt, aki megölte szerelmét és közbe beleszeret újdonsült társába. Ez egy pöppet megváltozott. Ők ugyan úgy üldözik, a vámpírt csak azt nem tudják, hogy ő nincs is e világban, csakhogy Caleb - vagyis akit üldöznek – csatlósai meg engem kergetnek egy olyan kérdéssel, amire én sem tudom a választ. Hogyan lehetne Calebet visszahozni? Érzem, hogy nem bírom tovább ezt a dolgot. Mi lesz akkor, ha feladom? És a vérszívók elé vetem magam? Szégyenkeznem kéne majd ez miatt vagy büszkén fogom felszegni államat akkor is mikor az utolsó csepp vért is kiszívják belőlem?

- Josh…- sóhajtott fel szerelmem majd a másik oldalára fordult. Biztosan szépet álmodik. Milyen fantasztikus lenne, ha bemutathatnám húgomnak és Edwardnak ezt az angyalt. A nyakamat merem rá tenni, hogy kedvelnék egymást. Ilyen szenvedélyes és ártatlan, de mégis harcias lénnyel még nem igazán találkoztam.

Tényleg… Vajon az én kis hercegnőm meg legjobb barátom összejöttek már és boldogan élik napjaikat? Vajon hiányzok nekik vagy annyira elmerülnek egymásba, hogy el is felejtettek? Ne gondolj ökörségekre Joshua! Szeretnek téged és minden bizonnyal a megoldást próbálják megtalálni, hogy visszaszerezzenek. Bárcsak sietnének vele. De még ha sikerülne, akkor is lenne egy kis gond. Bár gondolkozás nélkül vissza akarok menni, de Daphnét nem tudnám itt hagyni, már nem. De most mégis azt teszem. Most tűnj el Josh! Míg nem fáj még jobban! Meg tudod tenni! El tudod hagyni!

- Szeretlek. – motyogta érthetetlenül kedvesem, de én mégis megértettem.

Tényleg képes vagyok itt hagyni? Miért ilyen kibaszott nehéz? Az elhagyós rész megtétele egyre nehezebbé és elképzelhetetlenné vált. Nagyrészt mert szerelmem forgolódni kezdett majd nagy zihálások közepette, körbetapogatózott az ágyba és kinyitotta ragyogó kék szemét. Szőke haja hátra libbent miközben felült az ágyon, tudatosulva benne nem vagyok mellette.

- Miért nem alszol? - kérdezte kedvesen. Nem tudtam szemébe nézni. Le fogsz bukni Josh és aztán megint veszélybe sodrod szerelmedet! Miért vagy ilyen önző, gyáva alak? Tudtam volna még szidni magam egy ideig de Daphné hangja megállított.

- Mi a baj Josh? Itt jártak ugye? - kérdezgetett egyre kétségbeesetten. Muszáj volt megnyugtatnom.

- Nem. Biztonságba vagyunk. – feleltem, de még mindig nem néztem fel az arcába.

- Josh? - kérdezte gyengéden, de úgy, hogy a lábam is beleremegett selymes hangjába. Halottam, ahogy nyikordul az ágy miközben felkel róla majd azt is észleltem, ahogyan az öreg parketta recseg, léptei közbe. Szemem előtt – ami nagy beleéléssel a lyukas szőnyeget bámulta – pedig feltűnt édes, kis harminchatos, meztelen lába.

- Mi a baj szívem? – kérdezte remegő hangon miközben aprócska tenyerét arcomra simította.

- El kell mennem. – rájöttem, hogy sunyi dolog lett volna csak így itt hagyni egyetlen egy szó nélkül, ő ennél sokkal többet érdemel. De most, még ha szemtől szemben is, de muszáj megbántanom azzal, hogy elmegyek.

- Együtt megyünk. - jelentette ki természetesen és talán már fordult is volna táskáink felé, de a határozott, nem, ami elhagyta ajkaimat mozdulatlanra dermesztette édes kis testét.

- Miért? - remegő hangja késként fúródott szívembe és egyre jobban elgyengültem. Mi a fenének is kínzom magunkat? Mert meg akarod védeni őt! Tök jó már skizofrén is vagyok.

- Nem akarlak több veszélynek kitenni. - vallottam be halkan. Minek hazudozzak? Úgy se tudnék. Másik puha keze, ami nem arcomon simított végig újra és újra most csípőmre tapadt, be a póló alá. Bársonyos, pici újai gyengéden cirógatták oldalamat én pedig egy hajszálra voltam attól, hogy a fülébe suttogjam, felejtse el, amit mondtam neki.

