41.fejezet--Viszontlátás

Na itt van :) Remélem tetszeni fog ;) Ezt most a 76 R.O.-nak küldeném (L)
akiket én szívből imádok :D
Jó olvasást!!!+.+



Sötétség van mindenhol. Olyan mintha lekapcsolták volna a villanyt egy amúgy is sötét szobába. Hol a fenében vagyok? Homályos minden. A gondolataim kavarognak és egy értelmes dolog se jut eszembe. Hirtelen belém nyilallt a fájdalom. A fejem majd szét ment és a nyakam is fájt. Ha legalább tudnám mit keresek én itt... De semmi. Totál üresség. Jó formán a nevemre se emlékeztem. A fájdalom pedig elviselhetetlen volt.

Aztán elmémbe tódult egy szín. Az arany. Most a feketeség helyett arany színben pompázott minden. Kavargó méz. Hm... Egyre tisztábban láttam és élesebbek lettek az emlékek. Az aranyból egy arany szem pár, aztán Edward.

Hirtelen zuhantam bele a szomorúság szakadékába. Mennyire is hiányzik nekem. De nem csak ő.

Most már kezdett eszembe jutni minden. Alice, Jasper és a többiek. Leo, Angelo, Lily, Florette. Mindenki. Aztán megint sötét lett és jöttek a rossz emlékek. Amit legszívesebben elfelejtenék. Az arcokat a tettek váltották fel és egyre nyomorultabbul éreztem magam. Sírni volt kedvem. Talán sírtam is. Viszont nem értem miért pereg le szemem előtt az életem nagy része. Meghaltam volna? Vajon hiányzok most valakinek?

- Jaj Bella, ne beszélj butaságokat! - róttam meg magam. Nem halhatok meg, nem az nem lehet, hiszen abba szerelmem bele rokkanna. Miért nincs most itt? Miért nem jutok ki innen?

- Bella! - szólt hozzám az a hang ami a legkedvesebb volt számomra. De nem találtam a számat. Ráadásul a fejem is fájt még.

- Hallasz szerelmem? Kérlek... - mondani akartam neki hogy: Igen Edward itt vagyok és szeretlek, de hang nem jött ki számon.

Puha érintést éreztem ajkamon. Hát megtaláltam... Ráadásul ez Edward ajka. Amit oly' rég nem ízleltem. Pontosabban több mint három napja. Óvatosan vissza csókoltam.

Lágyan. Erőtlenül.

De úgy látszik ez elég volt. Edward halványan bele mosolygott a csókba és elhúzódott tőlem. Nagyon hasonlított ez a jelenet Csipkerózsika felébredéséhez.

- Bella... - fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. Több lélegzet vételt is hallottam.

- Ühüm... - motyogtam - Gyere vissza! - suttogtam. Mire felkuncogott és vissza hajolt ajkaimra.

Lassan és szerelmesen simogatta szája az én számat. Kezdtem magamhoz térni. Már a kezemet is megtaláltam és rögtön Edward hajába fűztem ujjaimat. De szememet még nem volt erőm kinyitni. Mintha oda ragasztották volna.

Ha nem tudnám hogy lehetetlen azt mondanám hogy Edward a gondolataimban olvasott. Ugyan is lágyan megpuszilta szemhéjamat. Amik mintha csak erre vártak volna azonnal kinyíltak és egy szerelmesen csillogó szem párral találták szembe magukat.

- Szia! - köszönt lágyan. Mire kápráztatóan elmosolyodtam.

- Meddig voltam eszméletlen? - kérdeztem rekedten.

- Csak pár óráig. - válaszolt Carlisle. Körbe néztem és megpillantottam Leonardot. Ő miért van itt?

- Leo! Hát te? - vontam össze szemöldökömet.

- Én is örülök neked Bella! - mondta mosolyogva. Várakozóan néztem rá ezért folytatta - Angelo hívott. Hátha tudok valamit segíteni. - magyarázta.

- Értem. - válaszoltam nem túl értelmesen.Fel akartam ülni de nem igazán tudtam. Küszködésemet látva szerelmem a karját hátamra téve felhúzott.

- Köszönöm! - mondtam.

Elkövettem azt a hibát hogy a szemébe néztem. Hogy miért volt hiba? Mert elvesztem bennük és nem igazán tudtam másra koncentrálni. Egy picit észhez térített az ajtó csukódása és egy mackós kuncogás. Valószínüleg kimentek a többiek. Aztán vissza tértem a méz színű szemekhez. Amik csillogtak a szerelemtől és a boldogságtól, féltéstől na meg a kíváncsiságtól. Olyan volt ez mikor először a szemébe néztem. Mintha újra szerelembe esnék.

Hirtelen öleltem át a nyakát és fúrtam fejem mellkasába. Ő azonnal körém fonta karjait és magához szorított. Percekig ültünk így. Éreztem ahogy Edward néha csókot nyom a fejemre majd az ölébe von.

