34.fejezet--Fekete város

Nagyon hiányoztatok srácok :) csak ennyi a hozzá fűzni valóm :P
ja ...és ne öljetek meg a végéért ;)
jó olvasását (L)



- Azt hittem már nem is szóltok. - róttam meg Angelot fejembe. De válasz nem érkezett rá.

- Ang itt vagy? - kérdeztem - Angelo?

- Bella mi az? Jól vagy? - nézett kétségbe esetten a szemembe Edward.

- I...igen. - dadogtam - Angelo üzent nekem. - Ang? Ang? szólogattam továbbra is fejembe bátyámat.

- Miii?

- Jó hallottad. - mondtam egy oktávval feljebb a kelleténél. Szerelmem furcsán nézett rám.

- Jól vagy? - vonta össze szemöldökét. Válaszul csak megráztam a fejem.

- Valami történt Edward. Valami rossz. - vallottam be.

- Ezt miből gondolod?

- Csak ennyit mondtak: "Bella, elkezdődött!" Azután se kép se hang. És eléggé későn közölték a tényt amit már eddig is tudtam. Ez nem normális. Az angyalok mindig pontosak és előre látóak. Ráadásul Leo nem hagyná idáig fajulni a dolgokat.

- Hogyan tudnánk velük kapcsolatba lépni? - kérdezte kíváncsian.

- Gondolatban folyton próbálom de nem válaszolnak. - csüggedtem el. De nem adhatom fel. A remény hal meg utoljára.

Hirtelen Alice csörtetett oda hozzánk. Izgatottan csillogó szemei most 10 centire kitágultak, és úgy nézett rám mint egy kölyök kutya.

- Mikor kezdjük el az esküvő szervezését? - kérdezte ártatlanul kislányos hangon.

- Ez nem a legalkalmasabb pillanat Alice. - ráztam meg fejem.

- De igen, pont ez a legalkalmasabb pillanat. Legalább eltereli a figyelmeteket erről az egészről. Mind hallottuk mit beszéltetek az előbb. - fejezte be.

- De...

- Semmi de. - nézett rám ellent mondást nem tűrően - Kérlek...!!! - és megint azzal a kőszíveket vajjá puhító mosolyával találtam szembe magam.

- Oké... - adtam be derekam de mielőtt elkezdett volna ugrándozni hozzá tettem. - De csak egy dolgot intézünk el ma.

- Rendben! - lelkesedett be - Induljunk! - fogott kézen. Segély kérően néztem Edwardra és egy pillanatra szemébe feltűnt az a boldogság amit akkor láttam mikor igent mondtam neki. Gyorsan elbúcsúztam szerelmemtől és már a kanári sárga Porshe-ba repesztettünk. Forks, majd Port Angeles felé.

- Akkor Bella mit választasz: Ruha, virágok, torta bár ez nem feltétlenül szükséges de... - Blablabla. Innen csak ennyit értettem.

Gondolataim más felé kalandoztak amikor beértünk Forksba. A város egész lakossága gyászolt. Szinte mindenki feketében volt és sírtak az utcán a padokon a kocsiban. Mint egy kísértet város vagy nem is tudom. Leírhatatlan érzés lengett körbe ahogy elhaladtunk a városi temető mellett. Az egész dugig volt emberekkel. A gyász, együttérzés, fájdalom és a szomorúság kavargott bennem. Egy pillanatra talán a szemem is könnybe lábadt.
De nekem nem így kéne éreznem a fenébe is.

Egy aprócska kéz lebegett szemem előtt.

- Halihó! Föld hívja Bellát!

- Bocsi, hol is tartottunk?-néztem rá bocsánat kérően.

- Mivel nem válaszoltál, hogy ma mit csináljunk ezért én döntöttem. Ruha lesz az első. Mivel még a dátumot nem tudjuk így a virágokat nem lehet megrendelni. - magyarázta.

-Oké. - bólintottam. Mikor körbe néztem már egy esküvői ruha szalon előtt voltunk.

Sietősen pattant ki barátnőm a kocsiból ezzel engem is fürgébb tempóra ösztönözve. Ha tíz boltot nem jártunk végig akkor egyet sem. De egyikbe se találtam meg amit kerestem. Vagy túl kihívó, vagy túl konzervatív, vagy ez, vagy az. Alice elkeseredetsége rám is rám ragadt. Azért én is szerettem volna hogy tökéletes legyen életem nagy napja.


- Alice, nem tudsz egy jó ruha tervezőt? - jutott hirtelen eszembe az ötlet.

- De igen. - vigyorodott el. Ezek szerint neki is tetszik az ötletem.

- És ki az? - lehet ismerem.

- Marie Alice Brandon Cullen... személyesen. -hajolt meg színpadiasan. Majd egy boldog mosollyal az arcomon a nyakába ugrottam. Nem tudom mi ütött belém de most boldog voltam és igaza volt húgomnak egy picit elfelejtettem a gondjaimat.

- Tényleg megcsinálnád nekem? - kérdeztem még mindig meghatottan.

- Hát persze. Csak gondold ki milyen legyen aztán egyeztetünk és már kész is van. - kacsintott.

Az idő már késő délután felé járt ezért haza indultunk. Hiányzott Edward. Nagyon is. De a harc nem hiányzott. Most boldogságot akartam szeretetet és békességet. Hamar haza értünk de furcsa volt a ház légköre olyan nyomasztó és fullasztó, teli gondokkal. Mind együtt voltak. Valaki tévézett valaki olvasott vagy mint Edward is ült és gondolkozott.

Az ajtó csapódására észre vettek minket. Szerelmem boldog mosollyal fogadott engem aztán odaszaladt hozzám.

De mielőtt ajkai találkoztak volna az enyémekkel különös dolog történt. A vakító fény elárasztotta a szobát.Edward védelmezően karolt át. Azután egy tompa puffanás olyan mikor valaki elesik. Nem sokat tévedtem. Szememet kinyitva egy férfit pillantottam meg aki arccal a padlón fekszik. Azonnal oda rohantam hozzá. Ismerős volt, nagyon is.

Félelmem be is igazolódott amikor megfordítva a testet Angelo elgyötört arca villant fel. Az egész teste rázkódott. Szemei fájdalomtól csillogtak.

- Angelo. - leheltem szörnyülködve mivel borzasztó dolgot fedeztem fel. Bátyám hasánál egy ronda seb éktelenkedett amiből patakzott az ezüst vér.

- Mi történt veled? - kérdeztem nagyon halkan és nagyon rémülten.

- Priscilla... - csak ennyit mondott majd vakítóan zöld szemei lecsukódtak...