28.fejezet--Szülők II.

FÉL SZÁZ RENDSZERES OLVASÓ!!!!! Köszönöm szépen :D El se hiszem, nem gondoltam volna, hogy ennyien olvasni fogtok majd :$
Na de most itt a feji ezt az 50. R.O.-mnak küldöm.
Jó olvasást! :) xoxo




/Edward szemszög/




A levegő cserélődés felgyorsult testemben.Úgy kapkodtam az éltető oxigént mint egy fuldokló pedig nekem nincs is szükségem rá. Hátrálni kezdtem és elengedtem Bella kezét. De utánam kapott.

- Bella ezt te se gondolhatod komolyan! - ráztam fejem - Én ide nem megyek be! - mondtam kétségbe esetten.
- Hé hé hé! - nyugtatott és kezei közé vette arcomat - Nyugalom Edward!
- Nyugalom? - váltam hirtelen dühössé. Egy ezred másodpercre láttam a félelmet szerelmem szemébe. Ekkor észhez tértem .- Sajnálom!
- Semmi baj! - eresztett meg egy halvány mosolyt - Nem kellett volna ide hoznom téged. - mondta csalódottan. Nagyot sóhajtottam.


- Tudom hogy csak jót akartál. - nyugtattam - De értsd meg én ezt...ezt...
- Elmondod miért? - vágott szavamba - Hogy miért nem szeretnél találkozni szüleiddel?Tudod hány ember vágyik erre?
- Tudom, néha hallom az ilyen fajta gondolatokat. - motyogtam
- Akkor?

- Vámpír vagyok. - sóhajtottam - Nem hiszem, hogy büszkék lennének rám. Így is elég nekem szégyenkezni az miatt hogy gyilkos vagyok. Nem kell még a szüleimnek* is ezt éreznie. - vallottam be.
- Ők büszkék rád. - lágyult el hangja és pille könnyen végig simított arcomon.
- Már miért lennének büszkék rám? - értetlenkedtem.

- Majd ezt ők elmondják. - húzott vissza az ajtóhoz. Tétován néztem a bejáratra. Egyetlen lépés és láthatom imádott édesanyámat és édesapámat akire mindig felnéztem bátorsága és jószívűsége miatt. Ők miattam haltak meg.

Bakker kezdek az agyamra menni.Már én is unom a folyamatos ön marcangolást. De ha egyszer ilyen szerencsétlen vagyok. Mindig mindent elszúrok, Bellát is majdnem elszúrtam.

Kedvesem várakozóan nézett rám. Majd vonakodva bólintottam. Bella keze a kilincsre tévedt majd bekopogott. A zongora szó elhalt. Könnyed léptek ütötték meg fülemet és az ajtó kinyílt. Édesanyám állt ott, de engem még nem vett észre.
- Áhh, szia Bella' - üdvözölte - Mi járatba?
- Öhm. Hoztam valakit... - mosolygott.

Majd az ajtó elé léptem.

Édesanyám arcára fagyott minden érzelem. A szívem mintha újra elkezdett volna dobogni. A testem felmelegedett ahogy bele néztem smaragdzöld szemeibe ami most fátyolos volt a könnyektől.

- Anyu. - nyögtem remegő hangon.
- Edward! - borult nyakamba és áztatta pólómat a sós könnyeivel. Én csak szorosan öleltem és a hátát simogatva nyugtattam zokogó anyámat.
- Este felé jövök. - suttogta mellettem Bella. Egy aprót bólintottam és már itt sem volt.


- Gyere be kicsim! - mosolygott anyám melegen. Picit zavarban voltam. Bizarr volt a helyzet.

Nem kellene így viselkednie velem. Kérdőre kéne vonnia viselt dolgaim felől. De ez nem akarózott szájára menni ezért inkább körbe néztem a házban. Pontosan a másolata volt annak amibe régen laktunk azzal az egy kivétellel hogy itt mindenhol voltak rólam képek és a nappaliba ez impozáns zongora mellett egy díszes keretű tükör is állt. Tisztán és pontosan emlékszem a dolgokra pedig a Földön ezeket már elfelejtettem. Úgy látszik a menny csodát tesz az emberrel. Akarom mondani vámpírral.

Leültünk a kanapéra. Anyu még mindig mosolygott. De én nem tudtam. Nyílt a bejárati ajtó. Anyám elébe sietett.

- Edward! - apám jött - Van egy meglepetésem. Bella itt járt nem rég ... - kezdett bele.
- Igen? - szólt apám bariton hangjával amivel kicsi koromban sokat énekelt nekem, na meg anyunak. - Mi féle megl... - és ilyenkor látott meg engem.
- Fiam! - jött oda hozzám és karjaiba zárt, készségesen öleltem vissza.

- El se hiszem, hogy bár egy kis időre, de együtt vagyunk. - ujjongott anyám.
- Nyugalom Elisabeth! - nyomott csókot a szájára. Én meg vissza roskadtam a kanapéra.

- Mi a baj fiam? - ült le mellém idősebbik Edward.
- Miért vagytok ilyen kedvesek velem?
- Ezt hogy érted? - nézett rám anyám - A fiúnk vagy, az egyetlen kicsi gyerekünk.
- Igen. A fiatok aki több száz embert gyilkolt már meg. - emeltem fel a hangomat.
- Nem ítélünk el ez miatt. - hitetlenkedve szusszantottam fel - Tényleg.Én nem hiszem, hogy én ilyen erős lettem volna és valószínüleg nem lettem volna képes az állati vért választani sem. - vallotta be apám.
- Ráadásul több évtizedet szenvedtél. - simított végig arcomon anyu - Megérdemled a boldogságot Bella mellett. - mosolygott.


- Honnan tudtok ti ilyen sokat? - kérdeztem most már nyugodtabban.
- Nem hülyeség az amit az emberek mondanak, hogy aki meghal az fentről vigyáz rád. - vezetett oda ahhoz a bizonyos tükörhöz.

- Gondolj valakire a Földön akit látni szeretnél! - suttogta fülembe.

Alicere gondoltam...

...és a tükörbe bele nézve nem nem magamat láttam hanem őt amint gardróbjába pakol és Esmével beszélget.
- Látod? Innen figyelünk téged. - ölelt magához.

- Meséljetek milyen itt fent! - ültünk vissza.
- Hát néha hiányzik a régi életünk... - kezdte anya.
- De ahhoz képes elég tűrhető. - folytatta apa. Egymás szavába vágva mesélték el azt a száz évet ami alatt nem láttam őket. Jó érzéssel töltött el hogy semmit se változtak. Anyám ugyan olyan gondoskodó, melegszívű mint volt. Apám pedig ugyan annyira bátor és végtelenül szereti anyát. Nagyon boldog voltam. A vigyor bele vésődött arcomba.

Bella mint ahogy megígérte este felé jött, mosolyogva. Mikor meglátta kérdő tekintetemet csak egy "majd később elmondom" pillantással jutalmazott. Nehéz szívvel búcsúztam el tőlük egy kis aprósággal a zsebembe...


*képek oldalt