36.fejezet-Papírlapok

Hali:) Sajnálom hogy tegnap nem volt friss :/ De most itt van és remélem tetszik :)
Ajánlom : Lindussnak, Melindának, barinak, Szepynek, Klajcsiiínak, Erzsébetnek és demonnak.:D Imádlak titeket (L) Ugyanis ők írtak csak az előzőhöz komit.Pontosan 7 ember ez azért egy kicsit szomorú:(
A kövi friss csak hétvégén jön hogy pontosan mikor azt még kiírom :) ja és 15 komi alatt NINCS friss!!!! Megakarom tudni hogy csak lusták vagytok-e vagy sem...
úgyhogy komizzatok ;)
jó olvasást;D




- Félek Edward! - mormoltam halkan és tettem félre az elkezdett rajzott. Valószínüleg ez is a kukába fog landolni.

- Nem kell félned Bella. Én megvédelek téged! - ígérte, majd csókot nyomott a homlokomra. Szerelmem előttem ült az ágyon én pedig a párnáknak támaszkodva próbáltam eleget tenni Alice kérésének miszerint tervezzem meg az esküvői ruhámat. De gondolataim mindig elterelődnek. Ráadásul ha belegondolok hogy még Edwardot is elveszíthetem a gyomrom és a szívem hangyányira ugrik össze.

- Még mindig nem sikerül? - mondta, miután már legalább a harmincadik rajzot gyűrtem össze és dobtam a szoba egyik sarkába.

- Nem tudok ráhangolódni. - motyogtam csalódottan. Ajj pedig tényleg szerettem volna egy gyönyörű esküvői ruhát.

- Minden rendben lesz Bella... - kezdett bele de a szavába vágtam.

- Te is tudod hogy semmi se lesz rendben.

- Nem hagyom hogy bajod essen kicsim! - nézett a szemembe.

- Ez a mi ügyünk. Nem engedem hogy harcoljatok! - mondtam elszántan.

- Ezt ezerszer megbeszéltük Bella. - tiltakozott.

- Oké. Hagyjuk inkább, most nincs kedvem veszekedni. - sóhajtottam.

- Nem félsz hogy meglátom a ruhát idő előtt? - kíváncsiskodott.

- Ez még csak a terve. És nem hiszek a babonákba. Szóval...nem! - válaszoltam - Azt hiszem ma nem jutok előrébb. - raktam el a ceruzát és a radírt. Majd Edwardot kézen fogva lementem a nappaliba. Em és Angelo valami hülye filmet néztek. A sok sikítozásból hororra következtettem.

- Mizujs hugi? - mondták egyszerre mire mindketten elkezdtek nevetni én meg megforgattam a szemem. Egyébként Ang még mindig várja a harcot és még mindig nem tudom hogy miért. De boldogan csillog a szeme ahányszor csak szóba hozom. Párszor már meg fordult a fejembe hogy ez nem is az igazi Angelo de a hülyeségei azt igazolják hogy ez nem igaz. Úgyhogy el kell fogadnom, hogy valamit titkol előlem.

- Valamit tennünk kell! - szólaltam meg. Megelégelve hogy bátyám nem foglalkozik igazán a dolog komolyságával.

- Nyugalom Bella! - nyugtatgatott.

- Nevetséges vagy! - vált dühössé a hangom.

- Én? Te aggodalmaskodsz folyton! - vágott vissza.

- Nem tudom ki örül ennek az egésznek... - mondtam ironikusan.

- Elég! - jött oda Alice is - Olyanok vagytok mint két boltkóros aki a fehér és a fekete csipke szépségén veszekednek! - ajha ez aztán az Alice féle hasonlat. De várjunk csak. Csipke...Hmm...Ez az...

- Egy zseni vagy! - ugrottam a nyakába.

- Igen. Tudom. De most miért is? - mosolygott.

- Majd meglátod. - száguldottam fel a szobánkba.

Villámgyorsan előkotortam a ceruzámat és rajzolni kezdtem. A fejembe már megszületett a tökéletes ruha. Meseszép volt. Egy kis ráncolás oda egy kis csipke ide és már kész is. Büszke voltam magamra. Szélsebesen száguldottam hugomhoz,hogy oda adjam a rajzot neki.

- Kész van! - nyomtam kezébe amikor oda értem hozzá. Izgatott mosoly terült szét ajkain, végre valami amit nem látott előre.

-Ez varázslatos, Bella. Tökéletesen fog állni rajtad. - ölelt meg - Neki is kezdek... - Jó volt Alicet ilyen kis energia bombaként látni.

Két erős kar fonódott a derekam köré. Majd hideg érintést éreztem a nyakamnál. Edward ajkai lágyan tapadtak bőrömre.

- El kell mennem vadászni. - mondta szomorúan. Megértem, én se szívesen vagyok távol tőle.

- Oké. - mormoltam ajkaiba - De siess vissza! - váltam el tőle.

- Ígérem. - nyomott egy apró csókot homlokomra. Majd egy csibészes mosoly után már ott sem volt. Nagyot sóhajtottam. Most unatkozni fogok nélküle.

Olvasok. - döntöttem el. Méghozzá a szabad ég alatt. Felkaptam a kedvenc könyvemet és a nappaliba mentem.

- Esme elmegyek egy picit sétálni majd jövök. - mondtam.

- Rendben kicsim. Ha nem érnél vissza szólok Edwardnak. - nyomott puszit arcomra.

Egy gyors köszönés után már kint is voltam. A rétünkre sétáltam. Most is biztos csodálatosan szép... Nem is tévedtem sokat. A százszorszépek mellett a levendula is virágzott. Ráadásul a nap is sütött. Végre. Vidáman heveredtem le a fűbe. Jól esett egy kicsit kiszakadni a gondokból. Óvatosan nyitottam ki a könyvet. Emily Bronte: Üvöltő szelek - a legjobb mű a világon - majd elkezdtem olvasni:


Sohasem vallottam neki szerelmet szavakkal, de ha a pillantások beszélni tudnak, a sült bolond is kitalálhatta, hogy fülig szerelmes vagyok. Végre megértett és viszonozta pillantásomat - minden pillantások legédesebbikével. Mit tettem azonban én? Szégyenkezve vallom be, hogy fagyosan magamba húzódtam, mint egy csiga. Minden pillantására hidegebb lettem, és beljebb húzódtam csigaházamba, úgyhogy szegény kis ártatlan maga sem tudta végül, nem káprázott-e a szeme, és mert képzelt tévedése zavarba ejtette, igyekezett anyját távozásra rábeszélni. Szeszélyes viselkedésemmel szívtelen kalandor hírébe keveredtem: én tudom csak milyen méltatlanul....


Hirtelen beborult az ég. Vagy mégse...hisz ha felnézek kristály tisztán látom a napot. De hát...
Körülöttem fekete füst terjengett. Hátborzongató volt. Egy méteres körbe pedig a növényzet elpusztult. Fullasztó höség árasztott el. Mintha délután három lenne a Halál völgyébe.Szúrást éreztem a tarkómon.

Majd magába szippantott a sötétség...