- Együtt kell, hogy ezt végig csináljuk. – kezdte ellentmondást nem tűrően. Meg is lepődtem harciasságán. De aztán rájöttem, hogy ha kell, tud ő vadmacska is lenni. – Nem engedem, hogy elhagyj! - mondandója közbe folyamatosan cirógatott, de még így sem voltam teljesen eltérítve. A kegyelemdöfés viszont nem sokat váratott magára.

- Nézz a szemembe! - utasított gyengéden és nem tudtam nem engedelmeskedni neki. Talán túlságosan is alárendelt voltam, de nekem jelen pillanatban ő foglalta el a legnagyobb teret a szívembe. Így hát elkövettem a legnagyobb hibát, amit elkövethettem és belenéztem tengerkék szemébe, amibe azonnal el is vesztem. Hát ennyi volt. Csak mondja ki, hogy mindennél jobban szeret, és én itt maradok vele örökké.

- Nem hagylak magadra. Szeretlek teljes szívemből. - mondani akartam neki, hogy én is őt, de félreértette a dolgot - Nem érdekel, mit mondasz. Akkor is veled tartok. – nézett rám szigorúan. Helyesbítek, csak próbált szigorú lenni. De velem sose tudott. Olyan kis édes volt ilyenkor - nem mellesleg gyönyörű - hogy nem bírtam ki és muszáj volt megcsókolnom. Mint szomjazó egy kis csepp vízért úgy kapott ajkaim után. Mind a ketten beleszédültünk a csókba. Előbb még csípőmet simogató keze most elindult felfelé és hasamat szántották végig újai. Nem bírtam betelni vele. Talán ez lehetett az oka, hogy hevességembe ledöntöttem őt lábairól – szó szerint. Aztán egy hatalmas puffanás kijózanított.

- Mi a… - kezdtem volna bele, de mint aki megvilágosult rájöttem, hogy saját vágyam bizonyítékaként eltört az ágy alattunk. Daphné csilingelő kacaja hatalmas mosolyt csalt arcomra, egy reszelővel sem tudták volna letörölni onnan.

- Akkor? – kérdezett rá félve miközben már egymással szemben feküdtünk a matracon.

- Asszem maradok. – suttogtam majd szájára tapasztottam az én számat. Valóban elöntöttem a dolgot, de ez nem garancia arra, hogy megint el ne határozzam. Sőt holnap vagy az után biztos, hogy el akarom majd hagyni. De szerencsére ő itt lesz, mikor valami marhaságot készülnék tenni és talán majd idővel arra a kérdésre is tudok válaszolni, hogy hol van Caleb, Daphné ikertestvére…


/Bella szemszög/


Szörnyű volt ilyennek látni szerelmemet. Arcán ezernyi kín tükröződött és egyszerűen nem tudtam megszólalni. De ugyan mit is mondhatnék? Egyelőre próbáltam biztosítani arról, hogy nincs egyedül, és hogy vele vagyok. Az ölelésem által, talán de csak egy nagyon picit megnyugodott. Egyáltalán le lehet csillapodni egy ilyen helyzetben? Bár nem mondta el, még hogy mi is történt pontosan, szinte ezer százalék hogy apukájával van valami. Csodálkoztam, hogy csak „ennyire” borult ki. Azért ez se semmi. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor láttam Edwardot ilyen megtörten.

Azaz erős férfi, akit mindig mutatott a külvilág felé – kivéve felém – most sehol sem volt. Nyugtatóan simogattam a hátát, az agyam pedig már a legrosszabban gondolkozott pedig valahol éreztem, hogy az nem történhet meg. Én is szerettem az édes apukájukat. Ő volt az a férfi, akit apámnak tekintettem... azóta… amióta nekem nincsen saját. Bátyámmal mindig felnéztünk rá, de aztán történt valami, ami miatt Jazz belesüppedt a drogok világába, és amiért az idősebbik Edward beállt katonának…

Szerelmemnek volt egy húga.

Gyönyörű világos barna fürtökkel és ugyan olyan smaragdzöld szemmel, mint ami Ednek van. Az élet akkor ajándékozta a kedvesem szüleinek mikor már azt hitték nem éri őket több gyermekáldás, de mégis megtörtént és akkor ők voltak a legboldogabbak. Kathrine nyolc éves korában már imádnivalón intelligens volt. Azon a szülinapján apukája elvitte őt egy hatalmas múzeumba, már nem emlékszem pontosan melyikbe, de azt tudom, hogy hihetetlenül örült neki Kathy. A meséből viszont pillanatok alatt rémálom lett, mikor az épület egyik szárnya felrobbant.

