39.fejezet--Nélküled

Ezt a fejit küldeném A Múzsámnak (Vivinek)...:D Imádlak drágám :) Csak a te kedvedért nem az a tipikus ön marcangolós fejezet ...;)
Jó olvasást +.+!!!




/1 évvel később.../




HAHA:D csak vicceltem xD





/Edward szemszög/



A fákat tövestül szakítottam ki. Egyiket a másik után. Hála fáradhatatlan vámpír létemnek, kedvemre tombolhattam. Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt Alice fájdalma. Nem érdekelt a többiek fájdalma. Elég volt nekem a sajátom is. Újabb fák semmisültek meg a kezeim állttal. A fél erdő romokba hever. Legszívesebben utána mennék. De nem tudok lejutni oda meg nem is szabad.

Reszkető kézzel nyúltam szakadt farmerem far zsebébe. Előhúztam azt a levelet amit kedvesem könyvén találtam. A papír rongyos volt a sok olvasástól. Egyetlen mentsvárként kapaszkodtam belé. És csak reménykedhetek a legjobban. A düh és a fájdalom égette szívemet ahogy a sorokat olvasni kezdtem.


Drága Edward!

Ne parázz, oké? Vagy felőlünk azt csinálsz amit akarsz...A kicsi angyalkád nálunk van. Hidd el még lehet élvezi is amit csinálunk vele. De nem ajánlom hogy utána gyertek. Se te, se senki. Mert azt szegénykém nem élné túl. Mondjuk lehet hogy így se...de hát reménykedni szabad.
A mennyország mindig azt mondja: A remény hal meg utoljára. Egy frászt!!! Na jól eltértünk a tárgytól nem igaz? Azt hiszem világosan fogalmaztam.

Döntsd el hogy élve vagy halva szeretnéd a mennyaszonyodat.

Üdvözlettel: Cassandra, Priscilla & Tyron


Dühösen és durván gyűrtem össze a levelet és tettem vissza a helyére. A tehetetlenség megőrjített és ami a legidegesítőbb volt Angelo semmit se akart tenni. Még mindig élesen él a fejembe mikor pár nappal ez előtt haza jöttem.

Kétségbe esve és fájdalommal teli szemekkel rontottam be az ajtón.

- Bellát elrabolták! - nyögtem és leroskadtam a kanapéra.

- Ettől féltem! - motyogta Angelo.

- Mi az hogy ettől féltél? - a vörös köd rátelepedett elmémre - Te sejtetted? Akkor miért nem szóltál? Akkor talán megakadályozhattuk volna ezt az egészet! - ordítottam. Nem akartam kiabálni de a feszültség és a többi érzelem kijött rajtam.

- Edward állj le!!! - szólt rám Jasper - Nem Angelo hibája.

- De igaza van Edwardnak. Szólnom kellett volna. - hajtotta le a fejét.

- Ezt most hagyjátok abba! - vágott közbe Alice - Azzal hogy mutogatunk egymásra és a bűn bakot keressük, Bella nem kerül elő...

És igaza volt Alicenak. Felesleges lett volna egymást hibáztatni. Erre senki se gondolt.

Mégse bántam meg kirohanásomat Angelo ellen. Mert ha ezt elmondja akkor nem mentem volna el vadászni, nem hagyom magára és most nem szenvedne kitudja hol. Drága Bellám hol lehetsz most? Bele se merek gondolni miket művelnek veled. Ha megtudom ki bántott tuti kinyírom. A hiány kezdte felemészteni bensőmet és ennek megint a fák látták kárát.

Nem bírom. Szétszakadok. Nem tudom elviselni a nélküle való életet. Mert az nem is élet. Fogalmam sincs hogyan tudtam 100 évig nélküle létezni. Hihetetlen hogy eddig kibírtam.

Már nem tomboltam.

Inkább lerogytam a Földre és egy kitépett fa törzséhez támasztottam hátamat.Bella mindig mindennek a jó oldalát próbálta nézni. Most én is így tettem. Vagy legalábbis próbáltam. Egy kis szelet boldogság a fájdalom tortáján. Lehunytam szemeimet és felidéztem az emlékeimet. Azt amikor először megláttam. Mikor először megéreztem csodálatos frézia illatát. Az első biológia óránk. Már akkor biztos voltam hogy szeretem. Szerelem volt első látásra. Csokoládé barna szemei ellopták a szívemet. Most még a hazugságomra is kellemes élményként gondoltam. Akkor legalább tudtam hogy jól van. De most...

Aztán tovább gondolkoztam...

Az mikor a rétünkön elmondta hogy micsoda is ő. Mikor fantasztikusan puha és édes ajkai az enyémekhez értek. Mikor karjaim dereka köré fonódtak az ő kezei pedig beletúrtak hajamba. Megpróbáltam felidézni minden egyes csókunkat és átkoztam azokat a perceket amikor vadászni voltam. Amikor megkértem a kezét. Az a boldogság most egészen távolinak tűnt. Arcomat kezeimbe temettem. Nem zokogtam. Nem voltam rá képes. A fájdalom túl nőtt rajtam.

Egy érintést éreztem vállamon. Mikor felnéztem Alice ült előttem szomorú arccal. Ilyet se láttam még. Alice nem sűrűn szokott szomorú lenni. Hirtelen megölelt én pedig belesimultam karjaiba. Nem hittem volna hogy valaha is ő fog engem vigasztalni.

- Gyere menjünk haza! - suttogta és felhúzott engem.

- Hé! - simogatta arcomat - Minden rendbe jön. Haza fog jönni. - bíztatott gyengéden. Csak tudnám mitől ilyen biztos benne! Nem kérdeztem meg. Nem is voltam biztos benne hogy megtudnék szólalni. Csak csendesen követtem őt hazáig. Szerencsére ő se próbált beszélgetést kezdeményezni.

Mikor beléptem hirtelen nagyon fontos volt rám bámulni és mindenkinek abbahagyni az eddigi tevékenységét. Sokan aggódóan néztek rám. De voltak együttérző pillantások is. De most eggyel több "ember" ült a nappaliba a szokásostól ellentétbe.

- Leonardo? - kérdeztem meglepetten. Ő meg mit keres itt?

- Szia, Edward! - köszönt. Értetlen arcom láttán Angelo szólt közbe.

- Én hívtam ide. - mondta - Bár utána menni nem tudunk. De azt segíthet kitalálni miért csinálják azt amit. - nem válaszoltam rá.

Felőlem most Elvis Presley is itt lehetne. Az se érdekelne. Nem figyeltem ahogy belemerülnek a találgatásokba. Gondolataim most sokkal érdekesebbek voltak.

Kezdek megbolondulni. Vajon egy vámpír megbolondulhat? Miért is gondolom én ezt? Hát mert a talaj úgy érzem mozog alattam. Mintha egy hó gömböt rázogatnának. Rápillantottam családom arcára. De az övéken is ugyan azt lehetett felfedezni mint az enyémen. Akkor most tényleg mozog a föld? Földrengés Forksban?

Aztán azt vettem észre hogy az orromig se látok a fekete füsttől. Mikor pedig megint éles volt a látásom hihetetlen dolgot véltem felfedezni a padlón. Hirtelen azt se tudtam sírjak vagy nevessek...


A távollét a szerelemnek olyan, mint a tűznek a szél: a kis lángot kioltja, a nagyot fellobbantja.
Richard Paul Evans