38.fejezet--Elveszve

Ezt a fejit Különösképpen LINDUSS-nak küldöm azért mert...xD olvas el és megtudod drágám ;) Aztán még Szepynek akinek nagyon tetszettek a +18-as írásai :D Barinak mert imádom a töridet csajszi (L) és még Vivinek aki most kezdett a blogolásba ;)
jó olvasást!!! =)


Üresség. Ezt éreztem most. A lelki világom egy hangyáéval volt egyenlő. Próbáltam nem gondolni semmire. Azt hittem hogy így könnyebb lesz de nem lett az. Sőt nehezebb. Minnél erősebben próbáltam a semmire koncentrálni annál inkább törtek elő belőlem a gondolatok. Amik közül soknak Edward volt a középpontjában.

Nem tudom mi lehet most nélkülem vele. Biztosan összetört. Ha az időt jól számolom és hát mint tudjuk ebben a hülye sötét és piszkos terembe nem igazán lehet számolni a perceket, de én azért megpróbáltam. Körülbelül egy nap telt el az egész elrablós dolog óta, és fél nap mióta az a mocsok itt járt.

A megalázottság és a fájdalom lassan emészti fel lelkemet. Én nem vagyok ilyenekhez szokva. Én még sose voltam háborúba. Nem áldoztam fel valamit a jobb cél érdekébe. Nem csináltam semmit.

Gőzöm sincs hogy hogyan keveredhetnék ki innen. Azt se tudom hogyan keveredtem bele. Vagyis valószínüleg Tyron rabolt el. De azt ennyi. Vajon keresnek engem? Remélem Angelo rájön hogy ki tette ezt. És nem hagyják hogy Edward valami őrültséget
csináljon.

Hmmm...Edward. Mennyire hiányzol most!Csak az ő ölelő karjai tudnának biztonság érzetet adni ebben a helyzetben. Csak az ő ajkai tudnák elfeledtetni mind azt amit tettek velem. Pedig érzem hogy még nincs vége. A pokol nem arról híres hogy egy pöttömnyi - már akinek - kínzással beérje.

Hirtelen nyílt ki az ajtó ezzel egy kis fény jutott a sötét helységbe. Nem szeretnék most látogatót. Tűnj innen bárki is vagy! Ordítottam volna. Ha lett volna elég erőm. De nem volt. Így csak tehetetlenül hallgattam hogy kopog a cipő sarka.

- Hoztam neked ruhát. - szólt egy lágy hang. Hát ez jó. Kicsit meglepett ez a hanglejtés. Most vagy így akarnak közelebb férkőzni hozzám hogy után jól hátba szúrjanak. Vagy csak szimplán van itt egy normális személy is.

Ha jó lény, ha nem. Nem válaszoltam neki.

- Megértem hogy nem szólsz hozzám, én se szólnék magamhoz. - sóhajtott fel. Hát ez bolond. Vagy csak én lettem az. Azért örülök hogy ha már tiszteletem nincs a humor érzékem még meg van.

Aztán a cipő kopogás megint hallatszódott és a fény ismét bevilágított a szobába. A kedves idegen kiment az ajtón, pedig még az arcát se láttam. Bár ha ezt nem élem túl, úgy se lesz fontos.

Csak tudnám mi jár Cassandra és a többiek fejébe. Ennyire szadisták lennének? /pont mint Linduss. az új fejezetével xDxD/ Csak azért raboltak el mert jó nézni ahogy szenvedek? Nem ennek más oka is kellet hogy legyen. Nem gondolkoztam ilyeneken tovább. A gondolkozás lefáraszt és nekem most minden erőmre szükségem van.

Kinyitottam a szemem. A jótevőm egy farmert és egy egyszerű pólót hozott, na meg fehérneműt. Felöltözve már sokkal jobban éreztem magam.

- Oké, Bella! Most légy okos és találj ki valamit!!! - aztán rájöttem hogy azzal hogy magamban beszélek nem szabadulok ki. Tényleg, halvány lila gőzöm nem volt róla hogyan fogok ebből kimászni. Az ajtónál nem jó. Próbáltam. De ha ki is tudnám törni - ami lehetetlen mivel tömör acél az egész - kint úgy is elkapnának és akkor csak még nagyobb bajban lennék.

Talán az egyetlen esély ha valaki kiszabadít. De ez magában egy öngyilkos küldetés, és ezt nem akarom egyetlen szerettemnek sem. Így hát elkeseredve ültem vissza a földre. Kezeimmel átöleltem a lábaimat és az első könnycsepp utat tört magának. Majd utána követte több száz másik is.

Az ajtó megint kinyílt. Priscilla jött be rajta.

- Jó megint látni téged Bella! - vigyorgott - Remélem jól érezted magad.

Nem válaszoltam neki.

- Na mi van? Megkukultál? - vihogott - Ejnye Bella! Nem mondták neked hogy illetlenség bevágni a durcit mások előtt? - kérdezte.

De én makacsul nem válaszoltam neki.

- Tehát nem. - gondolkozott el - Hogy én milyen jól elbeszélgetek magammal!

Úgy látom kezdte elveszíteni a türelmét.

- Na jól van. Nem érek én rá ilyenekre. - vigyorodott el gonoszul - Nézd csak mim van! - vett elő egy kést! Ne csak ezt ne! - Tetszik mi? - nevetett.

Az a kés volt A kés.

Ami simán megöl ha beleszúrják szívembe. Csak hogy én nem akarok meghalni. Látni akarom Edwardot, csókolni, ölelni, szeretni, hozzámenni...és ezt halottan nem lehet.
Priscilla észre vette rémületemet.

- Hm...Az jó ha félsz. - hümmögött - Szeretem ha félnek az áldozataim. De nem öllek meg angyalkám. Még nem... - nevetett fel ördögien.

- Fiúk! - szólt ki hangosan, mire két erősen izmos férfi jött oda hozzánk. - Fogjátok le! - mosolygott nyájasan.

Már sose lehet nyugtom? Nem! Mondták volna...

Priscilla egyre közelebb jött aztán a szemem előtt lehúzta a tokot a késről és felém lendítette. Én meg felordítottam a fájdalomtól.

Ezer sebből véreztem. Most már nem csak lelkileg de fizikailag is voltak fájdalmaim. A karomon több tíz vágás is éktelenkedett.

- Miért jó ez neked Priscilla? - nyögtem. Ha az a két férfi nem tart akkor tuti össze estem volna már.

- Aki kíváncsi hamar megöregszik cicám! - mosolygott majd a hasamba szúrta a kést. Felüvöltöttem a fájdalomtól.

- Dögölj meg! - nyögtem.

- Már meg volt! - vágta rá aztán csak egyszerűen kisétált. Ott hagyva vérbe fagyva.

De mégse fájt ez annyira mint Edward hiánya. Az életem fenekestül felfordult pár óra alatt. Tegnap még az esküvői ruhámat terveztem ma pedig már a halálomat.

Edward tudom hogy nem hallasz... de csak annyit hogy...hogy Szeretlek!!...
Edward?...Elvesztem.



Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.
Becca Fitzpatrick