40.fejezet--Fény

Ezt a fejit kifejezetten Vivinek küldöm :D Azért mert imádom és szeretem (L) és mert most kb . 2 méterre van tőlem xD
Jó olvasást!:)




Három nap. Ennyi telt el azóta hogy elraboltak. Három napja nem láttam Edwardot és egyre jobban elvesztem a reményt afelől hogy haza kerülök egyszer. Pedig mások pár hétnél vagy hónapnál szokták feladni. Hát ebből is látszik hogy velem soha nem történt még ilyen szörnyűség.

Ez a hely borzalmas és sötét. Lassan arra se fogok emlékezni milyen ha napfény éri arcomat. Tegnap megpróbáltam átváltozni hátha akkor nagyobb lesz az erőm és valahogy kijutok innen. De nem sikerült. A gondolataim pedig egyre jobban össze vannak keveredve. Néha azt se tudom mi van.

Sokat gondolok Edwardra. Sokat? Minden percben eszembe jut és próbálom elképzelni milyen lenne ha itt lenne velem. De ez csak ábrándozás. Ha most meglátna és nem lennék benne olyan biztos hogy szeret, tuti azt mondanám hogy kiábrándulna belőlem.
A hajam fakó és csomókba van a beleszáradt vértől. A bőröm sápadt, természet ellenesen fehér. A ruhámon ott van a tegnap előtti "dolog" nyoma. Tiszta vér vagyok mindenhol és a testemen sebhelyek éktelenkednek.

Valószínüleg ezek már örökké megmaradnak. Már ha azt a pár napot ami gondolom még hátra van szerencsétlen életemből lehet örökkének nevezni. Még szerencse hogy csak akkor látszanak ha fény éri őket. Mint Jasper sebhelyei.

Még mindig nem tudom minek kellet engem elrabolni de szerintem én egy, előre megtervezett show része vagyok.

Abban a pillanatban fény szűrődött be a szobába. De ez nem az a fény volt amire napok óta vártam. Ez az a szürkés, hát borzongató világosság volt amitől kiráz a hideg. Félelmem nem volt alaptalan. Tyron jött be egy meglepően szép szőke lánnyal az oldalán. Őt még nem láttam.

- Régen találkoztunk édesem! - beszélt hozzám nyájas hangon a férfi. Mintha annyira hiányzott volna.

Csak bambán bámultam rá.

- Látom nem igen vagy beszédes kedvedbe. - gondolkozott el - Na mindegy. Majd megered a nyelved. - vigyorodott el.

- Csak szeretnéd. - motyogtam.

- Na látod! Megmondtam. - mosolygott önelégülten.

Nem igazán figyeltem a hülyeségeire. Nem volt hozzá idegzetem. Inkább a lányt bámultam. Valahogy nem illet ide. Nem sugárzott belőle a gonoszság mint a többi itt lévőből. Inkább féltést és undort. Pff... Ja. Biztos szépen nézhetek ki.

- Rám figyelj kérlek! - szűrődött be elmémbe Tyron mély hangja - Hallod angyalkám? - ekkor már ránéztem.

- Egy picit kimegyünk innen. Nem tesz jót neked ez a sötétség. - nevetett fel ördögien.

Nem mozdultam.

- Húzd fel!!!- utasította kemény hangon a lányt. Mire az durván felrántott. Előző véleményem azonnal elpárolgott.

- Indulás! - lökött meg mire nagy nehezen elindultam.

Kicsit féltem mi lehet az ajtón túl. Mivel nem jártam még a pokolba.De mikor átléptem a küszöböt és az amit ott láttam ahhoz képest a legrosszabb rém álmom is esti mese.

Hihetetlen. Le írhatatlan. Eképzelhetetlen.

Aki nem látta az nem is tudja elképzelni. Mindenhol szenvedő emberek. Valakiket máglyán égettek. Valakinek a karját tépték le hisz úgy is vissza nő. Néhányat kínoztak, még azokkal a középkori kínzó eszközökkel. Vagy csak vagdostak, ostoroztak, vertek. Tiszta szenvedés okozás ez volt a cél. Meghalni nem tudtak csak azzal a bizonyos karddal ölhetőek meg. A döbbenet kiült az arcomra. Tyron észre is vette. Talán ez miatt kezdett bele mondandójába.

- Látom élvezed. - nevetett - Ez volt a cél! De tudod... ez jár nekik. Hiszen embereket öltek, csaltak, loptak, hazudtak... blahblahblah. - mondta unottan. - Nekünk ez a dolgunk. A büntetés.

- Miért hoztatok ki? - kérdeztem rekedten.

- Előbb mondtam. Hogy lásd őket szenvedni. Mivel te angyal vagy, ez neked nagyon fájdalmas és beleszakad a pici szíved! - vált gúnyossá hangja a mondat végére.

Torkomra fagyott a szó és a reménytelenség megint rám tört. Vajon én is így fogom végezni. Mint itt az egyik a sok közül.

- Vidd őt vissza! - parancsolta a lánynak. Úgy látszik ma nem kapok testi erőszakot.

A nő csak bólintott és kezemnél fogva vissza felé kezdett húzni.A férfi el is tűnt mellőlünk. Priscillához ment. Még lehetett látni ahogy lenyomják egymás torkán a nyelvüket. De a francba is! Mondjuk ki! Féltékeny voltam. Piszkosul féltékeny. Hogy ők legalább megtehetik és együtt vannak. Álmodozásomból egy ismerős hang zökkentett ki.

- Emlékszel még rám? - szólt mellőlem. Ez az a hang aki olyan kedves volt velem a múltkor.

- Te vagy az? - döbbentem le - Vagyis... - kezdtem volna mentegetőzni.

- Sajnálom az előbbit. - vágott közbe és tényleg bűntudatosnak tűnt.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem kedves hangon. - Nem értem miért vagy velem ilyen kedves.

- Ki viszlek innen! - jelentette ki. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nekem meg az állam a padlón koppant.

- Ez...ezt most komolyan mondtad? - kérdeztem bizonytalanul.

- Persze. - mosolygott. Nem tudom hogyan de valahogy feltétel nélkül megbíztam benne.

- Hogyan? - kérdeztem volna de belém fojtotta a szót a hely ahol jártunk. Egyáltalán nem ott voltunk ahonnan jöttünk...

Hirtelen éreztem hogy elnyel a sötétség és a fekete füst körbe öleli a testemet. De egy fontos kérdésem még volt.

- Várj! Hogy hívnak? - kérdeztem.

- Honey* - mosolygott.

- Veled mi lesz? - de a választ már nem hallottam mivel beszippantott a sötétség.

Az utolsó emlékem már a Földön történt és egy szerelemmel teli aranybarna szem pár volt. Amik úgy csillogtak mint apró fény pontok a sötét éjszakába.


A rengeteg negatív behatás következtében meggyőződésévé vált, hogy az élet értelmetlen, hogy az ember létezésének nincs célja, hogy porszemek vagyunk csupán az idő szelében, a tér viharában.
Dean Ray Koontz


*kép oldlat ;)

!!!MEGJEGYZÉS:Nyilvány sok kérdésetek van Honey-val kapcsolatba :) Ezekre mind kifog derülni a válasz ;D Tehát ne izguljatok :P!!!