Kathy meghalt, az idősebbik Edward pedig súlyosan megsérült. A rendőrség azt mondta terrortámadás volt. Elizabeth pedig magába fordult ugyan úgy, mint szinte az egész család. Soha többet nem akarok arra az időszakra emlékezni…

- Hello srácok! Leszerveztem az első koncertünket a Hallowen-i bálra. Valami sötét és tombolós zenét kérnek. Mr. Lewis azt mondta…- Jasper, ahogy berontott az ajtón annyira belefeledkezett mondandójába hogy nem is vette észre a dolgokat. Vajon őt miért nem hívta Elisabeth? De aztán lassan elkezdte felfogni a dolgokat.

- Mi történt? – suttogta. Az arca egészen elsápadt, mikor öccse könnyáztatta arcára nézett és hihetetlen gyorsasággal leült mellénk a kanapéra. Megjegyzem észre sem vettem, hogy ott ülünk. Viszont az elhangzott kérdésre én is kíváncsi voltam.

- Anya hívott. – kezdett bele szerelmem rekedten, de a folytatás nem akart olyan könnyen jönni. Jazz minden idegszála megfeszült.

- Mit mondott? - nyögte ki nagy nehezen.

- Apa korházba van. - hajtotta le a fejét. – Az orvosok szerint lehet a jövő hetet sem éri meg. - csuklott el a hangja. Nem hittem a fülemnek. A mindig is rendíthetetlen Edward Masen most haldoklik. Elképzelhetetlen. Talán ezért is állt ilyen közel a gyermekeihez. Olyannak mutatta magát, mint egy legyőzhetetlen félisten, ráadásul pontosan ugyan olyan féloldalas mosolya volt, mint fiának. A bátorsága tette őt naggyá gyermekei szemébe. Felnéztek rá és imádták őt, ugyan ez pedig fordítva is meg volt. Nem tudom mi lesz így a fiúkkal…

- Oda kell mennünk! - pattant fel Jazz. Most valahogy hálás voltam előbbi gondolataimért, amik elterelték figyelmemet arról, hogy miért is van az apukájuk korházba. Nem tudnám végig hallgatni és elképzelni sem szeretném.

- Anya azt kérte, hogy ne menjünk. - felelte szerelmem. Nem is vártam mást Elisabethtől.

- Mióta hallgatunk mi a szüleinkre? - tette fel a nyilvánvalóan költői kérdést Jasper.

- Csak most az egyszer legyél egy kicsit engedelmesebb Jazz! - válaszolta vissza dühösen Edward. Az idegességet és az aggodalmat sajnálatos módon most csak így tudja levezetni. – Ne nehezítsd meg még jobban a dolgokat.

- Miért nehezíteném meg? Csak mert látni szeretném még egyszer és lehet, hogy utoljára az apámat? - már Jasper is dühös volt. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol a dolgok már csak rossz irányba terelődhettek. Nem lesz ez így jó.

- Hé! Srácok, azzal hogy egymásnak estek még nem lesz az apukátok jobban. – kezdtem bele a szövegelésbe. Hiába éreztem üres dumának, de úgy vettem észre mintha csillapodtak volna a kedélyek így hát folytattam. - Ha Elisabeth azt akarja, hogy itt maradjatok, akkor tegyetek is úgy. Neki is borzalmasan nehéz lehet… - az utolsó mondatot már csak nagyon halkan, szinte magamnak mondtam, de ők még így is meghallották.

- Igazad van Kicsim. - suttogta – Anyának lehet most a legnehezebb. Halottam a hangján, hogy tartja magát, nyilvánvalóan miattunk… - Jasper csak bólogatott ő sem tudott megszólalni. – Minden rendben lesz. – motyogta magának szerelmem majd a szobánkba ment. Nem akartam nagyon egyedül hagyni őt, megvoltak a módszereim a tökéletes nyugtatóra. Már indultam volna be mikor Jazz hangja megállított.

- Mond meg Edwardnak, hogy sajnálom. - motyogta lehajtott fejjel - Tudom milyen nehéz neki. Érzem… Ráadásul nekem is ugyan olyan rossz. – hihetetlen, gyötrődő kifejezés ült ki arcára, ami szinte vágyakozott egy szeretetteljes ölelésre.

- Semmi baj Jazz. - motyogtam mellkasába miután a kezdeti meglepettség után visszaölelt.

- Megyek, felhívom anyát. - bontakozott ki karjaim közül majd egy gyors puszit kaptam arcomra és már ott sem volt. A hálószobánk felé indulva a halk gitárszóló és szerelmem őrjítően szexi rekedtes hangja állított meg. Ha jól halottam egy új dalt énekelgetett.

Mikor szomorú volt vagy boldog akkor ezt tette és én minden egyes alkalomkor meghallgatom. Csak leülök mellé – ahogyan most is tettem – és szemeimet lehunyva érzem át Edward érzéseit.

Vajon jobb lesz a holnap vagy a mába ragadunk nagyon hosszú ideig?