- Nagyon aggódtam érted. - motyogta hajamba és az én szívem majd meghasadt a hangjától. Mert abban annyi fájdalom volt hogy az hihetetlen.

- Ne haragudj! - suttogtam.

- Miért kérsz bocsánatot? - tolt el magától de csak annyira hogy lássuk egymás arcát és észre vettem hogy mosolyog.

- Hát mert magadra hagytalak és... - tök értelmetlen volt amit beszéltem de valahogy nem tudtam normálisan gondolkodni.

- Cshh... - hallgatatott el - Nem a te hibád. Ha nem azoké a szemét... - kezdett dühössé válni.

- Hé! Hé! Hé! Nyugi! - nyugtattam - Már együtt vagyunk! - és erre a gondolatra mintha egy mázsás súly szakadt volna le szívemről. Igen. Együtt vagyunk és ha együtt vagyunk akkor bármire képesek lehetünk és semmi baj nem érhet bennünket.

- Igen! Örökké! - nyomott csókot ajkamra. De ez nem volt elég. Már csókoltam volna újra meg. Amikor fájdalom nyilallt fejembe és nem tudtam vissza tartani az ajkaimon kiszaladó szisszenést.

- Jól vagy? - aggodalmaskodott.

- Igen. Azt hiszem. Csak fáj a fejem. - dörzsöltem meg a halántékom.

- Mi történt veled Bella? - húzta végig ujjait arcomon ahol Priscilla megkarmolt. Rögtön elfordítottam fejem. Nem volt valami érzelem mentes erről beszélni.

- Mond el! - kérlelt gyengéden. Eldöntöttem hogy annyit megérdemel hogy tudjon róla hol voltam és mit csináltak velem.

- Menjünk le. Nem szeretném többször elmondani ha egyszer is elég. - hajtottam le fejem.

- Rendben. - egyezett bele. Felsegített az ágyról majd mintha egy porcelánból készült valami lennék, óvatosan a kezébe vett és leszaladt velem a lépcsőn, be a nappaliba. Edward az ölébe húzott, én pedig belekezdtem a mesélésbe.

- Addig tudjátok hogy elraboltak. - vettem egy mély levegőt. Hát nem lesz egyszerű ezt elmondani.

- Jobban mondva Tyron rabolt el. - Edward megfeszült alattam én meg nyugtatásként jobban hozzá bújtam. - Ne kérdezzétek miért! Azt mondták csak szórakozásból. De ez hülyeség. Aztán egy sötét szobába tértem magamhoz, leláncolva. Az első nap szörnyű volt. - remegett meg a hangom. Nem is tudtam tovább mondani. De Edward bátorítólag a fülembe suttogott.

- És azután mi történt? - kérdezte, nekem pedig megeredt a nyelvem.

- Behoztak egy férfit, valami Max-et és...és... - vált vékonnyá a hangom. Az emlékek pedig felidéződtek a fejemben és a fejfájás megint jelentkezett.

- Meg...majdnem megerőszakolt. - motyogtam a levegő vételnél is halkabban de így is meghallották.

Elborzadt arcokkal találtam szembe magam. Rose szemébe pedig együtt érzés csillant. Az enyémbe pedig az első könnycseppem. Amit Edward ujja azonnal le is törölt. Most már kiakarom beszélni magamból.

- Aztán Priscilla szét vagdosott és hasba szúrt. Azután pedig láttam mit csinálnak az elkárhozott lelkekkel. - érzelmek nélkül mondtam a történéseket. Mintha egy gép lennék. Az emlékek leperegtek szemem előtt a fájdalom pedig erősebb lett.

- Hogyan jutottál ki onnan Bella? - kérdezte Angelo.

- Öhm...kiszabadítottak. Egy lány, H... - mondtam volna tovább de a szám nem engedelmeskedett és ezt szó szerint mondom. Én akartam. Tényleg, de nem tudtam kimondani. Mintha ketté szakadtam volna. Az elmém vagyis aki valójában vagyok és egy másik én, az akit a külvilág érzékel. Mintha engem bezártak volna valahová és más valaki írányítana engem.

- Jól vagy Kicsim? - kérdezte aggódóan szerelmem. Válaszolni akartam neki hogy jól vagyok, de ez helyett ennyit mondtam:

- Nem. Nem vagyok jól. És jó lenne ha levennéd rólam a kezedet!

A valós énem álla a padlón koppant. Nem tudtam miért mondtam azt amit. De már nem volt vissza út. Felpattantam Edward öléből és szikrázó szemekkel néztem szerelmem meghökkent arcára...


Az emberek azt hiszik, a boldogság csak úgy az ölükbe pottyan. Küzdened kell érte. És néha akkor kell megragadnod, amikor rugdos és sikoltozik.
Kresley Cole